Családi Kör, 1994. július-szeptember (5. évfolyam, 27-39. szám)
1994-07-28 / 30. szám
öt lófarkos zászló lengett, módfelett lelkesítve a rohamozó igazhitűeket. Nagy erőfeszítések árán négyet letaszítottak a mélybe, de az ötödik, a melléje siető társaik segítségével, derekasan tartotta magát. Ekkor lépett közbe Dugovics Titusz, aki „mivel sehogy sem tudta megakadályozni, hogy a toronyra kitűzze a jelvényt, átnyalábolta a törököt, és a magasból a mélybe ugorva, magával rántotta”. A hőstett leírását Antonio Bonfini olasz humanista megfogalmazásában közöljük, aki Mátyás király megbízásából megírta a magyar történelmet. Ő azonban a név feltüntetése nélkül jegyezte fel a történteket, akárcsak egy másik hasonló esetben is, amely hét évvel később a jajcai várfalakon ismétlődött meg. A jajcai hős kilétét azóta sem sikerült felfedni, a belgrádi „hősi lelkűség” homályba veszett alakját viszont csak a múlt század első felében fedte fel Döbrentei Gábor egyik cikkében (Tudományos Gyűjtemény, 1824., Vili. füzet), amelyben eredeti okmányok alapján (Mátyás király adománylevele Dugovics Titusz fiának, Bertalannak; Bercsényi Miklós 1705 júliusában keltezett pecsétes levele az egyik leszármazottnak, „Dugovicz György uramnak”) lebbentette fel a fátylat az önfeláldozó hős kilétéről. Ekkor vált fogalommá Dugovics Titusz neve........ki a belgrádi toronyból 1456-ban a törökkel leugrott, hogy inkább ő is azzal együtt haljon meg, mintsem a török győzelmi jel kitűzve lobogjon, s a vívó magyar sereget a vár átadására bágyaszthassa”. Rengeteg névtelen hőse is volt a védelemnek. A nándorfehérvári nőket, valamilyen meggondolásból az ostrom utolsó napjaiban sem vonták ki a sebesültekkel együtt a keresztesek táborába, s így benn rekedtek a megtépázott falak mögött. Az ő helytállásuknak külön fejezetet kellene szentelni. A kezük ügyébe kerülő kő- és tégladarabokkal célozták meg a felfelé kúszó törököket, vagy fejbe kólintották őket a fadarabból képzett buzogányukkal, ha túl közel merészkedtek. Forró vizet, olvasztott szurkot öntöttek rájuk, égő csóvát vetettek közéjük, úgyhogy nem egy török bugyogója vált égő máglyává. Barta Gábor Nándorfehérvár 1456 című könyvében (1985) így írta le a védekezésnek ezt a módját: „...kénbe mártott rozsét, szőlővenyigét és más, jól égő dolgokat gyújtanak meg, s hajigálják a falak tövében újabb erőfeszítésre készülő oszmánokra. Az olthatatlan lángok belevegyülnek az este óta égő házromok tüzébe, az addig csak fojtó füstbe tüdőt roncsoló mérges gáz keveredik. A hatás leírhatatlan...” Tagliacozzo szerint a törökök „midőn látták, hogy mindenünnen tűztenger veszi őket körül, megrémülve abbahagyják a harcot, és iszonyú lármával igyekeznek a városból menekülni... Sokan elvesztvén józan eszüket leugrálnak a falakról az árokba, ahol összeégve pusztulnak el”. Különösen érdekes lett volna hallani Hunyadi János és Kapisztrán János fejtegetését a csata utolsó napjának döntő pillanatairól. A legújabb történeti munkák szerint ez így zajlott le: 1456. július 22-én vészjósló csend honolt a csatatéren. A megtépázott török döntő rohamra készült, az ugyancsak sebzett védők a romok mögött feszültek. Hunyadi nem tartotta érettnek az időt egy esetleges ellentámadásra, ezért szigorúan megtiltotta a vár elhagyását. Ennek ellenére, déltájban, néhány tüzesfejű keresztes kilopakodott, rátört a törökre és elfoglalt egy dombot. Példájukat többen is követték, közös erővel visszavetették a törökök lanyha ellentámadását, s újabb teret hódítottak meg. Erre már a Száva túlsó partján levő táborból is egyre nagyobb számban szállingózni kezdtek a keresztesek, hogy bajtársaik segítségére legyenek, majd százszámra, ezerszámra eveztek át, végül Kapisztrán is közöttük termett, s amikor látta, hogy nem tudja őket visszatartani, élükre állt. A törökök eleinte nem vették komolyan mozgolódásukat, s csak akkor kaptak észbe, amikor már több ezer keresztes szorongatta táborukat, sőt Kapisztrán vezetésével elfoglalták a tüzérségi állásokat is. Nagy talány mindmáig, hogy ez hogy sikerülhetett a gyengén felfegyverzett paraszthadnak, a legelfogadhatóbb magyarázat talán az, hogy a keresztény olaszokból, németekből álló tüzérekre mély benyomást gyakorolhatott a botjával hadonászó, keresztjét magasra emelő Kapisztrán János, olyannyira, hogy egyből megfutamodtak. Csodás jelenségként fogták fel, mert mint mondták is róla, „mindenütt fényt árasztott buzgó hitével”. Amint a török hadvezetés észbe kapott, bevetette ellenük a szpáhikat, a még érintetlen, pihent lovasságot, amely könnyűszerrel foglalta vissza a tüzérségi állásokat, s erősen szorongatta a bátran küzdő kereszteseket, töredező soraikat egyre jobban a folyó felé szorította, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a Szávába fojtja őket. A csata hevében azonban katasztrofális hibát vétett: fedezet nélkül hagyta az ágyúállásokat. Hunyadi János, aki nem kis aggodalommal nézte a fegyelmezetlen, de csodákat művelő keresztesek visszavonulását, felismerte a kolosszálisan kedvező pillanatot, s páncélos vitézeivel hátba támadta a törököt, elfoglalta újra az ágyúkat, s lövetni kezdte a szpáhikat, s a török lovasság segítségére siető janicsárokat is, úgyhogy csakhamar teljes lett a zűrzavar soraikban. Két órán belül pokollá változott a csatatér, mire beesteledett, hullák ezrei borították a mezőt. (Folytatjuk) KALAPIS Zoltán ZENESZÓVAL FELVONULÓ TÖRÖK HAD (XV. SZÁZAD) 65 ÉV UTÁN A VÁR TÖRÖK KÉZRE KERÜLT (NÁNDORFEHÉRVÁR OSTROMA 1521-BEN) 21 / 1994. JÚLIUS 28.