Dátum, 1989. október (1. évfolyam, 129-154. szám)

1989-10-27 / 151. szám

1989. október 27. DÁTUM / 5 N 9 Lemond a tanács elnöke? Unokahúgommal, Vancsó Mariannával járjuk a város utcáit. A huszonéves tanárnő Szegeden járt általános iskolába, gimnázi­umba, s itt végezte az egyetemet is. Most pedig a szülői házon kívül munkája is a vá­roshoz köti. És persze, a szíve. E napon ő a kísérőm, az útikalauzom. Amulva figye­lem szavait: valósággal mindent tud váro­sáról. Az utcákról, a házakról, az emberek­ről, a politikai mozgásokról, az éppen ak­tuális pletykákról, a konkrét tervekről... Amikor a kerítés mögé bújtatott Hungáriá­hoz érünk, úgy látom, hogy felderül és örömmel mondja, hogy végre felújítják az épületet, amely nemcsak a szegediek, ha­nem a távol élők számára is a város tarto­zéka, meghitt és kedves helye. Nézem az épület előtt most magányosnak tűnő Dan­­kó-szobrot, s gyerekkori emlékeimben ku­tatva vidám szobor jelenik meg előttem. Arra gondolok, ha elkészül újból a Hungá­ria, talán Dankó Pista a nagy nap tiszteleté­re megint a régi lesz. Olyan, amilyennek vágyjuk látni! Közben eszembe ötlik a másfél-két hét­tel ezelőtti TV Híradó egyik tudósítása, miszerint a Szegedi Városi Tanács ülésén ismét „furcsaságok” történtek, hogy talán megint elnökváltásra kerül sor. Hogy erre mit mondtak a szegedi állampolgárok? Jó­szerével azt, hogy végre dolgozni kellene rendesen, azaz — egy idős férfi szavaival — ne kötekedjünk már a vezetőkkel. Bíz­zunk bennük! S engedjük meg, hogy végre megmutathassák, mit tudnak. — Ha váltogatjuk csak őket, úgy szóra­kozásból, akkor mindent, de mindent újból és újból elölről kell kezdeni. Hát juthatunk így valamire? — mondta, illetve kérdezte tőlem, de inkább önmagától az egyik bolti eladó a központban levő Csemegében. * Elmentem természetesen a város ta­nácselnökéhez, dr. Csonka Istvánhoz, akit január 27-én választottak meg, s aki előtte általános tanácselnök-helyettesként dolgo­zott — a városért. Mint mondta — megle­hetősen, ám érthetően elég szűkszavúan — maga vetette föl az ülésen, hogy jó-e, hogy ő a tanácselnök. A kiváltó ok egy újság­cikksorozat volt, amely „nehézzé teszi a munka végzését ebben a beosztásban”. A történet tavaly őszre nyúlik vissza, amikor — de ez is közismert — Szegeden úgy­mond válsághelyzet alakult ki. Azaz az előd telekügyei kapcsán összeférhetetlen­ségi eljárás indult. A volt elnök, mint tud­juk, nyugdíjba ment. Közben dr. Csonka Istvánról is mindenféle mendemondák ke­ringtek, sőt a Népi Ellenőrzési Bizottság­hoz is bejelentés érkezett. Ekkor az elnök maga kérte maga ellen a vizsgálatot, mert úgy vélte, hogy­„annak a bizalomnak, amit közfelkiáltással megadnak, nem sok értel­me van alapos vizsgálat nélkül”. A NEB lefolytatta a vizsgálatot a lakáscserével kapcsolatban, a régi Hungária Rt-ben való részvételén keresztül sok minden mást. De nem találtak jogszabály-ellenességet, sőt, etikai kifogás sem merült fel. A vizsgálatot megejtette az ügyrendi bizottság is, de a NEB-hez hasonló „eredménytelenség” lett a vége. Ennek alapján terjesztette a bizott­ság a tanács elé, hogy az elnök által kért összeférhetetlenséget utasítsa el, amit tit­kos szavazással — igen nagy szavazati aránnyal — ezt meg is tette a testület