Családi Kör, 2011. július-szeptember (22. évfolyam, 27-39. szám)

2011-07-28 / 30. szám

A Kalemegdánra, Belgrádba tartó kü­lönjáraton szombaton kora reggel teljes a bizonytalanság. Az egyszer­­volt déli végeken, a dicső nándorfe­hérvári győzelem helyszínén szeretnénk emlé­kezni... Csakhogy esik az eső. Nem nyári zápor veri az út porát, hanem fekete fellegek teszik kétségessé az utat. Minden mindegy alapon úgy döntünk, hogy: Belgrád, mi jövünk! Az el­szántságot egy kis szíverősítő (topolyai barack volt a javából!) fokozza, máris nagyobb biza­kodással vagyunk a szebb jövőt illetően. Nem­csak a barack topolyai: a társasutazást a VMDP Topolya-Kishegyes körzeti szervezete és a Nagyapáti Kukac Péter Magyar Hagyomány­­őrző és Néprajzkutató Társulat szervezi, mely szintén topolyai székhelyű; az ő munkásságuk­ról korábbi riportjainkban már szóltunk, pél­dául egy farsangi mulatság alkalmából. Akkor Kovács László elnöktől már megtudakoltuk, hogy a társulat tulajdonképpen a politikai szer­vezet kulturális különítménye, a kettő tagsága között nagyjából nyolcvan százalékos az átfe­dés. A mostani kiránduláson egyébként mások is részt vesznek, magyarázza az elnök. * Immár a sztrádán gördülve, a kihangosítóból tudjuk meg, hogy a velünk tartó történész, Pastyik László is topolyai származású, csak időközben elkerült Újvidékre. Ezt ő maga köz­li, és közlése nem tekinthető öncélúnak. Tör­ténészi szaktudásával fogja ugyanis a buszon utazók történelmi tárgyú ismereteinek gyara­pítását szolgálni a nap folyamán, amit illik egy rövid bemutatkozással kezdeni. Nem kizárólag a török-magyar harcok a téma; úgy tűnik, történész útitársunk a bácskai tájnak is kiváló ismerője. A buszon zötykölődő társaság külön érdeklődéssel értesül róla, hogy az útszé­­li kocsmában, valahol Topolya és Hegyes között, valaha névadójuk, Nagyapáti Kukac Péter festett a falra. Ha valaki megkaparná a vakolatot, tán elő is bukkanna a közeli nagyhíd képe. Kishegyesen a Szent Anna-templom mel­lett elhaladva tudjuk meg, hogy most lesz a búcsúja. A templom plébánosa egykor az a Jámbor Pál volt, akit az 1840-es években Pe­tőfi ellen próbálta kijátszani az irodalompoli­tika. Ez a Jámbor Pál később a honvéd papok közé lépett, és a 48-as forradalom eseményei­ben is részt vett. Párizsba menekült, hazatérve a szabadkai gimnázium igazgatója lett, majd újra menekült stb. Rengeteg az információ, pe­dig még csak 6:55-öt mutat a digitális óra, és Lovcenac, avagy Szikics (vagy Szeghegy) hatá­rában járunk. Ez egykor németek lakta telepü­lés volt, temetőjük helyét ma a malom foglalja el. Az egykori lakosokra ma csak egy obeliszk emlékeztet. Szőregen a legjobb, humuszos a talaj, és 41-ben, amikor bevonultak a magyar seregek, itt zajlott a legnagyobb csata. A falu teljesen fel lett perzselve... Csenejnél, ahol elő­ször telepedtek meg a Carnojevic által vezetett szerbek, 1702-ben épült a templom. Itt van­nak a legrégibb faragott fejfák. A kocsibeálló mind a mai napig áll. Ilyet Pastyik László csak a mai topolyai bíróság helyén, az egykori Patócs­­kocsmában látott... Nem sokkal később - nagyjából a Világvé­ge kocsma magasságában - átérünk a szerémi földre, ahol a rossz időt és eddigi kétségein­ket egyaránt magunk mögött hagyjuk. Pihenő következik, aminek a helyszíne korunk társas­­utazásain csakis egy jól felszerelt benzintöl­tő állomás lehet. Az itt kávéjukat, reggelijüket fogyasztó utasok meglepetten pislognak a jó topolyaiakra, akik valami furcsa és érthetetlen nyelven diskurálnak. Azt tárgyalják egyébként, hogy bizony erre is jócskán kiszáradt a kukori­ca. Az egyik reggelizőt pisztoly díszíti, méghoz­zá a nyitott fajta, ilyen viselése még rendőrök számára sem engedélyezett. Közeledünk Bel­­grádhoz, jegyzi meg valaki. A kantinban napilap is kapható, kíváncsi va­gyok, hogy errefelé miként értelmezik a múl­tat. Sehogy, legalábbis a nándorfehérvári ese­ményeket már biztosan nem, lévén szombat, huszonharmadika. 555 évvel és egy teljes nap­pal járunk a nagy csata után, melyre köztudot­tan 22-én került sor, a várfalak tövében. A mai nap a nagy bizonytalanság napja volt, tudjuk meg történész útitársunktól, merthogy ekkor még senki sem tudta, hogy az ádáz küzdelem győzelmet hozott vagy döntetlent. Majd csak holnap hajnalban de­rül ki, hogy a török feladta. Végül feltűnik a Kalemegdan, vagy­is a belgrádi vár, ami nem is olyan nagy, vé­lekedik egyik utastár­sam. De azért ember legyen a talpán, teszi hozzá, aki ezt harci ru­házatban, az alázúdu­ló forró levesekkel és nyílzáporral szemben megmássza. Ami azt illeti, ne­künk sem ment egy­könnyen a hódítás, lévén csapatunk derékha­dát nyugdíjasok alkotják. Ráadásul kevés híján egy céltábla és a távolból lődöző íjászok közé kerülünk, akik nyilván autentikus környezetet kerestek hobbijuk gyakorlásához. Nem szá­moltak azzal, hogy ilyen helyen a magyarok bármikor feltűnhetnek... Szerencsére nem esik kár emberállományban, mind a negyvenen felkapaszkodunk a falakra, ahonnan pompás kilátás nyílik az alant elterülő városrészekre, az itt összefutó Dunára és Szávára. Van néhány szabad óránk a déli harangszóig, amikor a vár­ban elhelyezett emlékkőnél (1456. július 22-én Belgrád védői, élükön Hunyadi Jánossal ezen a helyen arattak döntő győzelmet a törökök fe­lett­­ áll rajta) találkozik a csoport, hogy sort kerítsen egy kis alkalmi műsorra. A déli ha­rangszó, idézem fel emlékeimet, az egész ke­resztény világban a nándorfehérvári diadalra emlékeztet. A pápa 1456 tavaszán már tud­ta, hogy milyen hatalmas a török hadsereg, és ráadásul egy üstökös, a Halley is feltűnt a ko­rabeli égbolton, ami jót semmiképpen sem jelentett. Ekkor a szent ember végső kétség­­beesésében, három héttel a nándorfehérvári csata előtt kiadta imabulláját, amelyben elren­delte, hogy „déltájban" háromszor kongassák meg a harangokat.„Jel­adassék minden hívő­nek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a te- Magyarok a diadal helyszínén 555 évvel és egy nappal a Nándorfehérvárnál történtek után A CSATA SZÍNHELYE MA 17. SZÁZADI TÖRÖK MINIATÚRA NÁNDORFEHÉRVÁR 1456-OS OSTROMÁRÓL 10 cüs 2011. július 28.

Next