Criticai Lapok, 2013 (22. évfolyam, 1-13. szám)

2013 / 1-2. szám

CRITICAI LAPOK - ÉVFORDULÓ előítéletek, hazugságok ellen született, és tíz év alatt 1000-szer került előadásra. Ekkora sikert akkoriban az Egyetemi Színpadon csak Mensáros László merészen politikus, megindító huszadik századi irodalmi estje aratott. A Nőt követte a többnyire szabad téren, illetve sátorban játszott, főként fiatalok körében népszerű Disco Itala, a Békés szülők társadalmi életének emlékét őrző Piknik, a szakmai vallomást sejtető Lenni vagy játszani, és most a legújabb, az Égi játszótársak. Pajtások, cimborák, bajtársak, játszótársak és barátok Ami közös bennük, hogy immáron mind az égből figyelik, hogyan látta őket Békés Itala. Akinek ezzel a frissen megjelent színházi anekdotagyűjteményével és az ebből komponált színpadi produkcióval ünnepelték - ünnepel­tük - a Rózsavölgyi Szalonban nyolcvanötödik születésnapját. Ő az a színésznő, aki soha nem titkolta a korát, iker lévén, sokszor még meg is szorozta évei számát kettővel. Most is állítja, hogy „bármely életkor addig tűnik soknak, amíg el nem éri az ember”. Az idén sem torpant meg az elért határkőnél, ellenkezőleg. Színházában, az Örkényben végre a helyére került. Kevesebbet játszik, de jókat. Most éppen Cs. Bruckner Adelaidát a Macskajátékban. De a születés­­napi estén, dobogón állva és az asztalok közti szűk ösvényeken sétálva egy lányosan karcsú, fiatalosan mozgékony szólistát látunk, aki bordó, fehér blúzzal derített bőr együttesében, mikrofonnal a kezében, szinte egyenként szólítja meg vendégeit. Szemünkbe néz, ránk mosolyog, semmi kétség­­ nekünk énekel. Égi játszótársairól, tegnapi kollégáiról mesél, rendezőkről, partnerekről, barátnőkről és szerelmekről. A szálat, amire történeteit fűzi, akár lírai színháztörténetnek is nevezhetnénk. A legszomorúbb anekdotákból pedig megcsap a nemzedék átélte történelem füstje. Édesapja igazgatótársát, debreceni gyermekkorának kedvelt Árpád bácsiját, Horváth Árpádot a nyilasok kivégezték. Főiskolás éveinek sokra hivatott kollégáját, a társai népnevelőjeként is kimagasló Földes Gábort - unokabátyámat - 1956 után kivégezték. A gyűjtemény gerincét alkotó vidámabb történetek inkább csattanóval ellátott, már-már novellává kerekített pletykák. Sokan ülünk a nézőtéren, kávét kavargatva, sütit kóstolgatva a Szalon kis terített asztal­káinál, akik Itala megidézett hőseiben vagy a vetített fotókon elővarázsolt figurákban időnként saját nézőtéri emlékeinkre isme­rünk. Szerencsés szerkesztői fogás, hogy az előadó számít is hallgatósága aktivitására. Tudósításomban egyszemélyes színházról beszéltem, holott az előadónak ezúttal társa is van: rajtunk kívül Örkény színházbeli földi játszótársa, kollégája, Csuja Imre az, aki partnerként rokonszenves empátiával kíséri, követi az anekdotafolyamot. Az Argumentum kiadónál megjelent, tetszetős vékony kötetet a legtöbben csak a szünetben vásárolták meg, és szokás szerint a könyv hátsó borítójánál kezdtük tanulmányozni. Bárányfelhős, kék égben csupa szép emlékű, a fotóművészek jóindulatából és a nézők szeretete által megszépített játszótárs, a szinte mosoly­­talanul is mosolygó partner, Pécsi Sándor, a lányszíveket évtizedeken át rabul ejtő, éjfekete Gábor Miklós. A Júliának és Blanche-nak egy­aránt felejthetetlen Tolnay Klári, a fájdalmasan fiatalon, a Vígszínház tagjaként elbúcsúztatott drága testvér, Békés Rita. A kötet