Családi Kör, 2004. január-március (15. évfolyam, 1-13. szám)

2004-02-19 / 8. szám

H farsang a jókedv, a mulatozások, az evés­­ivás, a bálok, a különféle társas összejö­vetelek időszaka. A farsang szó a német Fasching elnevezésből magyarosodott, és a január 6-i vízkereszttel a húsvét előtti 40. na­pig tartó időszakot jelöli. Ezután kezdődik nagy­böjt, amely a farsangi dáridózással ellentétben a megtartóztatás időszaka, amikor egyszerű böjti ételeket fogyasztunk, és semmiféle vigasságot nem tartunk. A farsangi mulatozás karnevállal végződik. Az ókori rómaiak nem is gondolhatták, hogy a Saturnus emlékére rendezett ünnepségük a mai napig megmarad. Pedig a farsang szálai hozzájuk vezetnek vissza. A saturnáliát Rómában hagyomá­nyosan december 17-én tartották, felidézve azt az időt, amikor Saturnus, a szántás­vetés és ter­mékenység istenének uralkodása alatt boldog gondtalanságban éltek. Az ünnepség alkalmával az ókori Róma utcáit ellepték a virágszirmok. Az utcákra kihordott borból minden polgár menthe­tett. Parázson sült a bárány, a kövér birka, amely­ből éles pengével a sütőmester szorgosan szelt mindenkinek. Amikor a jókedv, a felszabadult mu­latozás már tetőfokára hágott, kerekek csöröm­pölő zöreje, óriási üdvrivalgás süvített végig, hangjával maga alá temetve az ünnepi, vásári zsi­vajt. Száz és száz álarcos, állati alakot öltő ember hosszú köteleken húzva begördítette a főutcára a carrus navalist, azaz a hajót ábrázoló óriási szeke­ret, mely a népünnepély csúcsát jelentette. A sze­keret millió virág díszítette, mézesborral teli amfo­rákból folyt az ital, és a mediterrán táj összes gyümölcse varázsolta édenkertté e mozgó cso­dát. A carrus elnevezésből származik a karnevál szavunk, amely a mai napig megőrizte eredeti je­lentését, a tréfát, az álarcot, a felvonulást, a bol­dog fesztelenséget. Modern korunkban is Olasz­ország a karneválok igazi hazája, ahol a mai napig megőrizték a római kori satumáliák emlékét. Az ember természetszerűen vágyik a jókedv­re, játékra, vigasságra. Ennek a szerencsés ösz­tönének köszönhető, hogy a karneváli szokások az idők folyamán utat találtak más népek lelké­hez is. A farsangot már a XV. században Euró­­pa-szerte megünnepelték. Magyarországon Má­tyás király uralkodása idején különösen nagy mulatságokat rendeztek. A parádékhoz az ün­nepség kellékeit, az álarcokat Itáliából hozatták a főúri otthonokba, meglehetősen drágán. A konyhában ilyenkor az étekmesterek tucatjai szorgoskodtak. Természetesen a köznép is megrendezte a saját mulatságát. Temesvári Pel­­bárt prédikációs gyűjteményében olvashatjuk: „Történt az Úr 1480. esztendejében, hogy egy nemes úrnak valamely birtokán fekvő faluban, a Kapos mellett, egy asszony több menyecskével együtt férfiruhában és másfajta ruházatban mas­karás játékot űzött, és egy falujukbéli házban a többiekkel együtt táncolt.” A korabeli farsangi mulatságok nem tévesz­tendők össze a fényűző, szigorú etikettű, több­nyire zártkörű báli rendezvényekkel, annak elle­nére, hogy ezek általános jellemzője falun és városon egyaránt a táncmulatság volt. Erre utal­nak a régi népdal sorai is: „Illik a tánc a farsangnak Minden rongya fityög annak. Illik annak, aki tudja, ki nem tudja, csak mocskujja. ” A farsang idején rendezett bálozások elter­jedését XIV. Lajos (1643-1715) korától számít­hatjuk. Az első operabál megrendezése is a francia arisztokráciához fűződik (1715). A bécsi udvar a XVIII. században vezette be a nyilvános farsangi bálozást. Kezdetben ezek kifejezetten zártkörű rendezvények voltak, amin nem valami kirekesztést kell érteni, hanem azt, hogy külöböző társadalmi osztályok, egyesülések, mesterségek saját báljukra csak a közéjük tarto­zókat hívták meg. Az elsők között rendeztek bált a medikusok, a törvényhallgatók, az ügyvédek, kereskedők, asszonyi egyesületek. A bálok an­­­nyira elszaporodtak, hogy 1800-ban Budán