Család és Iskola, 1963 (14. évfolyam, 1-12. szám)

1963-01-01 / 1. szám

NEMZEDÉKEK EMELIK EGYMÁST Új esztendő. Vágyakkal, tervekkel, folytatásokkal és kezdetekkel teli új esztendő. Már érkezőben vannak a még meg nem születettek, az 1963-asok, és eggyel odébb lépnek mind-mind a nemzedékek, a soron következők. Iskolák, üzemek és vállalatok, tervező és kutató laboratóriumok várják őket, és most — 1963-ban — avatják felnőtté a nemzeti sorsforduló — 1945 — újszülötteit. Tizennyolcévesek, nagykorúak. Most kapnak önállóságot, szavazójogot, s rajtuk a sor, hogy eldöntsék: hogyan és merre tovább. Új nemzedék. Bízva önmagukban, hittel és sokat tudóan veszik át a mindenkori új nemzedéknek járó jogokat. A felnőttek társadalma már nyújtja feléjük a kezét „Mindent megtettünk értük” — ez a büszkeség a szemekben. De a csillogás mögött meghúzódik egy kis kimondatlan gyanakvás és sok föl nem tett kérdés: kik vagytok, milyenek vagytok, ismerjük-e egymást, egyetértünk és akarunk-e? Nemzedékváltások mindenkori kérdései ezek. De talán soha nem voltak e kérdések gyakoribbak és élesebbek, mint ma: vajon többet, s valami mást is tudtok már a régieknél? S mondják, hogy ez új korszakban ii másfajtákká nőttetek, nagyobb műveltséggel, sőt magasabb termettel, hoszszabb lépésekkel és erősebb akarattal juttok előre. Ezért mélyül-e a szakadék? Mindig új vizekre indulnak az újonnan érkezők, mindig újat, mást és többet akarnak. És igaz, a nagyobb sorsfordulók, az élesebben vett kanyarok növelik a veszélyt; a gyorsabban járók ilyenkor hamarabb elhagyják a lassúbb léptűeket, s emezek könnyebben szem elől tévesztik az előzőket. Elfajulhat-e ez odáig, hogy elhagyják , elvesztik egymást a nemzedékek? Ha nem tudják, nem akarják együtt vállalni a közös út veszélyeit. Időben kell jönnie a felismerésnek — Goethe jól tudta — annak a felismerésnek, hogy „a nemzedékek emelik egymást”. Szükségük van egymásra. A világ együtt ötvözi az újat és a régit. S ha az élesebb kariyarban nagyobb is a szakadás veszélye, ugyanígy növekszik a kohéziós erő is. Ehhez érteni kell egymás hangját és nagy elővigyázattal, de félreérthetetlenül tisztázni kell az útirányt. 1945-ben születtek. A világrengés mélyeiből érkezik hozzájuk a hang, innen kapják az útravalót. Talán az emberiség eddig legválságosabb sorsfordulóján — nyújtotta kezét Julius Fucik, a kommunista cseh író a börtönből az új nemzedék felé negyvenévesen, és halála előtt: „Azon a fán, melyet mi neveltünk és tápláltunk, új nemzedékek, munkások, költők, kritikusok és irodalomtörténészek szocialista nemzedékei születnek, virulnak, érlelődnek, s ők fejezik majd ki — talán később, de jobban — azt is, amit én nem mondhatok el immár. S így talán legalább egy kissé snegédesednek és tökéletes alakot öltenek az én gyümölcseim, ha nem is hull többé hegyeimre a hó.