Csongrád Megyei Hírlap, 1970. szeptember (15. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-01 / 204. szám

Kner, Girores«­, Magyarország governya múzeumot avattak Gyomán. A Kner család fűdal­­la­l egykori kúriájának szobáiból átalakított termekben nyílt meg a róluk elnevezett nyomdamúzeum. A család három nemzedéke élt és alkotott ebben az épületben, amely olyan hatást keltve ékelődik be ennek az alföldi községnek a testébe, mintha — például — Tho­mas Mann beleírt volna egy oldalt Móricz valamelyik re­gényébe. A Kner család a múlt század dereka táján telepedett meg ebben a poros alföldi kisközségben, amely ma sem esik még túlságosan messze a világ végétől. A nyomdász­­dinasztia-alapító még vándorkönyvkötő volt. Fia, Samuel, már elhagyta mesterségjelző szava elől a vándor jelzőt. Aki tőle átvette a szakma stafétabotját, Izidor, könyv­nyomdász Gondolom, ő lehetett az, aki már élte-átélte, sőt tudatosan fejlesztette-építette maga körül azt a mű­­vészpolgár életformát, amely fia, Imre életében és mun­kásságában érte el csúcspontját. A korabeli magy­ar vidéki élet rendkívül kevés kitörési lehetőséggel kecsegtetett. Itt, Gyomán, amely akkoriban vidékibb lehetett még a vidék­nél is, a kultúrának egy­ olyan kis szigete jött létre, amely nemcsak a helyi viszonyoknak nőtt felhőkarcolónyi mé­retekkel föléje, hanem kiemelkedett az egész ország kul­turális szintjéből is. ami­mr­e kecses kamaramúzeum termeit járom, el-el- Hollnál időzve a tablóknál, régi nyomdagépeknél, metszett rézkörzeteknél, tém­áknál, váltig azon töprengek, hogyan sikerülhetett véghezvinni mindazt, amit Knerék megvalósítottak? Hogyan tudták kiépíteni azt a helyes arányt, amely egyensúlyba tartotta az üzletemberi tevé­kenységet az alkotási vággyal? Mi kellett hozzá? Gondo­lom, nagyon sok minden. Elsősorban persze hatalmas am­bíció, akaraterő, emberi nagyság, alázat, szociális érzék, hazaszeretet, tehetség, sőt művészi tehetség. Hiszen a feneketlen sár, a közöny, a kiskirálykodás, a nyomor, az elmaradottság közegében éltek, alkottak A kö­rülményektől tehát nem remélhettek sem segítséget, sem megértést, sem elismerést. Csak önmagukra hagyatkozhat­tak. S hogy volt miből meríteniök, azt az jelzi, hogy élet­művük a honi tipográfia mindmáig meg nem haladott csú­csává magasodott. Nem ismertek fontos és mellékes mun­kát. A legközönségesebb hivatali nyomtatványt, báli meg­hívót éppoly tipográfiai ambícióval alkották meg, mint a bibliofilkiadásokat, gyűjtőknek szánt könyveket. Olyan műhely lett tehát a gyomai, ahol minden mozdulatot, a munka minden folyamatát áthatotta az alkotás vágya, a művészi érzék. A dinasztia végül magyar sorsra jutva végezte­k úgy, hogy pusztulásában van valami a görög sorstragédiák ko­morságából is. Imre életét haláltáborban oltották ki. Fia, Mihály, 1945-ben, amikor már végleg megbizonyosodott arról, hogy szülei soha nem térnek vissza, öngyilkos lett. 23 éves volt. S már rövid életében is elkezdte apja művének folytatását. Mills negyedszázad múltával, már modern nyomb­aépü­ Iúl Valj let magasodik a Kossuth úton, a család immár múzeummá lett kúriájának tőszomszédságában. A község még kétarcú. A főút mögötti Petőfi