Családi Kör, 2011. július-szeptember (22. évfolyam, 27-39. szám)
2011-07-28 / 30. szám
A Kalemegdánra, Belgrádba tartó különjáraton szombaton kora reggel teljes a bizonytalanság. Az egyszervolt déli végeken, a dicső nándorfehérvári győzelem helyszínén szeretnénk emlékezni... Csakhogy esik az eső. Nem nyári zápor veri az út porát, hanem fekete fellegek teszik kétségessé az utat. Minden mindegy alapon úgy döntünk, hogy: Belgrád, mi jövünk! Az elszántságot egy kis szíverősítő (topolyai barack volt a javából!) fokozza, máris nagyobb bizakodással vagyunk a szebb jövőt illetően. Nemcsak a barack topolyai: a társasutazást a VMDP Topolya-Kishegyes körzeti szervezete és a Nagyapáti Kukac Péter Magyar Hagyományőrző és Néprajzkutató Társulat szervezi, mely szintén topolyai székhelyű; az ő munkásságukról korábbi riportjainkban már szóltunk, például egy farsangi mulatság alkalmából. Akkor Kovács László elnöktől már megtudakoltuk, hogy a társulat tulajdonképpen a politikai szervezet kulturális különítménye, a kettő tagsága között nagyjából nyolcvan százalékos az átfedés. A mostani kiránduláson egyébként mások is részt vesznek, magyarázza az elnök. * Immár a sztrádán gördülve, a kihangosítóból tudjuk meg, hogy a velünk tartó történész, Pastyik László is topolyai származású, csak időközben elkerült Újvidékre. Ezt ő maga közli, és közlése nem tekinthető öncélúnak. Történészi szaktudásával fogja ugyanis a buszon utazók történelmi tárgyú ismereteinek gyarapítását szolgálni a nap folyamán, amit illik egy rövid bemutatkozással kezdeni. Nem kizárólag a török-magyar harcok a téma; úgy tűnik, történész útitársunk a bácskai tájnak is kiváló ismerője. A buszon zötykölődő társaság külön érdeklődéssel értesül róla, hogy az útszéli kocsmában, valahol Topolya és Hegyes között, valaha névadójuk, Nagyapáti Kukac Péter festett a falra. Ha valaki megkaparná a vakolatot, tán elő is bukkanna a közeli nagyhíd képe. Kishegyesen a Szent Anna-templom mellett elhaladva tudjuk meg, hogy most lesz a búcsúja. A templom plébánosa egykor az a Jámbor Pál volt, akit az 1840-es években Petőfi ellen próbálta kijátszani az irodalompolitika. Ez a Jámbor Pál később a honvéd papok közé lépett, és a 48-as forradalom eseményeiben is részt vett. Párizsba menekült, hazatérve a szabadkai gimnázium igazgatója lett, majd újra menekült stb. Rengeteg az információ, pedig még csak 6:55-öt mutat a digitális óra, és Lovcenac, avagy Szikics (vagy Szeghegy) határában járunk. Ez egykor németek lakta település volt, temetőjük helyét ma a malom foglalja el. Az egykori lakosokra ma csak egy obeliszk emlékeztet. Szőregen a legjobb, humuszos a talaj, és 41-ben, amikor bevonultak a magyar seregek, itt zajlott a legnagyobb csata. A falu teljesen fel lett perzselve... Csenejnél, ahol először telepedtek meg a Carnojevic által vezetett szerbek, 1702-ben épült a templom. Itt vannak a legrégibb faragott fejfák. A kocsibeálló mind a mai napig áll. Ilyet Pastyik László csak a mai topolyai bíróság helyén, az egykori Patócskocsmában látott... Nem sokkal később - nagyjából a Világvége kocsma magasságában - átérünk a szerémi földre, ahol a rossz időt és eddigi kétségeinket egyaránt magunk mögött hagyjuk. Pihenő következik, aminek a helyszíne korunk társasutazásain csakis egy jól felszerelt benzintöltő állomás lehet. Az itt kávéjukat, reggelijüket fogyasztó utasok meglepetten pislognak a jó topolyaiakra, akik valami furcsa és érthetetlen nyelven diskurálnak. Azt tárgyalják egyébként, hogy bizony erre is jócskán kiszáradt a kukorica. Az egyik reggelizőt pisztoly díszíti, méghozzá a nyitott fajta, ilyen viselése még rendőrök számára sem engedélyezett. Közeledünk Belgrádhoz, jegyzi meg valaki. A kantinban napilap is kapható, kíváncsi vagyok, hogy errefelé miként értelmezik a múltat. Sehogy, legalábbis a nándorfehérvári eseményeket már biztosan nem, lévén szombat, huszonharmadika. 555 évvel és egy teljes nappal járunk a nagy csata után, melyre köztudottan 22-én került sor, a várfalak tövében. A mai nap a nagy bizonytalanság napja volt, tudjuk meg történész útitársunktól, merthogy ekkor még senki sem tudta, hogy az ádáz küzdelem győzelmet hozott vagy döntetlent. Majd csak holnap hajnalban derül ki, hogy a török feladta. Végül feltűnik a Kalemegdan, vagyis a belgrádi vár, ami nem is olyan nagy, vélekedik egyik utastársam. De azért ember legyen a talpán, teszi hozzá, aki ezt harci ruházatban, az alázúduló forró levesekkel és nyílzáporral szemben megmássza. Ami azt illeti, nekünk sem ment egykönnyen a hódítás, lévén csapatunk derékhadát nyugdíjasok alkotják. Ráadásul kevés híján egy céltábla és a távolból lődöző íjászok közé kerülünk, akik nyilván autentikus környezetet kerestek hobbijuk gyakorlásához. Nem számoltak azzal, hogy ilyen helyen a magyarok bármikor feltűnhetnek... Szerencsére nem esik kár emberállományban, mind a negyvenen felkapaszkodunk a falakra, ahonnan pompás kilátás nyílik az alant elterülő városrészekre, az itt összefutó Dunára és Szávára. Van néhány szabad óránk a déli harangszóig, amikor a várban elhelyezett emlékkőnél (1456. július 22-én Belgrád védői, élükön Hunyadi Jánossal ezen a helyen arattak döntő győzelmet a törökök felett áll rajta) találkozik a csoport, hogy sort kerítsen egy kis alkalmi műsorra. A déli harangszó, idézem fel emlékeimet, az egész keresztény világban a nándorfehérvári diadalra emlékeztet. A pápa 1456 tavaszán már tudta, hogy milyen hatalmas a török hadsereg, és ráadásul egy üstökös, a Halley is feltűnt a korabeli égbolton, ami jót semmiképpen sem jelentett. Ekkor a szent ember végső kétségbeesésében, három héttel a nándorfehérvári csata előtt kiadta imabulláját, amelyben elrendelte, hogy „déltájban" háromszor kongassák meg a harangokat.„Jeladassék minden hívőnek, hogy imáikkal segítsék azokat, akik a te- Magyarok a diadal helyszínén 555 évvel és egy nappal a Nándorfehérvárnál történtek után A CSATA SZÍNHELYE MA 17. SZÁZADI TÖRÖK MINIATÚRA NÁNDORFEHÉRVÁR 1456-OS OSTROMÁRÓL 10 cüs 2011. július 28.