Család és Iskola, 1965 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1965-03-01 / 3. szám

Az ember teje nem sza­maian — szokták mondani,­­ valóban nem is lenne célszerű, hogy mindent, amit az életben megtanultunk, vagy" éppen most tanulunk, vala­mennyi részletével, vonatkozásával állandóan tudjunk is. A természet igen takarékos. Mind­az, amit gyakran, sőt rendszeresen kell végeznünk, beidegződik, s a továbbiakban már mintegy „gépie­sen” tesszük. Szinte így húzzuk fel minden este az óránkat, zárjuk kulcsra az ajtót, ha elhagyjuk a la­kást, így egyensúlyoz a kerékpáros, s így végez egyes munkaművelete­ket a gyakorlott munkás. Ezeket a beidegződött, mechanikussá vált te­vékenység-sorokat nevezzük kész­ségeknek. A tanuló kerékpározónak lehet jó egyensúlyérzéke, lehetnek jó ref­lexei, de kerékpározó készsége csak akkor alakul ki, ha a kerékpározás­hoz szükséges ideg- és izommunkát úgy begyakorolta, hogy izmai mű­ködtetéséhez már nem kell állandó figyelem. A készségnek ez tehát a lényege: írok, de nem kell a betűk formáján, sorrendjén gondolkoznom, tollamból folyik a betű, én figyelmemet a fo­galmazásra, mondanivalóm értelmé­re fordíthatom. Amikor az első osz­tályosok nagy üggyel-bajjal bütykö­lik az o, az u, az e betűket, számo­lásnál a kettes, a hármas, a négyes formáját. — akkor gyakorolják azt a tevékenységet, amelynek gépiessé válása a cél. Ekkor van alakulóban az írás, a számolás és a többi kész­ség. A készségek kialakításának a sok gyakorlás a feltétele. De csak a jót Karinthy Frigyes Lógok a szeren című írásának hőse, a kis kamasz, előadást tart az élet értelméről má­sodfokú egyenletekben, természete­sen franciául; ugyanaznap délután harminckét gólt rúg a Fradi kapujá­ba, majd egy jól irányzott diplomá­ciai húzással Magyarországhoz csa­tolja Angliát, mint egyszerű gyarma­tot. Arról ábrándozik, hogy minden­ben tökéletes, mindenre képes ... Aztán lendületet vesz, nekilódul a magasugrólécnek és — átbúj rá alat­ta. A kamasz kijózanodik: ábránd és valóság ketté válik. A felnőttek, a szülők azonban — úgy tűnik — gyakran egészen komo­lyan veszik ábrándjaikat és a való­ságban is megkövetelik a betelje­sülést: legyen a gyerek mindenből kitűnő. Az általános iskola első négy osz­tályában még aránylag egyenlete­sek a követelmények, s a gyerekek érdeklődése is kialakulatlan. Még nem maguknak, hanem a szülőknek, a tanító néninek tanulnak. Később azonban — a felső tagozatban — a tantárgyak nehézségi foka már egyre jobban eltér és kialakul az is, ki mit szeret, mihez ért legjobban. A hetedikes, nyolcadikos gyerek már nem mindent tanul egyforma érdek­lődéssel. A tanulnivaló egy része szinte szórakozás a számlára, a többi azonban esetleg keserves munka. Ilyenkor azután furcsa dolgok de­rülnek ki az iskolai osztályozó érte­kezleten. Akad olyan diák, aki pél­dául történelemből az osztály legki­válóbb tanulója, növénytanból azon­ban éppen csak hogy közepes. Sok pedagógus is megütközik ezen — a szülők méginkább. Ha meg tudod tanulni a történelmet, meg tudod ta­nulni a növénytant is! Pedig ez az egyenetlenség nem természetellenes. Az így tanuló diák számára a tanu­lás már a kíváncsiság, az érdeklődés kielégítésének módja. A kisiskolások között még elég gyakori a tiszta kitűnő, de azután egyre fogyatkozik az osztályban a kitűnők száma. Modor ■ A gyermek mindig „viselkedik” valahogyan — és általában rosszul. — Tűrhetetlenül modortalan ez a gyerek! — Ne vedd a szádba a kést! — Ne szólj közbe! — Ne piszkáld az orrodat! De vájjon célravezetőek-e az effé­le szüntelen figyelmeztetések, vagy jobb ha beletörődünk, hogy a gyer­mek előbb-utóbb úgyis kinövi eze­ket az illetlenségeket? Meg kell találni a helyes és cél­ravezető módját, hogy hozzászokjék a helyes viselkedéshez. Nem mind­egy — már kisgyermek korában sem — hogy hogyan étkezik: szájába ve­szi-e a kést, vagy sem; kiveszi-e a zsebéből a kezét, ha beszél valakivel, feláll-e a villamoson, vonaton, ha idősebb embernek nem jut ülőhely; és közbevág-e a másik szavának, vagy csak akkor szólal meg, ha tár­sa befejezte a mondanivalóját. Elterjedt tévhit, hogy a jó modor kiment a divatból. Pedig mindin­kább be kellene tartanunk az embe­ri együttélés szabályait. Ezek a sza­bályok nélkülözhetetlenek, hiszen egész társadalmunkat tiszteljük meg azzal, ha minden egyes tagjával mint egyenrangúval és oly udvaria­san bánunk, ahogyan azt a jó mo­dor megköveteli. Szó nélkül hagyni a neveletlenséget épp olyan hiba, min­t unos-untalan ismételgetve há­­borogni felette. Ha a gyerek környe­zetében, otthonában a helyes és ud­varias stílus uralkodik, akkor szinte észrevétlenül válik szokásává, hogy ő maga is ezt kövesse. A rossz modorú, neveletlen gyere­kekből lesznek a kötekedő felnőttek, az udvariatlan elárusítók, a goromba kalauzok, a bürokrata tisztviselők, akik valamennyiünknek oly sok bosszúságot okoznak. VÁNDOR GYÖRGYI­ t 23 szabad gépiessé tenni, mert a tanu­lás folyamán épp úgy beidegződhet­­nek a rossz, káros folyamatok, mint a helyesek. (A rossz helyesírás, a gondolkodás nélküli szajkózás, és így tovább.) Mennél több készség alakul ki a gyerekben, annál több ideje, lehe­tősége marad a nem gépies, hanem gondolkodást igénylő tevékenységek elvégzésére. BOZÓKY GÉZA A növekedéssel a gyerekek mind tehetségtelenebbé válnának? Szó sincs róla! Éppen a fejlődés bontja ki az ér­deklődésüket. Ritka madár az olyan mindenből kitűnő tanuló, aki valamilyen sajá­tos érdeklődéstől indíttatva vala­mennyi tárgy lényegének megközelí­téséhez valóban, eljut. Gyakoribb, hogy a mindenből kitűnők inkább csak a szülők követelményeit telje­sítik, mintsem saját igazi érdeklő­désüket követnék. És alighanem kár tíz-tizenkét vagy még több eszten­deig az igazi, az elmélyülő érdeklő­dést a tiszta kitűnőért feláldozni. RÁNTÁS LÁSZLÓ

Next