utcán még méteres sárban vájnak utat maguknak a kocsikerekek, s a művelő­dési otthon olyan kívülről, akár egy fészer, udvarán el­hagyott, aggregátor és hómaró gép árválkodik, s bent, a nagyteremben, szedett-vedett székek, hasas vaskályha. De Ortutay Gyula, az ünnepségen már arról beszél, hogy erő­sítenünk és fejlesztenünk kell a vidéki kulturális közpon­tokat. — Jól lenne — mondja —, ha itt, Békésben kap­hatna otthont az új nyomdászgenerációt képző szakiskola. — Két­ utcával odébb út épül, gázvezetéket fektetnek. A sziget tehát, amelyet egykor csupán a Kner-ház és -nyom­da jelentett, növekszik, nagyobbodik, kezdi magába foglal­ni a község egész testét. A Kner mlási munkássága ma már kulturális köz­­ü­lről Lorfid, kincs, élő példa, normatíva. De ha van, ha lehet elégtétel számukra, akik itt éltek és alkot­tak, akkor az szerintem elsősorban az, hogy a község, mint egész, mint emberi közösség, mint az itt élők otthona, kezd föl­zárkózni ahhoz az örökséghez, amelyet ez a lobogó lelke­­sedésű polgármű­vész-dinasztia hagyományozott a szocia­lista utókorra. PAPP ZOLTÁN Helytálltak az árvíz elleni védekezés nagy munkájában • Tartalékosok kitüntetése a Szentesen rendezett megyei ünnepségen Nem lehet elfelejteni a Tisza, a Maros és a Kórós háborgását, amikor már­­már azt hittük, hogy átsza­kad a gát Makó alatt, Kra­­mfalván, Maroslelénél, Szegeden vagy a Körös-to­roknál. Ezreket szólított ak­kor a gátakra a veszély, és közülük sokan katonai behí­vóparancsnak tettek eleget. Heteken át dolgoztak szinte éjjel-nappal a tartalékosok is. A drágán megszerzett győ­zelem után, a békés munka idején, elérkezett a tömeges helytállás értékelésének és elismerésének az ideje. Most erre szólította a parancs Csongrád megyéből Szentesre mindazokat a tartalékosokat akik annak idején eleget tet­tek kötelességüknek. Ünnepség zajlott le tegnap, hétfőn délelőtt a szentesi Damjanich laktanyában. Ár­vízvédelmi emlékéremmel tüntették ki néphadseregünk tartalékos honvédeit, tiszthe­lyetteseit és tisztjeit, akik az 1970. évi árvíz­védelemben részt vettek, a haza hívó szavára. A kiemelkedő helyt­állást külön is jutalmaztak Honvédelmi miniszterünk több Csongrád megyei tar­talékos tisztet előléptetett az árvízvédelemben tanúsított példás magatartásért. A kitüntetett és előlépte­tett munkások, tsz-tagok, in­tézményi dolgozók, értelmi­ségiek névsorát ünnepélyes parancsban hirdették ki. A Polgári Védelem kitüntetettjei Hétfőn délelőtt Szegeden, a megyei tanácsházán ünnep­séget rendeztek a Polgári Vé­delem Csongrád megyei Pa­rancsnokságához tartozó azon hivatásos tisztek, tiszthelyet­tesek, polgári alkalmazottak tiszteletére, akik az árvízve­szély elleni küzdelemben példamutatóan helytálltak. Az ünnepségen részt vett Losonczi Sándor alezredes, a Polgári Védelem Országos Parancsnoksága képviseleté­ben, Török László, a megyei tanács vb elnöke, dr. Kovács Lajos, a megyei pártbizott­ság osztályvezetője, Őze Já­nos alezredes, megyei pol­gárvédelmi törzsparancsnok. Rajhona Ödön őrnagy, me­gyei törzsparancsnok-helyet­­tes felolvasta a honvédelmi miniszter parancsát, majd bejelentette, hogy Őze János alezredes a Vörös Csillag Érdemrend kitüntetést