Komoróczy György (szerk.): Hajdúhadház múltja és jelene - Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Közleményei 2. (Gyula, 1972)

IV. fejezet. A politikai község története - Komoróczy György: Az önkormányzati igazgatás 1606-1948 között

Az 1887. évi Szabályrendelet rögzítette mindegyik testület jogállását, munkaköri kötelezettségeit, és elvi irányt szabott működésük korlátlan kibontakozásához. A városi képviselőtestület évi 4 rendes közgyűlést tartott. A testület nem látott el hivatali munkakört, hanem az önkormányzati hatalom feje volt; tagjait a lakosság az előírt időben választás útján küldte be. A választás irányelvei hasonlók voltak a ko­rábbi Hajdúkerület által még 1870. december 29-én kiadott rendelkezés előírásaihoz, az­zal a különbséggel, hogy akkor a képviselőtestület tagjainak létszámát a kerület álla­pította meg, míg a városi élet későbbi időszakában maga az 1886. évi 22. tc.-ben rög­zített keretek között alkotott Szabályrendelet. Az 1870-es körirat azt is előírta, hogy ,,a képviselők, kik egyszersmind a csend és rend fenntartásával is megbizatnak, kéretnek fel a néppel leendő érintkezésre”. Ezt a kötelezettséget csak az utóbbi vonatkozásban vette át a Szabályrendelet, mert az annak alapján létrehozott testület kifejezetten a vá­rosi hatalom jogforrása volt és igazgatási, rendfenntartási ügyekkel nem foglalkozott. Ez már a tőkés rendszer várospolitikai szervének funkciójára utal. A polgári állam rendjében a helyi képviselőtestületi szervek álltak az önkormányzati hatalom élén. A községi önkormányzat minden lényeges ügye a képviselőtestület ke­zében futott össze. Ez ,a szerv még a felszabadulás után is fennmaradt, de természe­tesen más osztálytartalommal és más eszmei-politikai célkitűzéssel. A városi hatalom tényleges gyakorlásával megbízott szerv egy voltaképpeni igazga­tási testület, a városi tanács volt, amelyet a községekben a községi elöljáróság pótolt. Az 1887. évi Szabályrendelet szerint „a városi elöljáróság minden tagja önálló munka­, kötelesség és jogkörrel bír”, tehát ügyintéző szerepet töltött be. A tanács végső soron a tisztségviselők testülete volt s nem választott tagságra épült, ennélfogva a lényegesebb közgyűlési határozatok végrehajtásánál csaknem kizárólag a­ tisztviselői nézőpontot és — esetleg — érdekközösséget képviselte. A város elöljáróságát az 1887. évi szervezési szabályozás alkalmával az alábbiak alkották: polgármester, főjegyző, 2 tanácsnok, akik egyszersmind az árvaszéki ülnö­kök voltak, tiszti ügyész, rendőrkapitány, mezőrendőr, aki egyben „kapitánysegéd” volt, közárvagyám, főorvos, adópénztárnok, városgazda s egyben városi pénztárnok, számvevő, aljegyző. A segéd- és kezelőszemélyzet nem tartozott az elöljáróság tagjai közé, de az admi­nisztrációban nagyon fontos szerepet játszott. Ide számítottak az iktató, a kiadó, az írnokok, a díjnokok. A Városi igazgatás személyzeti állományának harmadik csoportjába tartoztak az ún. „egyéb alkalmazottak és szolgaszemélyzet”, akik az alábbiakból tevődtek össze: csend-, fuvar- és szállításbiztos, kézbesítő, városi kertész, városszolga, 7 csendlegény, város­­kocsis, „városlagos” (a kocsi mellett), városmajoros, kéményseprő, kályhafűtő, 2 tűzőr illetve toronyőr. A városi tanács testületének kettős feladatköre volt; egyfelől előkészítette a köz­gyűlések tárgyát, összegyűjtötte és rendezte azok anyagát, majd megfogalmazta, meg­indokolta a határozati javaslatokat, másfelől pedig végrehajtotta a közgyűlési határoza­tokat. A végrehajtás során a tanács mindent átfogó helyzeti előnye érvényesült, miután a közgyűlés legföljebb kereteket állapított meg pl. a költségvetési tételek felhaszná­lásánál, de a­z összeg részleteinek kiadása már csak akkor érdekelte, ha netalán egy­­egy képviselőtestületi tag személyileg foglalkozott az üggyel és interpellációt jegy­zett be. A város kormányzótestülete valójában tehát a tanács s nem a képviselőtestü­let volt. Az elöljáróságnak, illetve a városi tanácsnak a politikai-igazgatási szervezet irányí­tóin, vagy előadóin kívül szakágazati ügyintézői is voltak. Ilyen vonatkozásban az ön­­kormányzati életet kormányozó különböző állami intézkedések elsősorban a XIX. sz.

Next