Család és Iskola, 1909 (35. évfolyam, 8-19. szám)

1909-04-15 / 8. szám

6-i ellen­súlyozására céloz az újabb tanterv is, mely ifjúsági irodalmunknak nemzeti irányban való műveléséről gon­doskodik. Az eszme megvalósítását közoktatási kormá­nyunk vette kezébe és úgy rendelkezett, hogy a tanulók­ban az olvasási hajlamot meggyökereztessük és az ifjú második természetévé tegyük. Ebben az irányban Wlassics Gyula minisztersége alatt érdekes mozgalom indult meg. Wlassics 1901. július 4-én saját hivatalos helyiségébe tanácskozásra hívta ne­velésügyünk és ifjúsági irodalmunk művelőinek színe javát. A tárgyalás mozgatópontja az a kérdés volt, hogy miként lehetne a magyar ifjúsági irodalmat egészében, de kiváltképen az iskolai könyvtárakat az oda nem való, selejtes, vagy épen káros irodalmi termékektől megóvni és megszabadítani. A pedagógusok abból az elvből kiindulva, hogy a gyermeknek még a legjobb olvasmány is épen csakhogy elég jó, szigorú, hivatalos bírálatot hangoztattak és a rossznak talált munkák indexbe tételét sürgették. A jelen­volt ifjúsági írók azonban tiltakoztak az ilyen censurára emlékeztető eljárás ellen, úgy látszik, féltek néhányan, hogy őket is érheti baleset. Hiába ! A közjó előbbre való az egyéni érdeknél. A bírálat feltétlenül kell és a meg nem felelő könyveket nem szabad beengedni az ifjúsági könyvtárakba és ha volnának bennök, múlhatatlanul el kell azokat onnan távolítani. Mert az ifjúsági irodalom nem lehet gazdátlan jószág, igen fontos érdekek fűződ­nek hozzá. Feltétlenül szükség volna egy kritikai folyóiratra, mely az ifjúsági irodalmat önzetlenül szolgálja. Az újsá­gok kritikáiban nem lehet megbízni. Ha egy újabb mun­káról elolvassuk a napilapok és néhány szépirodalmi lap ítéletét, homlokegyenest ellenkező véleményeket találunk. Ami az egyiknek kiváló alkotás, ugyanaz értéktelen tá­kolmány a másiknak. A­hol az egyik szépet, eredetit lát, ugyanott fedezi fel a fogyatkozást és utánzást a másik. Az ilyen kritika a régi céhrendszerre emlékeztet. Ha céhbeli az illető író, akkor dicsérni kell, ha nem tartozik a társulathoz, akkor le kell szólni, vagy agyon kell hallgatni, ha bármilyen kiváló dolgot írt is. A lel­kiismeretes kritikának az ilyen pajtáskodás és egymás kölcsönös dicsőítése nem lehet célja. A becsületes kritika a közönséget felvilágosítja és nem félrevezeti. A jóizlést fejleszti és a mű értékének helyes megítélésére tanít. Minden egyéni és üzleti érdektől független kritikára van tehát szükségünk, ha azt akarjuk, hogy­ ifjúsági iro­dalmunk egészséges irányban fejlődjék és híven teljesít­hesse azt a nagy kulturmissiót, amelyet az ifjú nemze­dék nevelésénél méltán várhatunk. (Folyt. köv.) Divényi Gyula: Szegénysorsú leányok gyámolítása. * Érdemes elnökünk szíves felhívására készséges örömmel vállalkoztam arra, hogy a budapesti leányegye­sület jótékony működését a rendelkezésemre álló néhány szerény adat nyomán röviden megismertetem a bizott­sággal. Jól emlékszem, a felületesebb sajtóban és a kön­­­nyűvérű társaságokban sok élcelődésre és olcsó viccekre adott alkalmat ezelőtt hét évvel Budapesten egy új egye­sületnek, a „Budapesti Leányegyesület“-nek a megala­kulása. Az élcelődők legtöbbje azt hitte, hogy hiúság, sze­replési vágy és léha, fiatalos szeszély hozta létre ezt a legfrisebb egyesületet, a­mely éppen úgy, mint a női divatnak sok más hóbortja, elmúlik önmagától. A budapesti leányegyesületet azonban nem a hiú­ság és