Debreceni Szemle, 1932 (6. évfolyam, 1-12. szám)
1932 / 1. szám - VEGYESEK
Vegyesek máris belevegyül írásaiba, mikor olyan embereket rajzol, akik nem állanak ellen az életnek. Nem szatíra ez, mint gondolnók, csak könnyű mosoly, amikor, mint írja : ,,a kisvárosi éjszaka zümmögve, kedvesen borított el mindnyájunkat“. Ez Sipos Domokos csonkán maradt torzója. Ennyit nyújtott korán lezárult munkássága. Ennyi áll előttünk és ami el nem készült, amire következtetni lehet a meglevőből, az talán a mai Erdély egyik legnagyobb és legnyugodtabb regényírója. De Sipos Domokos nemcsak hogy nem lehetett regényíróvá, noha erre tehetsége megvolt, hanem végső idejében már a novella határai is meghaladták beteg testének erejét. Legutolsó élményei lírában tükröződnek vissza. Egyetlen problémája az emberiség kínjainak megérzése után most már a halál maradt és egyetlen vigasztalása a kisfia, akire tekintve kissé megnyugodott akkor is, midőn a halál integetett : „Apád is vadon nőtt ekkorára. Ne félj, fiam, ha meghalok.“ (Szeged.) Tolnai Gábor: Georges Duhamel előadása. Akik a Tudományos Akadémia heti üléstermét 1931 november 2-án délután az összepréselésig megtöltötték, a többi élmény mellett új írói embertípussal is megismerkedhettek. Hosszú és jellegzetes is az út, amely a bozontos hajú, bár frakkos „chemineau“, J. Richepin lipótvárosi kaszinóbeli szereplésétől Duhamel akadémiai megjelenéséig vezet . Az új vendég gyér hajú, polgári eleganciájú, középkorú orvos. Szelíd tárgyilagossággal beszél, a hallgatóságot arra kéri, hogy csak adjanak neki jelt, ha túl gyorsan, vagy túl halkan magyaráz. Mert magyaráz, nem cseveg. Tudós kacérsággal mutatja be előre mondanivalójának világos vázát, rendszeres tartalomjegyzékét. S közben is figyelmeztet, hogy ,,a második rész 2. fejezeténél tartunk s már csak egy fejezet van hátra, az utolsó“. Semmi póz. Nem is lehet, hiszen Duhamel járkálva beszél, s csak időnkint áll meg, amikor gondolata különös éllel fordul a közönség felé. Az előadás címe („Az író titka“) garmadával gyűjtötte a tett színhelyére a misztikumot és „metafizikát“ áhítozó hölgyeket is. Ezeknek csalódniuk kellett, mert az író titka az íróművész titka volt, igazi Kolumbus-tojása, de milyen biztos és hasznos mozdulattal állítva hegyére ! Megint meg kellett tanulnia mindenkinek, hogy a francia író a mélység s az eredetiség legnagyobb fokán is józanul és ízléssel számol az alkotás eszközének, a nyelvnek egészségével. A nyelvnek is vannak betegségei (s most nem kell a szavak életének, szerves létének romantikus vagy karmesterek értelmezésére gondolnunk) ; ezek mindig a lélek, a kor, a morál betegségei is. Ez az elméleti nyitány, amelynek vezérmotívumai a codában visszatérnek. A beszéd betegségei közül az első a „mot-fétiche“: az a szó, amit szokásból lépten-nyomon alkalmazunk, jóllehet nincs rá szükség. Ilyen fetisszók a franciában : or, mais, car, bref (ezt azok használják, akik még egy óra hosszatt akarnak beszélni !); riest-ce-pas , pourtant, néanmoins, cependant, toutefois ; par exemple (olyankor, amikor semmiféle példa nem következik !); d’ailleurs; vagy a svájci franciák bájos ,,Est-ce que j’ose“-SL. A peut-être jellemhibára , a határozott kritikától való húzódozásra mutat, az óvatos bizonytalanságra. A második betegség a" szó" ismétlése, ami ellen az ízlés, a zeneiség, az értelem egyaránt tiltakozik. Duhamel apja rajongott Flaubert-ért, áld addig izzadt kézirata fölött, míg minden ismétlést ki nem küszöbölt ; tanára pedig piros tintakörökbe zárta az ismétléseket, úgyhogy a dolgozat csupa piros pápaszemmel bámult a bűnös nebulóra. Minél jobb, alkalmasabb a szó, amitől hatást várunk, annál ritkábban szabad vele élnünk. Ha hatásos, egyszer egy lapon ; ha kiváló, egyszer egy könyvben ; ha kivételesen szerencsés kifejezés, egyszer egy életben... Vannak szók, amelyek annyira sikerültek, hogy a nagy író után meg kellene tiltani, hogy más is használja őket.. . Óvatosan kerülni kell a kétértelműséget (amphibologie). Úgy kell írnunk, mintha 2000 év múlva szövegünket magyarázó filológusokra gondolnánk, akiknek nem szabad félreérteni szándékunkat. Az amphibologia „az igazság és a magántulajdon érzékének hiányára vall“. Egoizmusra , ezért félreérthetetlen az 1. személyű személyes névmás, míg a 2. személyű már rendszerint nem