tartalomjegyzékét, sőt tartalmát ki-ki maga egészítheti ki: üresen hagyott lapok teszik lehetővé, hogy saját személyes emlékeinket hozzáfűzzük, toldjuk az égi játszótársak port­réihoz, történeteihez. Feltéve, hogy győzzük memóriával, humorral vagy éppen az Italára oly jellemző öniróniával. Énekelnünk szerencsére nem kell... énekel helyettünk a színésznő, aki egykorú slágerekkel, közkedvelt sanzonokkal teszi színházi élménnyé is a maga komponálta produkciót. Békés Italától tudom, hogy elkészült műveit baráti köre legszigorúbb kritikusainak szereti bemutatni, mindig izgalommal várja András bátyja tárgyilagos bírálatát. Ezért érzem tisztemnek, hogy megkockáztassam, akad azért egy-két, szerintem korrekcióra szoruló momentum is a kötetben. Az még csak hagyján, hogy Tolnay Klári mindvégig becézve, Klári­kaként szerepel, de „lábacskáinak” említése alighanem túlzás. Mint ahogy javítandónak vélem az olyan, a történetbe applikált, félig kimondott utalásokat, mint amilyen a Tolnay Klári viharos szerelmi életére tett, sokat sej­tető, semmit el nem áruló, ezért feleslegesen bizalmaskodó megjegyzés. Kifogástalan, lenyűgöző Békés Itala sokrétű, változatos előadói stílusa. Mégis állítom, hogy szerencsésebb, közvet­lenebb és talán még hatásosabb is lenne, ha az előadók nem olvasnák az élő szó varázsát kívánó és sugárzó szöveget. FÖLDES ANNA PRÁGAI ÉVFORDULÓ Hatvan éves az első bábművészeti tanszék Prágában 1913 óta állami konzervatórium­ként működött a zene- és a színészoktatás, amely 1946-ban akadémiai rangra emel­kedett, és Múzsái Művészetek Akadémiája (Akademie múzickych uméní, AMU) néven három főtanszakkal, színház- (DAMU), film- (FAMU) és zeneművészeti (HAMU) főiskolaként folytatta tevékenységét. A Színház Főtanszak az 1946/47-es tanévben négy tanszékre: színészetre, színházi rende­zésre, díszlet- és jelmeztervezésre, valamint dramaturgiára-színházelméletre hirdetett felvételt. A színházelmélet később átkerült a Károly Egyetemre, 1951-ben koreográ­­fus-táncpedagógus szak, 1952-ben pedig bábművészképzés indult. Az egyes tanszéke­ket az idők folyamán többször átszervezték, de az intézmény máig megőrizte a háború után kialakított szerkezeti felépítését. A színház-, film- és zeneművészképzés élén az intézmény megalakulása óta rektor áll. A prágai bábművész tanszék létrehozása nem­csak a cseh és szlovák, de az egész egyetemes bábjátszás további fejlődése szempontjából jelentős eseménynek számított. Bár a példa hamarosan követőkre talált - 1954-ben Krakkóban, 1959-ben Leningrádban jött létre főiskolai szintű bábművészképzés -, azért a prágai akadémia hosszú ideig megőrizte megkülönböztetett helyét a szakmai képzés ranglistáján. A tanszéken kezdettől fogva szakirányként képeztek bábszínészeket, rendezőket, dramaturgokat és tervezőket. Már az első években számos külföldi hall­gatót fogadtak, akár a teljes képzés idejére, akár rövidebb-hosszabb egyéni programra.­ 1989-ig, a pozsonyi Művészeti Akadémia bábtanszékének megalakulásáig a szlovák bábművészek is Prágában tanultak. Elfogult vagyok a Múzsás Művészetek Aka­démiájával. Egész további életemet, gondol­kodásomat, ízlésemet meghatározta az az időszak, amelyet a főiskola hallgatójaként tölthettem. Kivételes vonzalmam egyik oka, hogy prágai tanulmányaimat megelőzte egy rossz emlékű kaland a budapesti Színművé­szeti Főiskolán. Ez a motívum óhatatlanul igazságtalanná tesz, hiszen a sötét ötvenes

Next