kap­ta, melyet Budapesten vett át. Ezután dr. Paczuk István, a megyei tanács vb elnökhe­lyettese nyújtotta át a ki­tüntetéseket. A Haza Szolgálatáért Ér­demérem arany fokozata ki­tüntetésben részesült: Kiss József őrnagy (Szentes), Ko­vács Pál őrnagy (megyei PV- parancsnokság), Rajhona Ödön őrnagy (megyei, Váczi Miklós őrnagy (szegedi já­rás), Halász József százados (megye), Nagy Sándor száza­dos (megye), Szegedi Balázs főtörzsőrmester (megye). A Haza Szolgálatáért Ér­demérem ezüst fokozata ki­tüntetést kapta: Törökgyörgy József őrnagy (makói járás), Kenéz Pál százados (Hódme­zővásárhely). Az Árvízvédelemért érem kitüntetésben részesült: Sar­ló János őrnagy (Csongrád), Bernáth Gáspár őrnagy (me­gye), Farkas János őrnagy (szentesi járás), Grausz László százados (megye), Káhlesz Zoltán őrnagy (me­gye), Lekics Ferenc őrnagy (megye), Szalma Sándor alez­redes (Szeged), Szála Ádám őrnagy (Makó), Ungi István őrnagy (megye), Fabulya Já­nos törzsőrmester (megye), Kanalas Kálmán főtörzsőr­mester (megye), Rajhona Pé­ter őrmester (megye), Botor Imre őrmester (megye), továbbá Abrodolro József (Szeged), Barkányi Margit (megye), Baknicz György (megye), Cserny-Kulin János (Szeged), Jaksa Dénes (me­gye), Kungyalka Antalné (Makó) polgári alkalmazot­tak. A Területi Árvízvédelmi Bizottság Emléklapját heten kapták. Ugyancsak a Területi Árvízvédelmi Bizottság ok­levélben fejezte ki köszönetét a Polgári Védelem megyei parancsnokságának. Az ok­levelet Őze János alezredes vette át. Dr. Paczuk István pohár­köszöntőjében a megyei párt­­bizottság és a megyei ta­nács végrehajtó bizottsága nevében köszöntötte a kitün­tetetteket- hangsúlyozva: a Polgári Védelem tagjai is hozzájárultak lelkiismeretes­­ és szorgalmas munkájukkal ahhoz, hogy a megyénket ve­szélyeztető árvíz elleni véde­kezés sikeres volt. A kitüntetettek nevében Kovács Pál őrnagy mondott köszönetet. V­árosközpont rekonstrukció Kecskeméten­ ­ A tervek szerint 1971-ben­­ fejezik be az építkezést­­ Kecskemét új városközpont­jában. Jelenleg a Megyei Ta­nács, az MSZMP megyei bi­zottsága, a KISZ megyei bi­zottsága és az Alföldi Áru­ház épületét építik. Képün­kön: Az új városközpont ed­dig elkészült és átadott épü­letei. (MTI fotó: KS) KEDD, 1970. SZEPTEMBER L -HÍRLAP Hálazászló A néphadsereg köz-­­­ponti tiszthelyettesi is­­­­kolája kiváló eredmé­nyeiért elnyerte a KISZ Központi Bizottságának zászlaját, melyet ünne­pélyes keretek között­­ adtak át Békéscsabán. Ez alkalomból küldött­ség utazott Makóról is Békéscsabára, hogy kö­szönetet mondjon a tiszthelyettesi iskola nö­vendékeinek, akik fá­radhatatlanul, erőt nem kímélve védték a Maros gátjait az árvízveszély idején. Többek között nekik is köszönhető, hogy a Makó melletti óriás buzgárt sikerült megfékezni, ezzel meg­menteni a várost a pusztító ártok A városi pártbizottság nevében Haluszka Adám kötött szalagot a KISZ KB-től kapott zászlóra. Az Ifjú­sági Házban rendezett ünnepségen pedig dr. Forgó István, a városi tanács vb elnöke hála­zászlót adományozott Makó lakói megbízásá­ból a központi tiszthe­lyettesi iskolának. A zászló átadásakor meleg szavakkal köszönte meg az iskola növendékeinek példamutató, áldozat­kész