Csongrád Megyei Hírlap - Délvilág, 1990. október (47. évfolyam, 230-253. szám)

1990-10-01 / 230. szám

„Reménykedünk a csodában, és dolgozunk” D­éli magyarok Szent Mihály-napi verő­fényben ragyog Európa leg­jobb minőségű termőföldje körülöttünk: gurulunk a szép szombat reggelben lefelé a Tisza mentén, Kelet-Bácska máig jóformán szírt magyar helységein át. Horgos, Mar­­tonos, Adorján, Magyarkani­­zsa, Felsőhegy, Zenta. És már itt is az úticél: Ada. A művelődési központ szín­házterme ünnepi díszben. Tömeg, rengeteg ismerős. És rengeteg rendőr, riadóautók, járőrök. ..Sokan vannak ci­vilben is.” Legalább három­négyszáz magyar várja, hogy pár perc múlva megkezdőd­jék a délvidéki magyarság utolsó 70 esztendejének leg­jelentősebb eseménye, a Vajdasági Magyarok Demok­ratikus Közösségének I. kongresszusa. A színpadon a VMDK jelvénye és hatalmas felirat: Közös Európa — Egyetemes magyarság — Egységes Jugoszlávia. (Utób­bi szóösszetételt többen meg­mosolyogják., Joggal.) Légió­sul az obligát Tito kép, leg­alább 25. éves. I De ki figyel most ilyen anakronizmusok­ra? Magyar népdalok nyit­ják a sort, a hangulat egyre szívszorítóbb. „Feljött a nap szép fényesen, engem nem süt igényesen.” „Idegenek, jövevények, hagyjátok, hogy én is éljek.” Kovács Frigyes, a szabadkai színház művé­sze hallatlan szuggesztivitás­sal szavalja József Attila versét: Levegőt! Üdvözlik a kongresszust. Legelsőnek Duray Miklós, ki a Felvidék üzenetét hozza: „tiszta fejjel előkészíteni a jövőt, és segíteni a megoldá­sokat.’ Dübörgő, percekig tartó vastaps fogadja Szken­­derey urat , ki a vajdasá­gi horvátok szövetségének elnöke . 1. Itt van Őszi Ist­ván, köztársaságunk belgrá­di nagykövete, Zalaituti Ist­­­ván kormánytanácsos, más magyar ""államférfiak, az MDF-központ képviselői. Hódi Sándor, a VMDK al­­elnöke, a pillanat felemelő és históriai. A húszezres tag­létszámot elért délvidéki magyar szervezet, amely ma már az egyik legszámotte­vőbb erő a Vajdaságban, do­­roszlói alakuló gyűlése után pontosan hat hónappal nem panaszkodhat, ami az ered­ményeket illeti. Bácskában 10, Bánátban 3 körzeti szer­vezete működik, összesen 48 tagozattal. Most a legfonto­sabb felkészülni a nagy erő­próbára, a közelgő választá­sokon legalább tíz képviselőt szeretnének a parlamentbe juttatni. „Optimizmusra nincs sok reális alap, de re­ménykedünk a csodában, és dolgozunk.” Ágoston András elnök be­számolója: „Egy nemzeti ön­tudatában megcsonkított, megfogyatkozott déli ma­gyarság kémleli most a jö­vőt.” a jugoszláviai ma­gyarság létszáma az 1918-as elcsatolástól egészen 1961-ig nem gyarapodott, de nem is csökkent. Azóta viszont irtó­zatos a fogyatkozás. Az asz­­szimiláció, a közösségek ato­mizálódása, a titói „testvéri­ség-egység” álságos jelszava alatt, egy rafináltan elnem­­zetietlenítő politika követ­kezményeként katasztrofális méretűvé vált. A nemzeti tudat teljesen visszaszorítta­­tott, az „anyaország” szó puszta említéséért — lásd Vicéi Károly példáját — börtön járt. A VMDK érveit a jelenlegi, mindinkább so­­vén, „nagyszerb” hatalom nem veszi­­figyelembe, érde­mi dialógusra eddig nem ke­rülhetett sor. Csakhogy: ,,hetven éve először mond­hatjuk el, hogy a nagyhatal­mak érdekei egybeesnek a mieinkkel.” A másik alelnök, Vékás János arról beszél: az úgy­nevezett személyi elven ala­puló kisebbségi önkormány­zat, a perszonális autonómia a VMDK egyik legfőbb cél­ja. „Felkészültünk a jóra is, a rosszra is.” Amennyiben Szerbia csatlakozik az euró­pai folyamatokhoz, lehetőség lesz a kisebbségi