nem is mulékony női szeszély, hanem igen ko­moly emberba­rti gondolat hozta létre, s így természe­tes, hogy nem múlt ki rögtön születése után, hanem él, fejlődik s ma már szép eredményekre tekinthet vissza­. A küzdelem, a nélkülözés, a betegség, a nyomor látása mindenkor lehangolja a fogékony szívű embert, de kétszeresen fájó látvány, ha az, aki szenved, küzd és nyomorog, az emberiség gyengébb neméből való — egy fiatal leány. Kőszívűnek kell annak lennie, a­kit mélyen meg nem hat, midőn a kora tavasz mosolygó, színes virágát leforázza és földre hervasztja az élet zord hidege. Megható gondolat volt tehát ezelőtt hét évvel egy egyesületbe gyűjteni a főváros jobb módú fiatal leányait, oly célból, hogy gyámolítsák azokat a szegény leánytár­saikat, kikkel a sors mostohább, kik bármily tekintetben segítségre szólóinak. De gyöngédség is sok volt a leányegyesület gon­dolatában, midőn célul tűzte ki, hogy épen leányok gyá­molítsák a leányokat, most gondoljunk csak arra, hogy mit jelentsen egy-egy (szegény) szegénysorsú fiatal leányra, ha a férfiak fizetik ki érte az egyetemen, vagy valamely szakiskolában a tanpénzt és a vizsgadíjakat, vagy ha férfiak segítik őt, hogy valamely kenyérkereső foglalko­záshoz jusson. De van végül sociális padagógiai értéke a leány­egyesület alapításának. A vagyonnak, a jólétnek ma már megvannak a maguk társadalmi kötelezettségei. A nők, a családanyák ma ép úgy kötelesek kivenni a maguk részét a társadalmi munkában, mint a férfiak. Ma már rá kell nevelni a nőt is, hogy vannak az élet­nek komolyabb kötelességei is, mint a divattanulmányo­­zás, a cifrálkodás, a zsúrozás stb. A leányegyesület igen jó előkészítő iskola a komoly társadalmi életre s meg vagyok róla győződve, hogy azok a leányegyesületi leányok, kik havi egy korona tagsági díjukkal fiatal ko­rukban annyi könnyet tudtak letörülni, megtartják szivük jóságát a későbbi korban is s mint családanyák is ipar­kodni fognak segíteni a szenvedőkön. Hisz a könyörü­­letesség amúgy is a női szív egyik legszebb ékessége. A budapesti leányegyesület, melynek rendes tagja lehet minden 14 éven felüli leány férjhezmeneteléig, de vannak ezenkívül tiszteleti, alapító, örökös és pártoló tagja is, fennállásának harmadik esztendejében tagdíjak­ból, adományokból és a leányok kézimunkájából rende­zett vásárokból már 38.444 K 65 f. összeget gyűjtött, melynek egyharmadrészét alaptőke és Leányotthon-alap létesítésére, kétharmadrészét pedig szegény leányok gyá­­molítására fordította. 1907-ben már 83.823 K 08 f.-ről szól a pénztári kimutatás. A segélyezettek életpályák szerint 1904- és 1907- ben így oszlottak meg: elemi iskolába járt 3, 2 ; polgári iskolába 10, 18; gimnázium és felsőbb leányiskolába 11, 7; egyetemre 7, 5; tanítónőképzőbe 10, 9; gyermek­­kertésznő 1 ; művészi, főleg zenei szakra 8, 14 ; minta­­rajziskolába 5; kereskedelmibe 19, 18; gép- és gyors­írást tanult 9, 13; varróiskolába 8, 6; szabóságot tanult 6, 1 ; harisnyakötést tanult 1 ; más gyakorlati mester­séget (1, 2 ; műcipőt kapott 1; betegség alatt segélyt nyert 5, 2; egyszer s mindenkorra segélyt nyert 15; ös­­­szesen 1904 ben­­ 102; 1907-ben 112 volt a segélyezett. Erkölcsnevelési szempontból nagyon helyeselhető a leányegyesület azon eljárása, hogy a segélyek egy ré­­szét kölcsön alakjában adja oly feltétellel, hogy a segé­­ d A budapesti leányegyesület ismertetése a kolozs megyei tanítótestület nevelésügyi bizottságában.

Next