munkáját, s tolmá­csolta a makóiak hálá­ját, akik sokáig emlé­kezni fognak a tiszthe­lyettesi iskola növendé­keinek hősi helytállá­sára. A makóiak emlék­zászlaján az iskola pa­rancsnoka vette át. Jól vizsgáztak a derekegyháziak Vasárnap üzemi szántóver­senyt rendeztek a Derekegy­­házi Állami Gazdaságban. Ezen tíz traktoros nyolc gu­mikerekű és két lánctalpas traktorral versenyzett. A jól szervezett és előkészített ve­télkedőn valamennyi induló értékes tárgyjutalmat kapott De nemcsak ők jártak jól, ha­nem az állami birtok is, hi­szen a traktorosok bebizo­nyították, értik a mestersé­güket és képesek minőségi munkát végezni. Akadtak olyan traktorosok is, akik saját, házuk építését hagyták ott a verseny idejé­re, mert nem akartak elma­radni a többiektől, s ezen a kis,­üzemi szántási tapaszta­latcserén gyarapították szak­mai felkészültségüket, tudá­sukat. ­ A szentesi öregtemetőben véletlnül kerültem tavaly nyáron. Más vidékről való vendégem kéredzkedett oda: valami nép­rajzi tudósításból tudta, hogy ott kopjafák alá temetkeztek hajdanvolt magyarok, és a kopjafák ma is megvannak, így igaz. Az öregtemetőbe ott sorakoz­nak a szebbnél szebb faragásé, pusztulá­sukban is gyönyörű fejfák. Magányosan is, párosan is. Az utóbbiak különböznek egy­mástól; beszédes formáik egyértelműen közük, hogy alattuk férj-feleség nyugszik, akik valaha egymáshoz tartoztak, holto­miglan, holtodiglan. Szépek 33 öreg kopjafák, de maga a te­mető elszomorító. Gazos, a besüppedt sí­rokat nem gondozza senki. Hiszen nincs is, aki gondozná, mert rég meghaltak, akik valaha virágot tűrtek oda, mécset gyújtot­tak a hantokon. A temetőt elérte a min­den temetők sorsa: életének ideje kitelt, halottá vált maga is. Hamarosan fel kell számolni. Pénzkér­dés csupán. Merthogy egyszer szükségsze­rűen ,,szanálják” az öreg temetőt is. Ha nincs senki hozzátartozó, aki átszállíttatná az öreg csontokat, fizetve értük, hát hiva­talból gyűjtik össze és temetik tömegsír­ba valahol. Nem kegyetlenség ez, csupán kényszerűség — az élet nevében. Kell a hely az élőknek. Gyerekkoromnak egy sok játékemlékét őrző, régi, szép temetője, a Bakka-temető helyén — messzi városban, Érsekújvárott volt valamikor — ma már modern városnegyed áll Ki merne vitatni, hogy így helyes? És ki állíthat­a, hogy a mai főterek helyén nem volt-e valaha te­mető? Kicsi a föld, temetők fölött jár a lá­bunk. A fáraók múmiáját őrző piramiso­kat is homokból ásták ki ideget forgalmi látványosságnak. Az öreg Mádéi bácsi kertje, udvara is négyezeréves koponyák­kal volt kirakva, itt, Szövegen, Móra Fe­renc idejében. Máder bácsi ijesztgette ve­lük a falu régészethez érzéketlen lakóit, akik fel is akarták jelenteni érte. A kopo­nyákkal a bronzkor kincseit ásták a sí­rokba valaha, azokból múzeumi tárgyak lettek. A csontokból, az egykori emberek örök életre szánt maradványából, ki tudja mi lett? Mi lesz azokból ezer év múlva, akik ma kerülnek sok ezer forintos síremlék alá? A régiek élelmet, fegyvert, ékszert temettek a halottal, Attila király idei élén még szolgáltat is, hogy szalgul­ián­ öt él másvilágon. A keresetijén egyházak a más­világra már csak a lelket tartják beme­nendőnek, testi