önkor­mányzat létrehozására. Amennyiben nem? „Mint Romániában, önvédelmi szervezetté leszünk. És nem hátrálunk.” Ismertetik a VMDK prog­ramját, beszámolnak az ok­tatási, gazdasági, az egész­ségvédelmi és a tudományos­­művelődésügyi szakbizottsá­gok, továbbá az ifjúsági szer­vezet munkájáról, a prog­ramot tartalmazó vaskos fü­zetet lapozgatva, nem lehet másra gondolni; a felébredt, itt sereglő déli magyarság fi­gyelme mindenre kiterjed, iskolaügytől sajtóig, vallás­­szabadságon át demográfiá­ig, családvédelemig és teljes szociálpolitikai koncepcióig. Szórólapokat osztogatnak. ..Mit kíván a VMDK?” „A nyelvtörvények alkalmazá­sában a finn modell alkal­mazását.” Erről a mind bát­rabb, határozottabb vajdasá­gi magyar sajtóban is egyre többet olvasni. Finnország­ban a lakosságnak mindössze 6,7 százaléka svéd anyanyel­vű, ennek ellenére a svéd is hivatalos államnyelv, min­den törvény, rendelet két nyelven publikál­tatik, a fin­neknek is kötelező svédül ta­nulni, a parlamenti képvise­lők tíz százaléka svéd, vala­mint­­ az oktatási és a vé­delmi miniszter is... Satöb­bi. Hozzászólások özöne. Fi­gyelnek a szerémségi ma­gyarokra is. A közelgő októ­ber 6-ai megemlékezés prog­ramjai, szerte a Bácskában és Bánátban. (Jó néhány em­lékhely található a Délvidé­ken.) Már réges-rég túl va­gyunk a megszabott ebéd­időn, szünet alig,­a végre megszólalni merők és akarók tucatjainak áradata. Miként a kongresszus elején, midőn többszáz magyar torokból szállt a bácskai ég felé, hogy „elindultam szép hazámból, híres kis Magyarországból, visszanéztem félutamból, szememből a könny kicsor­dult” — most is egyszerre szól ez a kórus. Hallatlanul megnyugtatóan, néha már­­már fenségesen. ..Csak várjon, ki tudja, mekkora lesz ennek a böjtje” —■, hallom odakünn. Csetnik zavargóknak ugyan nincs nyoma, de a sarkon, alig pár lépésre is két rendőr, gyana­kodva merednek a sok piros­­fehér-zöld kitűzőt viselő em­berre. Hozzák a VMDK lap­jának, a Hírmondónak a kongresszus alkalmából megjelent második számát, élén Orbán Ottó Magyarság című verse — Csoóri Sán­dornak ajánlva ... Rövide­sen a kezembe nyomnak egy másik újságot is. A szabad­kai független hetilap, a Nap­ló legújabb számában Dudás Károly kollégám, a szabad­kai VMDK egyik vezetője ír arról, hogy hetente törik föl a postaládáját. „Államrend­őrségünk gyöngéd balkáni bája." A Magyarországról érkezett leveleket és folyó­iratokat egy jól öltözött úr gyömöszöli be a táskájába... Helyszíni beszámoló: nagy szerb tömegek vettek részt a „népvándorlás”. — a szer­­bek északra, a mai Vajdaság területére, a korabeli déli magyar vidékekre való be­­özönlésének (bemenekülésé­­nek) — 300 éves évforduló­ján, a Napló címoldalán ha­talmas felirat: „A magyarok Istenére esküszünk, hogy még 300 évig itt leszünk.” DOMONKOS LÁSZLÓ ! Még az indulás előtti napokban itt, Szegeden ért­ a figyelmeztető telefon: legyünk óvatosak. A félrevezetett, felheccelt szerb fiatalokból álló (hivatalosan be sem jegyzett), „cetnik párt” provokációt készít elő, megle­het, zavargások várhatók. Tápai búcsú szegedi menettánccal A tápai búcsú alkalmából tegnap délelőtt menettánc volt a szegedi Kárász utcán. Délután a tápai főutcát tán­colták végig a meghívott együttesek. (Pintér József felvétele) 11. Egy mezőtúri százados fe­lesége hasonló, kéréssel járt nálunk, Dajzágóné, mesél­jen, mi van az urával. Cso­magot is hozott, hogy­ adjam át majd, a férjének. A. csor­­vási ’ „Amerika’*' vendéglő’ tulajdonosának felesége az­zal a kéréssel hozott csoma­got, hogy