* És nem egymás kezét szorítják-e, nem egymást emelik-e a nemzedékek a fasizmus elleni harcban? A tisztázott útirány, az egyetakarás nem ismer korhatárt. A párizsi Buffon-líceum tanulói titkos sajtót terjesztettek, tüntetéseket kezdeményeztek a náci megszállók ellen, öt diákot letartóztattak, majd 1943. február 8-án agyonlőtték őket. A tizennyolc éves Pierre Grelot utolsó levelét édesanyjához írta: „. . . Először azt szeretném elmondani, milyen fájdalmat okoz nekem, s mennyit aggódtam, mikor megtudtam, hogy agyon akartak lőni valamennyieteket, s csak az utolsó pillanatban menekültetek meg. Nem elég, hogy engem elveszítesz, egész családunknak is lakolnia kell azért a bűnért, hogy meg akarta szabadítani hazáját. Drága Édesanyám, tudod, menynyire szerettelek. Oly nagy, oly teljes volt már a szeretetem, mégis szüntelen növekedett. Csak itt a cellámban értettem meg igazán, hogy mi vagy te nekem, te hősi asszony . . .” Egyet akartak. És ennél szorosabb kötelék nem fűzhet össze embert emberrel. Pierre Grelot nemcsak az édesanyjához, de az idősebb harcostárshoz írta búcsúlevelét. És ime Eusebio Giambone, neovtvenéves olasz nyomdász hazafi, aki a börtönből kislányához írja utolsó levelét:„Mikor ezeket a sorokat olvasod, apukád már nem lesz többé. Apukád, aki hirtelenkedő ember volt, de nagyon szeretett téged. Apukád, akinek a durva hangja sohasem ijesztette meg igazán a kislányát. Édesapádat az Igazságról és az Egyenlőségről vallott elvei miatt ítélték halálra. Most még nagyon kicsi vagy, semhogy jól megértenéd ezeket a dolgokat, de ha nagyobb leszel, büszkén gondolsz majd édesapádra, s még jobban szereted őt, ha lehet, mert tudom, hogy már most is nagyon szereted... Az én életemnek vége, a tied most kezdődik; csak úgy érdemes élni, ha van eszménye az embernek, ha becsülettel él, ha nemcsak a maga hasznára törekszik, hanem az egész Emberiségére." Igaz, a halál különös, élesebb fényt ad a dolgoknak, pátoszt a szavak fűzésének. De a szélsőséges helyzetek igazsága igazság a köznapokon, ha tompább is a fény. Ezeket az őszinte, tiszta, igazi, emberi vallomásokat az egyéni élet záróakkordján a társadalmi kényszer mondatta ki. A jólfűtött szobákban, a kiegyensúlyozott köznapok kényelmében másról és másként esik a szó. De az egyszer elhangzott igazságot megőrzi a világ, feledésbe nem merülhet. A tizennyolc évesek útrakelnek. Rajtuk és rajtunk is áll, hogy azzal, amiben mások, mint mi, újat hozóbbak, többek nálunk, azzal ne csak önmaguk gazdagodjanak, de emeljék vele az egész emberiséget. Lássuk tisztán az útirányt, de ne feledjük, úgy rendeltetett, hogy jóideig közös az út. Ők tovább mennek, s hogy nem tévesztenek-e célt, ez ma még nagyrészt rajtunk is múlik. Nemzedékek emelik egymást. Idővel ők is elfáradnak és az ő helyüket is átveszik a soron következők. Ők lesznek majd, akik továbbadják Trója ostromának történetét — mi is elődeinktől kaptuk — Mozart zenéjét, Gorkij regényeit. És hozzáadják persze az utánuk következőknek mindazt, amit már ők fejtenek meg a világtitkokból. Az öregség maga nem érdem, de nem érdem önmagában az ifjúság sem. Az élet rendje és ritmusa láncszemek megszakíthatatlan folytonossága, és jól tudjuk, minden lánc annyit ér, amennyit leggyengébb láncszeme. Új nemzedék. Egy új rend első felnőttjei. Köszöntjük, óvjuk és segítjük őket. S bizton reméljük, hogy tudni fogják majd helyüket a világépítésben, megrostálják, amit mi végeztünk, s legtisztább szándékainkat érlelik tovább. Továbbépítve úgy nyújtják kezüket a majdani utánuk felnőtté élőknek, így emelik egymást a nemzedékek. BÉKÉS MÁRIA KASS JÁNOS rajza 3