szükségletek ki ti-'pite -j ével kétezer év óta a temetők nem törődnek. Mindenki tudja, a halottaknak az eleven világ nem adhat többé semmit. Miért épül be hát mégis forintok eze a temetőkbe? — Nem fogja elhinni — mondta a válla­latvezető. — Ma is aláírtam egy számlát, csaknem Ifi ezer túrnéiról szól. Háromsze­­mélyes sírkel­el, síremlék. Gala­m­ hók, kelyhek, angyalok, tömény giccsparádé. Nem mi tehetünk róla, ezt is higgye el, így jönnek a megrendelők: — Tudják, olyant csináljanak nekünk is, mint­­ Ko­vácséké. Csak az angyal ne bal-, hanem jobbfelől álljon. És a pénz nem számít. Ahogy a lagziban a cigány vonójába szúrt százassal sem a cigányt tisztelik meg, akik adják, hanem kérkedő önmagu­kat, éppúgy nem a halott megbecsülése a sokezerbe kerülő síremlék, hanem az élők hivalyó egymásra licitálása. Lássa meg a világ, kik vagyunk, mik vagyunk. Ha Ko­vácsoknak telik, telik nekünk is. Maeterlinck szép meséje szerint a ha­lottak életrekelnek, valahányszor szeretet­tel gondol rájuk valaki az élők közül. A sírkertek betonvárainak építői magukra gondolnak, nem halottaikra. Közönségnek, bálnáinknak építkeznek, nem neki!.. Em­léküket az aranyozott betűk sem keltik életre. S egyszer azok is a semmibe tűn­nek. Beszélik, egyes temetőkben nemcsak helyet, de kész...használt” síremléket is le­het vásárolni, ha a család végképp kihal.. A 11 vvbetűk fölé új márványlap kerül, a kh­essékelt halottak helyébe jöhetnek az új koporsók. A jöl­t lemez kesére a hamvasztás és az urna, ami csak kevéske port őriz, fehér hamuvá tisztult maradékát a testnek. F­gy­re többen még ezt sem kívánják; végaka­ratuk szerint hamvaikat virágok, füvek­­ között szórják szét nyomtalanul. Idő telik el, amíg ezt mindenki szépnek és termé­szetesnek találja, ma meg sok ember sze­nében iszonytató a kép. Inkább választják a földet, temetőkertek szelíd békéjét állít­va. Vannak ilyenek is, vannak szép sí­rok is. Cicoma, mesterkéltség nélkül ké­szülnek. Lényegük az egyszerűség és a gondoskodás arról, hogy a sírt akkor se verje föl gaz, hordja szét szél és eső, ha a m­ás helyre, tavali városba szakadt hoz­zátartozók nem gondozhatják folyamato­san. Láttam már sima, fekete kőlapot pél­dául, rögzítve rajta egy kristálypohár mé­csesnek, virágnak. S az ára nem egy la­kás ára Van egy kopjafám­ a szentesi temetőből A szemétdombról emeltem fel a faragott csúcsot. Most a könyvespolcomon emlé­keztet rá, hogy múlandó az élet, múlandó a gyász, a halottakért hullatott könny. Gondolok néha arra, aki talán száz esz­tendőt is a faragott fa tövében pihent. Nem tudom, ki lehetett. De azt tudom, halmla után egy pillanattal mindegy volt neki, hogy ez a faragott kopjafa, vagy a Tadzs Mahal őrzi-e kiszenvedett testét. S mindegy volt neki, már akkor, hogy ma én őrzöm a fejfáját, vogy rántott levest főz­tek a lángján vándorcigányok. Csak ne­kem, a még élőnek nem mindegy. ,4 ne­mes formabc.11 megfaragott, ősi idők ha­gyományát, jó ízlései őrző fát szívesen tartogatom. Vele őrzöm­ a halott ismeret­len emlékét is. A betonjain diók, -kely­­hek, -angyalok kellenek-e tu­djd valakinek, ha egyszer helyükön az anyaföldre számot tart az élet? Csontos Manda tárcája Halálunk után

Next