a múlt év decemberében, tehát még akkor, amikor általános elnökhelyettesként látott el elnöki teendőket dr. Csonka István. Következett az elnök megválasztása. Többes jelölés volt, ám a városatyák a volt elnökhelyettesre voksoltak. A kedélyek megnyugodtak, mindenki tette a dolgát, mégis megíródott a már említett cikksoro­zat, amelyben ugyanezeket az „ügyeket”, illetve „nem ügyeket” boncolgatták. Talán a fő kérdés a körül forog, hogy jó-e, hogy az elnök — akit elnökhelyettesként válasz­tottak be az igazgatóságba — közreműkö­dik a Hungária Rt-ben? — Erről annyit, hogy ez egy patinás szálló volt Szegeden. Elhanyagolták, ös­­­szedőlés veszélye fenyegette. Tizenkét évig nem tudtak mit kezdeni vele. Hivatal­ból magam is foglalkoztam a megoldás le­hetőségével, hiszen a város lakói nem tud­ták volna elfogadni, hogy ezt az épületet lebontsuk, hiszen annyira hozzá tartozik a városképhez, s a Műemléki Felügyelőség városképi jelentőségűnek is minősítette. Megmentésére nem látszott más megoldás, mint egy vállalkozás. Egy bank alapított egy részvénytársaságot, amelynek tagja a városi és a megyei tanács is, valamint a vá­ros több vállalata. Az alapítók kérték, hogy vállaljak ebben funkciót, mert a megvaló­sulásban csak akkor hisznek, ha ebben a város vezetése is benne van. — Anyagilag ez mit jelent Önnek? — Semmit. Pontosan azért, mert érez­tem annak idején, hogy a jog szerint járó tiszteletdíjnak lehetnének „furcsa” kihatá­sai, egyetlen fillért nem vettem föl ebből a vállalkozásból. Lényegében és leegyszerűsítve a dolgo­kat mindent megvizsgáltak az illetékesek. Semmiféle szabálytalanságot nem találtak. Viszont olyan időket élünk — sajnos —, hogy a legjobb szó és a legtermészetesebb mozdulat hallatán, illetve láttán is gyanak­szunk, s a legkülönbözőbb hangulati ele­mek óriási nyomást gyakorolnak az embe­rekre, azaz a közösségekre, a különböző testületekre. A tanács elnöke pedig így ma­gyarázza fölvetését, azaz lemondási szán­dékát: — Éleződik a választási küzdelem, ren­geteg olyan feladat van, melyeket a tanács apparátusának el kell végeznie, ráadásul nagyon nehéz gazdasági év előtt állunk. Mindezt csak nyugodt, kiegyensúlyozott légkörben lehet átélni, s bizonyos eredmé­nyeket elérni. Ha az ember a védekezésre koncentrál, akkor könnyen követ el hibá­kat... Ezért a tanács létrehozott egy bizott­ságot a helyzet vizsgálatára, s majd javasla­tot tesz a hogyan továbbra... (Bevallom, hogy a tanács elnöke a város terveiről is számos figyelemre méltó dolgot mondott el, mi több, sok-sok érdekes témát is javasolt megírásra. Én mégis azok elle­nében ezt választottam papírra vetni, hi­szen ez a „most történt dolgok” talán legjel­lemzőbb jelensége. A többi? Hiszem, hogy esztendő múlva is téma lesz.) Őszi fények Nagy László, a Szegedi Nemzeti Szín­ház igazgatója 1982 februárjától megbí­zottként, majd júliustól kinevezett igazga­tóként vezeti a nagy hírű társulatot, s tulaj­donképpen ottléte alatt újították föl a színház épületét. Gyakran úgy fogalmaznak, hogy Nagy László nevéhez fűződik a színház „bezára­tása, illetve az 1986. októberi újra­nyitása, vagyis a „szegedi nemzeti mozitól a szege­di nemzeti színházig” küzdelmes időszak aktív átélője és dolgos irányítója, aki az épületet, illetve