a­z itthon ■ minden rendben van, ezt mondjam meg, neki, és majd amikor hazatérünk,, egy álló hétig a vendégük lehetek, evés­­ivas, cigányzene éjjel-nap­pal, hejehuja-dínómdánom kedvem szerint. Mire visszatértem, Gajzá­­gó százados is, a K­égorvási Vendéglős­ is halott­ volt. Nagy csönd támadt kö­zöttünk. Kollégáim már lassan el­­széledtek, kiürült a kis­­ta­nácsterem. Csak mi marad­tunk ketten odament fájó emlékeinkkel. Én, aki nem­ tudtam S­em­mit­ se mondani, és ő, aki talán még ma is a testvérét várja vissza. * A régi hadseregben soha nem tapasztaltam szadiz­­m­ust, míg el nem kerültem Mezőtúrra. A csabai tiszti isk­ol­­a elvégzése után Mező­túrra vezényeltek a tisztes­iskolára előadónak. Értel­mes paraszt és iparos gye­rekekből itt képezték ki őr­­vezét­őktől szakaszvezetőig az ún. tiszteseket. Délelőt­tönként a terepen egy sza­kaszt harcászati tudomá­nyokra oktattam. Főleg a tám­adás tudnivalóira kel­lett helyezni a fősúlyt, taj­­parancsnoki és század­pa­rancsnoki szinten. Délután, vagy este tan­termi — elméleti — foglal­kozások voltak. Különösen ezeket szerettem. Itt szinte iskolán kívüli népművelést lehetett foly­tatni. Minden érdekelte eze­ket az általában hat elemit, vagy legfeljebb négy pol­gárit végzett katonákat. Éltem is a lehetőséggel, és főleg a népi írók munkássá­gával foglalkoztunk, mely a tereptan mellett, amit a többi között hivatalosan kellett oktatnom, nem volt éppen előírt tantárgy. Poli­tikai meggyőződésem azon­ban szilárdan szovjetellenes, bár a németek végső győ­zelmében már rég nem hit­tem. Úgy érzem, hogy igen közel kerültünk egymáshoz ezekkel a gyerekekkel. Már Csabán az iskolán hallottam, hogy aki Mező­túrra kerül a nehézfegyver századhoz, ott olyan véreng­ző század paran­csn­okkal ta­lálkozik majd, mint T. szá­zados. Az iskolát elvégezve ép­­pen Mezőtúrra kerültem. Az ottani hallgatók is gyűlölet­tel vegyes félelemmel emlí­tették ezt a nevet. Akik az ő századjából kerültek erre az iskolára, azok naponta hálát adtak Hadúrnak, hogy nem kell tovább ott szét­­verni és rettegni. Többször találkoztam ve­le szolgálaton kívül a lakta­nyában. Kemény tekintetű, úrhatnámul és üresfejűen büszke, a nálánál eggyel ke­vesebb csillagot viselőket mélyen lenéző fickó volt. Mindenki tudta róla, hogy fejkendős parasztasszony fia. Büszke lehetett volna erre az alacsony származás­ra, hogy lám, mégis milyen sokra vitte. Helyette azon­ban ezt minden mozdulatá­val, magatartásával tagadni igyekezett. Szad­izmusig vitt erőlködése végleg gyűlöle­tessé tette. Láttam egy reggeli sora­kozom amikor az egész zászlóalj a laktanya udva­rán feszesen, kivikszolva várta a századparancsno­kok szemléjét, T. lovagló­korbácsával csizmáját ütö­­getve lépked „vigyázz”-ba merevedett százada mellett. Sűrű és kicsinyes kifogásait üvöltve közölte szakaszpa­rancsnokaival, kihallgatás­ra rendelt vagy tíz embert, ami legalább 7 nap lakta­nyafogságot jelentett a sze­rencsétleneknek akkor, ami­kor frontra indulásunk a közeli hetekben már várha­tó volt. A tisztes iskola már túl volt a szemlén, távolról fi­gyelem ennek az embernek fegyelmező működését. Szá­zada végén lovásza áll me­rev „vigyázz’!