és Pesten 800 bálterem volt. Ennek az időnek a legemlékezetesebb báli eseménye 1840-ben történt. Ekkor a Liszt Ferenc tiszteletére rende­zett bálon táncoltak először csárdást, és még ebben az évben - a törvényhallgató ifjúság bál­ján - jelent meg először a táncrend. Egy kora­beli tudósítás erről így ír: „Megjenet a bőrre vagy más nemes anyagra nyomtatott, borítékba zárt, ceruzával ellátott nyolclevelű könyvecske, a tácrend, amely óriási karriert futott be. Száz évig szebbnél szebb kivitelben minden báli mulatsá­gok legfőbb ékessége lett, természetesen a höl­gyek ruhakölteményei mellett.” A farsang, a báli vigasság megéneklése a klasszikus magyar irodalomban is méltó helyet kapott, elsősorban Csokonai Vitéz Mihály tolla által. Csokonai 1799-ben írta, és 1804-ben je­lent meg a Dorottya, vagyis a dámák diadala a farsangon című vígeposz. A történet arról szól, hogyan esküszik bosszút a hatvanöt éves vén­lány Karnevál ellen, mivel a farsangi társaság csúfott űzött belőle. E humoros, maró gúnnyal és kitűnő korrajzzal megírt eposz ihelette a ka­posvári asszonyi egyesületet, hogy az 1830-as években minden Dorottya névnapon (február 6- án) megrendezzék álarcosbáljukat. Ezek a ha­gyományos bálok igen elegánsak, pompázato­sak és a vacsoraválasztékot illetően is minden elismerésre érdemesek voltak. Idei farsangunk február 24-én, húshagyó keddel zárul, ezután kezdetét veszi a negyvenna­pos nagyböjt, addig is hálózzunk egy nagyot, er­re pedig a legjobb alkalom az előttünk levő farsangfarka. F. M. M. A farsangi vígság története 2004. február 19. Dob- s trombitaszóval elhagyá már Mérőt A Farsang, vivén sok vezetőt, kísérőt. Ki szánon, ki lovon, ki csak gyalogjába, Örömkurjantással siettek nyomába. Kiki elővette legcifrább köntösét, Hogy fitogtathassa magát, pénzét, ősét. Villog az ezüst kard s az arany paszomány. Virágzani látszik töltök a tartomány, , A szépség angyali magyar szűz formába Leszálltak az égből a földi szánkába. Gyenge szivecskéik előre repesnek, s Hogy még ma tőrt fognak vetni egy kegyesnek. Azért rendbe szedvén szemek s orcájokon, Ami csak bájoló s béható azokon. Köntöseikből is azt vették magokra, Ami jobban illik egy illy angyalokra, Szív-halászé hajok drágaköve­s tője, Hószin nyakok s fűtök aranyos függője, Rezgő billegéssel amidőn lengenek, Minden érző szívben reszketést szerzenek. Megtele vendéggel már a szála szépen. S a dél órája is elérkeze épen. CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY Dorottya vagyis A DÁMÁK DIADALMA A FÁRSÁNGON (Részletek) Az urak múlatnak egyet más beszéddel, Míg elkészülnének mások az ebéddel. Egyik azt vitatja, hogy Bonapart meghalt, Másik: miket csinált, mikor insurgens volt. Egyik arról beszélt, mellyik jobb paripa. Más, hogy az övénél nincs szebb tajtékpipa. Némellyik dicsekszik futós agarával, Vagy ennyi lépésre járó puskájával.­­ A dámák előtt is forr sok matéria: Az a szép gavallér kinek az úrfija? Az a jeles kantás ugyan hol készült? Az a fülönfüggő mennyibe kerűlt? Mért van ennek s ennek most olly ritkasága? A kávé, a cukor mért olly méregdrága? Megperdül egyszerre Izsák száraz fája, Zengő szerszámokkal kíséri bandája, Kellemes hangzások a száját betöltik. Az ifjú szíveket örömre felkeltik. Mindenütt a vendég kezd már örvendeni , viszketeges lábát táncra készíteni. Az anatom s bánat b­omba szárnyakon kirepül lekókkadt fővel az ablakon.­­ Hogy az urak csendes táncot tehessenek, Izsákék szép lejtő minétet kezdenek. Mert hamar megromlik a gyomor főzése, Hahogy étel után nagy a test rengése.­­ Carnevál felkiált: „Urak, egyet szóllok! Itt sok újj mátka van: gondolkodjunk róltok. Úgyis az útam is őérettek tettem, Az urakkal együtt közttök ebéd lettem. Engedjük meg nékik (hisz az úgysem szégyen), Hogy az első rend tánc most az övék légyen, S ekként kézfogójok ittlétemben essék, Hogy megemlegessék.'' Mind rámondják: Tessék!

Next