Csiki Lapok, 1923 (35. évfolyam, 1-52. szám)

1923-06-10 / 23. szám

XXXV. évf. Mercurea-Ciuc—Csíkszereda, 1923, június 10. 23 az. csíki lapok ( POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: jelölt­etési ár: Egész évre 72 Lt Illőidre 160 L) Vakar könyv-és papirkereskedése Csíkszeredán, Felelős szerkesztő és laptulajdonos . Félévre 86 Lej. Negyedévre 18 e­gves szám 1­50 hővé a hirdetések és előfizetési dijak küldendők. VÁKÁR LAJOS: Kéziratok nem adatv­issza. Megjelenik minden vasárnap. Hirdetési dijak a legolcsól­n számittatnak t Jósika Samu báró 1848—1923. Az erdélyi magyarságnak vezére, közéle­tünknek legmarkánsabb egyénisége megtért őseihez. Ha a magyarság a régi erejében vi­rulna, ha a régi magyar ég borulna fölénk, akkor is megilletődéssel állanánk meg kopor­sója előtt. De akkor talán könnyebben búcsúz­hatnánk tőle. Elmondanánk róla,­­ hogy a leg­nagyobb erdélyi hitbizomány ura, az arany­gyapjas vitéz, császárok és királyok barátja, a kedvelt miniszter, a főrendek elismert vezére és reprezentánsa külső és belső sikerekben gazdag életét a sír minden külső nagyságot nivelláló csöndjével cserélte fel. Ha kedvünk telnék a mult ragyogását fölidézni, ebben a keretben kellene az utolsó erdélyi főurat be­mutatni. Hanem a mi lelkünkbe halálhírének halla­tára az a fájó érzés és kínzó gondolat nyilallik be, az ősz vezér kidőlte után ki lesz e sors­­üldözött, viharvert, egyenetlenségre oly gyorsan hajlamos magyarságnak abszolút tekintélyű vezére ? Mi úgy látjuk, hogy épen életének alkonyán mutatta magát igazán nagynak. Ak­kor, amikor a megpróbáltatások nehéz nap­jaiban a magyarságnak hivatott vezérei itt hagyták ezt az árva népet. Pedig tudta, mi vár reá. Nem a munkát értem, attól talán mások sem borzadtak volna vissza, hanem a meg­aláztatásokat. Ezekkel szembemenni annak, aki pedig megszokta azt, hogy egy fejjel kiemel­kedjék a tömeg közül — ehhez igazi főúri lelkűlét kellett. Korunk demokratikusnak mondott lelkülete, tudom, kényelmetlenül érzi magát egy főúr ravatalánál. Én büszke tudattal, látó lélekkel merengek el. Elgondolom azt, hogy a mohi pusztán, a mohácsi vész idején a magyarság válságos óráiban a tömeg, a nép veszekedni, féltékenykedni, kicsinyeskedni tudott, amig a főnemesség szine-virága ott hullott el a csata­téren. Nos, úgy látom, Jósika Samu báró ezt a hivatását érezte meg akkor, mikor az ütött­­vert, üldözött magyarságnak élén állott és ezer megaláztatás, rágalom, boszantás, félreértés dacára állotta a harcot, mint a Magyar Szö­vetség majd a Magyar Párt elnöke. Parancsoló nagyságát semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy amikor a magyarság vezér után nézett, gondolni se tudott másra, mint őreá. Pedig senkinél annyit nem emle­gették a báróságot, mint őnála. Aztán össze­jöttek vele a demokraták és azt látták, ez a nagy úr lelkesebben, buzgóbban dolgozik, mint bárki is közülök és meg kellett szégyenülniök. Közel jöttek hozzá, kicserélték vele nézeteiket és úgy találták, hogy közülök mindenki arisz­tokratább nálánál. És többé sem a bárót, sem a 75 éves öreget nem érte gáncs. A legfar­­másabbnak is azt kellett mondania: Ha én a fiatal, a demokrata, úgy és annyit dolgoznám fajomért, ma talán más volna e magyarság helyzete. Akik olyan szerencsések voltak, hogy vele dolgozhattak, csodákat beszélnek lelki nyugal­máról és nagyeágaró Mikor a férje, kicsi proletár a tojás drágulásánál, egy-egy szobá­jának rekvirálásánál jajveszekel és a haját tépi — akkor Jósika Samutól 40,000 hold földet vesznek el, meg kell érnie egy sok-sok évszázados család romlását — és ő csöndesen hallgat, kitartóan végzi a közért munkáját. Ilyen lelkűek lehettek a római patríciusok. Azt elhisszük, hogy a fölénk kerekedő ura­lomnak nagyon kellemetlen volt az ő személyi­sége. Kényelmetlen volt a magyarsággal az ő személyében tárgyalni, azoknak, akiknek e lelki nagyság előtt, a múlt távlatait oly kellemet­lenül föltüntető alak előtt, érezniök kellett saját kicsinységüket és tartalmatlanságukat. Nem csoda, ha annyiszor követelték a fejét. De annál vigasztalóbb reánk nézve, hogy a magyarság megérezte Jósika nagyságát és vele, benne egynek érezte magát és a szenvedé­sekben összeforrott. A tipikus főúr koporsójánál nem lehet az erdélyi magyarságnak nagyobb gondja és gon­dolata, minthogy Jósika Samu helyét hozzá hasonló arisztokrata foglalja el. Legyen annak is a lelke arisztokrata olyan értelemben, hogy szenvedélyesen szeresse a munkát, tudjon felül­emelkedni az apró önző érdekeken, hanem csak a közért dolgozzék — ezért a hálátlan, csak kritizálni akaró és szerető, civódó, mindig kiskorúnak maradó, de azért általunk oly forrón szeretett magyarságért. Legyen arisztokrata a lelke, hogy gyűlölje a felületességet, a nagyo­kat mondó, de semmit nem dolgozó ürességet; legyen meg benne a Széchenyik bátorsága, hogy meg merje mondani e dologtalan, szalma­láng lelkű, hiszékeny, naiv fajnak hibáit, sze­resse faját úgy, hogy merjen érette népsze­rűtlenné is lenni. Jósika Samu törhetetlen lelkületével, mun­kásságával bőségesen megfizette azt, amivel nagy nevének, e nevet és a hozzánk való anyagi javakat adó fajának tartozott. 