-ba”,­­ kissé előre dőlve, jobb kezével fogja a­­fölnyergett ló zab­lása alatt a szárat, oldalá­hoz szorította bal tenyeré­nek középső ujja a nadrág­varráson. Ahogy azt a szi­gorú szabályzatok előírják. HORVÁTH ISTVÁN (Folytatjuk.) Egy zászlós följegyzései 2 Templomszentelő Szentmihályteleken Szárnyaival betakargat téged „Zeng a harang hívó szó­val / e szent ünnep regge­lén. / összegyűltünk oltá­rodnál ./ két szivünkben új remény. / Földi bajban gyöt­­relemben / tűnik, s múlik életünk. / Áldozatunk erejé­vel új életre ébredünk.” E fenti sorokkal kezdett egyházi ének mindig akkor csendül fel katolikus temp­lomainkban, ha valami nagy ünnep, kiemelkedő esemény veszi kezdetét. Tegnap Szentmihálytelek népe, mondhatom apraja-nagyja öltötte fel legszebb ünnepi ruháját, hogy tanúja legyen a község XX. századi törté­nete első sikeres templom­építésének, illetve Szent Mi­hály napján felszentelésé­nek Mint dr. Kovács László plébános emlékeztetett rá, 1988-ban úgy határozták el a templomépítést, hogy egy fillérjük sem volt. Így utó­lag visszagondolva — mond­ja a plébános — valóban a gondviselő Isten csodája, hogy Szentmihálytelek temp­lomot avathat. A helyi fa­luközösség áldozatvállalását mi sem jelzi jobban, mint, hogy az első hívó szóra min­denki adakozott, s 5649 munkaóra társadalmi mun­kát végeztek. Csak ez utób­bi értéke több mint 300 ezer forint. A templom egyébként a költségvetésnek megfelelően tízmillió fo­rintba került, melynek je­lentős részét nyugati ado­mányok tették ki. Arról már dr. Gyulay Endre szeged-csanádi me­gyéspüspök számolt be, hogy amikor a fiatal agilis plé­bánost Szentmihálytelekre helyezte, tette azzal a hittel és bizalommal, hogy ő lesz az, aki az új Istenháza te­remtésére az Úr áldásával képes lesz. A templom vé­dőszentje Szent Mihály. Az építész Palánkai Tibor en­nek megfelelően gondolko­dott. Nemcsak megálmodott, de meg is valósított egy olyan templomkülsőt, mely az arkangyal vigyázó szár­nyait stilizálja. Gyönyör­ködve az alkotáson, az egy­ház egyik esti imájának né­hány sora jut eszembe: „Szárnyaival betakargat té­ged, s nem kell félned az éjjeli rémtől.” A bejárat öle­lő karra emlékeztet, mely­nek teljes befejezése még hátra van. A templomtorony ugyancsak különlegesség: valódi erdélyi torony. Épí­tőmunkásai is odaátról jöt­tek. Pontosan a romániai események idején, így a malterba az erdélyi magya­rok vére is csöpögött, min­den korokat figyelmeztető kötőanyagként. Püspök atya áldó és fel­szentelő beszédében Szent Mihály és Lucifer harcát idézve a jó és a rossz örö­kös küzdelméről beszélt. Az élet, az irodalom, a mese is rendre erről szól. De lehet a sárkánynak akárhány fe­je, törvényszerű, hogy mind lehulljon. Ehhez azonban minden embernek először önnön magában kell rend­re leteperni a rosszat. A gyűlöletet, a bántó szándé­kot, a rosszhiszeműséget, a hiúságot. Ez azonban csak Isten segítségével, s az irán­ta tanúsított hűséggel le­hetséges. Ehhez kellenek a templomok, ahová bármikor be lehet térni, le lehet rak­ni a terheket, ahol ott le­het hagyni a kicsordult könnyeket, ahol a szeretet forrásából mindenki egy­aránt meríthet. A templom zsúfolásig telt, mint ahogy koszorúként a környéke is. A templom próbája nem maga az épület és tornya szépsége, hanem a belépő hívek. Akik Krisztushoz jön­nek , keresztségért, frigyük megszenteléséért, a szentmi­se áldozatért, a szentsége­kért. S az így szerzett erő lesz az, mely mindig meg­mutatja, melyik is az a jó irány. A templomszentelés után, a szentmiséhez kapcsolódva hosszú évek alatt csaknem elfeledett hagyományt ele­venített fel a Móricz Zsig­­mond Művelődési Ház. Gyu­lay püspök úr vezetésével ugyanis terményszentelőt és -bemutatót tartottak a hí­vek által összehordott ga­bonafélékből, zöldségfélék­ből, s más, az egész évi munka gyümölcséből. (Fotó: Enyedi Zoltán) — Orsi . HÉTFŐ, 1990. OKTÓBER L

Next