a társulat tartalmi munká­ját illetően is szép eredményeket tudhat a magáénak, magukénak. Vajon milyennek ítéli a színházat, mint esztétikai és politikai érték hordozóját? — Ez a színház az ilyen típusú színhá­zak között —, ,mindenevő” színház, három tagozatú színház — az ellentmondások hordozója. Programom az volt és az, hogy szándékaim szerint egységes nemzeti szín­házzá kovácsoljak, azaz az erők ne kioltsák egymást, ne következzék be rossz ízű ver­senyfutás, hanem a több tagozatnak vala­miféle szintetikus és jól érzékelhető „vég­termékeként” szülessék meg egy nemzeti színház, melyben a tagozatok ugyanakkor önállóak. Remélem, hogy az én működésem úgy­mond helyzetbe hozó, mondhatnám, hogy menedzsertípusú vezető vagyok, de ez nem igazán fedi a valóságot, mert ehhez a magyar körülmények nem igazán jók. Úgy gondolom, hogy a célom megvaló­sult, vagy a megvalósulás útján van, mi­szerint önállóak a tagozatok, élükre igen jó vezetőket sikerült állítani, ugyanakkor megteremtődött a már említett szintézis. Az operatársulat művészeti vezetője Gre­gor József. A másik oldalon a próza mindenkori hullámzó és hibás esztendeje után sikerült megnyernünk Ruszt Józsefet, (ő változat­lanul tagja a Nemzeti Színháznak, ezt tud­ni kell) ez azért igazolhatja, hogy valami született és születhet. Harmadrészt ezen az időszak alatt alakult meg, illetve újjá a sze­gedi balett, amely most a maga harcait vív­ja. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy amikor a balett újbóli felélesztése megerő­södött, elsődleges feltételek költségvetési, dologi­­ híján, az vezérelte az igazgatót, hogy az operatagozatot, illetve a musical­tendenciájú műsortervet kiszolgálják. Az ellentmondás persze bekövetkezett, hi­szen eleve másodlagosság-tudattal együt­test indítani nem szerencsés.­­ A gazdasági gondok miatt a balett­társulat létrehozása idealisztikus, de az előrelépés érdekében hazardírozni kell, no és kockáztatni. Napjainkban a szórakozta­tó színháznak van hosszú távú kifutása. De én úgy gondoltam, hogy „amit most vis­­­szalépsz, azt kétszeresen kell megfizetni”. De kollégáimmal együtt úgy láttuk, ha nem a könnyebb megoldást választjuk, ha­nem inkább még ráteszünk, akkor ez a színház, az utódaim és a város nagyon so­kat profitálhat ebből. Tehát Szegeden úgy tűnik, sikerült megvalósítani a szellemi és anyagi re­konstrukciót, fölújították az épületet, fon­tos szociális kérdéseket is megoldottak, hi­szen majdnem kilencven lakással gazdál­kodnak, az operaegyüttes több, mint százezer nézőt tudhat magáénak Nyugat- Európában, hogy hat ország majdnem hat­van városában jártak, hogy új együttes te­remtődött, hogy kialakulóban van az új ar­culatú próza azért igen nagy dolog — együtt a napi létért való harccal. Az elmúlt évadban 350 előadása volt a Szegedi Nemzeti Színháznak, tizenhárom bemutatójuk volt, a színen tartott darabjaik száma húsz fölött van, a hazai és a külföldi nézők száma közelíti a száznyolcvanezret. A látogatottság pedig majdnem kilencven százalék. (Mindehhez hozzá kell fűzni, hogy Gre­gor József érdemes művésszel is találkoz­tam ezen a napon. A vele készült beszélge­tést a jövő héten közöljük.) Szellemi rekonstrukció és anyagi a színházban Az újjávarázsolt színház

Next