Csillag, 1952. július-december (5. évfolyam, 7-12. szám)
1952-12-01 / 12. szám - Haladó hagyományaink
Irodalmi alapelvei biztosak. «Meri-e valaki Petőfit elgondolni (bármilyen mást tanítottak bele a jól irányzott nevelési babonák) Petőfi kortársai s a kor és a gazdasági ■ kényszerűség nélkül?» — írja. A maga korának irodalmi mozgalmát is így becsüli: «ez az irodalmi háború gyermeke a szociális háborúnak». Korának két legveszedelmesebb irodalomelméleti tévtanát, az öncélú művészet eszméjét és a zseni-kultusz mereven utasítja el. Azt írja az egyikről: «én az Élet minden megkapott enyhével és halálos sebével (és egy kevés, jogot adó munka címével is) utálom a l'art pour art dogmáját». A másik ellen egyenesen dühvel támad: «ideje volna már, hogy Lombrosónál és sokféle epigonjainál valaki alaposabban bánjon el a zsenivel s az úgynevezett egyéniséggel... El kell következnie annak a boldog kornak, amikor konszolidált, okos társadalomban egyéniségnek, zseninek nem szabad születnie». Merev túlzás ez, de Petőfi legnagyobb méltatója, s Ady szájából félreérthetetlen. Legjellegzetesebb kifejezési formájának, a szimbolikus kifejezésnek jelentőségét senki sem látta olyan pontosan — megfogalmazni csak Révai fogalmazta meg —, mint ő maga. «Meséi, szimbólumai... azt az életet jelentik, melyet sóvárogva szeretne élni... lihegve, sírva, örülve árulja el mindig önmagát s becsülettel romantikus azért, mert az életnél többet nyújt: az élet salakos, sűrű, nehéz, álomszerű valóságát. Mert az álomszerűség... iszonyúim súlyos valami. Súlyos, mert maga az élet titka, vagy legalább is egy makacs, félős tendencia arra, hogy belenyúl ebbe a soha át nem látható, csak megközelíthető titokba. Ahol problémát lát irodalmunkban, a problémák legsúlyosabbjaira tapint. Arany Jánossal viaskodva ezt írja: «Hogy Isten mindig ama ritka esetekben adott Arany Jánosnak is erőt, amikor nem szégyenelte, hogy él s önmagáról merészelt vallomást tenni». Aranyt «önmaga előtt rettegett lírikus»-nak nevezte: «Arany János boldogabb ember lett volna, ha nem Eteléék és Budáék által, de önmaga által s önmaga belső eposzaival nyilatkozhatok». Mikszáth problémáját, a «Szent Anekdota» problémájának látja. Mikszáth nagyságát viszont abban leli meg, hogy ő «tudta, hogy csak korszakának s e korszakszülte egyéniségeknek lehet igazi és becsületes kifejezője». De éppen Mikszáth tal kapcsolatban veti fel az úgynevezett «magyar józanság» problémáját, melynek gyanús dícsérgetésében a liberális és az ellenforradalmi Magyarország minden forradalomellenes, félkézkalmár politikusa, karakterológusa egyetértett: «a magyar józanság, a Mikszáthé, amit farizeusok meghamisítva az igaz magyarság lehangoló kritériumává, próbáltak tenni». Mikor a filológusok belevesztek a kuruc versek hitelességének kérdésébe, Ady a Thaly-problémát vette észre s ezen keresztül azt, hogyan fojtották el költészetünk fejlődését Arany tekintélyével való viszszaéléssel: «Arany János volt a kalifa s még gondolatnak is bűn volt azt hinni, hogy volt és lehet más poéta még». Adynak nem minden értékelése időálló, ő sem volt tévedhetetlen De a legnagyobb kérdésekben nem tévedett: Petőfi centrális helyében, költészetének forradalmi, politikai jellegében, a politikai fejlődés és irodalmi fejlődés elválaszthatatlanságának meggyőződésében, a mondanivaló primátusában a forma előtt s abban, hogy nagyokról-kicsinyekről írva, az új érdekelte, az előremutatót kereste. Irodalmi elveit s irodalomtörténeti megjegyzéseit érdemes lesz összegyűjteni egyszer s rendszeresen feltárni, hogy nyilvánvalóvá váljék legnagyobb tanítása: az irodalom a haladás harci területe s az igazi irodalomérzés a politikai tudatosságnál, pártosságnál és a haza mélységes szereteténél kezdődik RÓKA LÁSZLÓ