75 év után nyugodtan léphet be nagy őseinek szel­lemei közé. Dr. Csipák Lajos. INNEN — ONNAN. A görög-török határ megállapítása. Lau­­sanneban a görög-török határmeállapító bizott­ság hosszas tárgyalások után végre megálla­podásra jutott a határ kérdésben. A két ország közötti határ a Marica völgye lenne; a törö­kök lemondanak Adahkalehról és ezzel szem­ben a Dardanellák mentén három kis szigetet kapnak. Megszavazták az uzsora törvényt. A kamara hétfői ülésén, hosszas vita után 114 szavazattal 8 ellenében megszavazták az uzsora törvényt. a „csíki lapok“ tárcája. Magyarok hozzájárulása Nagy István 1475-iki győzelmeihez. írta Dr. Karácsonyi János. Amióta a világháború befejezése a székely népet a román állam impériuma alá helyezte, amióta a székelység politi­kai akciójáról is román részről szó esik, igen sokszor halljuk román politikusok részéről a hivogató szót az együtt­mű­ködésre. S azoknak a kapcsán bizonyos rejtélyes példázgatással a Nagy István (Stefan cel Mare) nevének emlegetését. — Akik a történelmet kevésbbé ismerik, azok előtt nem lesz hiábavaló, ha lekö­zöljük Dr. Karácsonyi János püspök, jelenleg élő egyik legnagyobb történetíró­nak cikkét, amelyet erről a kérdésről az oknyomozó, pártatlan történettudós sza­vaival írt. A moldovai vajdák 1540-ig hol a magyar, hol a lengyel király főhatósága alatt állottak. A magyar király jogot tartott a moldovai fejedelemséghez, mert a magyarok fegyverei tisztították meg e területet a tatároktól az 1345—47. években, ezek tették lehetővé, hogy itt a keresztények állandóan letelepedhettek. A lengyel király pedig jogot tartott e feje­delemséghez azért, mert ennek északi és leg­népesebb része a XIII. században a halicsi (gáicsi, gácsi) vagy mint németesen mondjuk galíciai királysághoz tartozott, már pedig Kázmér, a nagy lengyel király, Galíciát 1348-ban meghódította. A két király közül a moldovai vajdák mindig annak fogadtak hűséget, akitől nagyobb segítséget reméltek, eleintén a tatárok, később pedig a törökök ellen. 1474 ben a lengyel király Csehország és Szilézia megszerzéséért harcolt, oda fordította minden erejét. István moldovai vajda tehát tőle segítséget nem remélhetett. Ennélfogva István, a nagy vajda, követe­ket küldött Mátyás magyar királyhoz, neki hűséget fogadott, de viszont, ha emiatt őt a lengyelek vagy a törökök megtámadják, védel­met és végső szükség esetére magának és családjának menedéket kért. Mátyás király megígérte a segítséget, me­nedékhelyéül pedig István vajdának adta Csicsóvárát Szolnok-Doboka megyében. Mikor tehát 1474. őszén a török szultán elha­tározta Moldova meghódítását és evégből ak­koriban rettenetes nagy, mintegy 120.000 em­berből álló sereget küldött István vajda ellen, természetesen István vajda is segitséget kért és kapott Magyarországtól. Mátyás király rendeletére Magyar Balázs híres hadvezér és akkor erdélyi vajda 1474. december havában 1800 páncélos magyar lovast (Hungari armați) küldött Moldovába és a különben is legközelebbről érdekelt széke­lyeket utasította a benyomulásra. A székelyek akkor, mint Badunario velencei követnek 1474. december elején irt jegyzékéből kitetszik, 16.000, íjjal és gerellyel felszerelt katonát voltak kötelesek kiállítani.­ Lássuk már most, hogyan folyt le a valui-i vagy, mint mostanában írják, pod­ínait-i óriási ütközet 1475 január 24-én ekként beszélték ezt el Tordán az erdélyi vajda jegyzőjének: „István moldovai vajda hallván a törökök jövetelét, segítséget kapott a székelyektől és más szomszédoktól, a maga moldovai román­jaiból pedig összegyüjtött mintegy 50000 em­bert. Fegyveres (páncélos) magyar 1800 jött. Látván azonban, hogy nyílt mezőn nem száll­hat szembe a törökökkel, nehezen járható helyekre vonult vissza és felégette azt a vi­déket, amelyen a törököknek előnyomulniok kelett, hogy ne legyen élelmiszerük. A törö­kök néhány napig élelem hiányában szenved­vén, hozattak maguknak élelmiszereket Havas­­elvéről (Havasalföldről — Munteniá­ból) sze­kerekkel és állatokkal. Hét török vezért bíz­tak meg azzal, hogy törjék át az élelemszá­­mítás elé emelt akadályokat, nem messzire attól a helytől, ahol a székelyek és István vajda hadai voltak. E hét török vezérrel az 1 V. B. Történelmi Tár. 1866. 7. •>. Hadtörténelmi KBeUraénynk 18S», 874—TB. Hí­ím teinik (ebét némelyek e feléén»*» 147»-re.

Next