Dél-Kelet, 1993. március-június (1. évfolyam, 1-15. szám)

1993-03-18 / 1. szám

Titokzatos tolvajok ШЁШвЁЁЁЁЯ1ЯЁЯШШЁШШЯШШШЁЁЁЁЯЯЯШЯЁШвйЯШЁШЁШПВШШ шшшшт Riasztó hírek érkeztek Bánkútról. Széthordják, magyarul: ellopják a szebb napokat látott fa­lut. Már csak az itteniek leszármazottjai emlékez­nek Baross Lászlóra, a híres bánkúti búza ne­­mesítőjére, aki a felesé­gével együtt a kápolna mögött van eltemetve. De eltemették a jövőt is, mondják az elkeseredett emberek, itt a világ vé­gén szinte csak rendbon­tásról, betörésről, ran­­dalírozásról beszélnek, no meg a munkanélküli­ségről. Vége a mesebeli­­ szocializmusnak, felütöt­te a fejét a vadkapitaliz­mus, a polgárok semmit­tevéssel múlatják az időt. A Mezőhegyesi Ménesbir­tok Rt-hez tartozó gaz­daság épületei üresen ár­válkodnak, ahol egyko­ron heves, italozással egybekötött kártyacsatá­kat tartottak a hut­u­i elv­társak. Lehet, hogy most ennek iszuk a levét, de erről mostanában nem beszél senki. Ballagok a fagyszitta földön az állomás felé. Megállok a fa­budi előtt, és nézem a fehéren villogó elektromos fényjelzőt. Megborzongok. Hideg a ködös március. Itt a világvége. Állok a távolba futó sínpár között. A várótermet szabályosan kifosz­tották. Lábnyomok a plafonon, a falon. Betört ablaküveget re­­zegtet a huzat. Ellopták a több mázsás vaskályhát, amelyet va­lamikor odacsavaroztak a kő­padlóhoz. Működött a vasfű­rész, senki nem zavarta az eny­veskezű jómadarakat. Még a pa­dot is megfújták, egyetlen rá­csos ülőke szerénykedik a sa­rokban. P. Mónika fiatal, szemüveges fiatal lány, alig 20 éves. Mezőkovácsázi, nagyjából két esztendeje jegykiadó az ál­lomáson. Az ajtaján vasrács, idegeneknek ide tilos belépni. A sarokban szeneskályha, amott zománcos lavór. Naponta 21 vo­nat megy el, mondja Mónika. Sorolja a betöréseket, kétszer a rendőrségen feljelentést is tet­tek. Még a jegykiadó ablakát is kiverték, legutoljára az elmúlt héten. Pedig alig van bevétele, itt áll a páncélszekrény is a fal mellett. Az utasok engem szid­nak, panasz­kodik a lány, hogy hideg a váró, nem ta­karítok, de vödörrel kell hordanom a vizet az álla­mi gazdaság központjá­ból. Az állo­más Mezőhe­gyeshez tar­tozik, onnan hordják zsákban a szenet. A vil­lanysorompó akkumuláto­rát is gyak­ran ellopják. Két héten belül hetet vittek el, most már le­lakatolták az aknát. Jó sztori, hogy nemrégen ha­vat lapátolt a váróterembe, azzal mosta fel a követ. Egyébként meggyőződé­se, hogy az Allomást nemsoká­ra bezárják, mint 1991 előtt. Amen, mormolom magam­ban, és az elárvult gazdaság fe­lé veszem az irányt.Keresem Zsók Ágoston kerület­vezet­ői, de nincs szerencsém éppen most ment el valahová. Az egyik asz­talnál Duna András ül, előtte kimutatások, papírok. Készsé­ges beszélgetőpartnernek bizo­nyul. Szakszervezet is, büszkén említi, hogy az elbocsátott dol­gozók nagy része nem lépett ki, ma is fizetik a tagdíjat. Bizony, 1991. januárjában még 170 em­ber talált itt megélhetést, jelen­leg 21-en vannak, feladatuk a vagyonvédelem. Ahhoz képest eléggé riasztó híreket hallottam, vágok a diskurzus közepébe. Először azonban arról beszél, hogy totális felszámolás alatt van a gazdaság. Általában a medgyesiek, a kétegyháziak és a nagykam­arásiak igénylik a föl­det, a helyi lakosok meg mehet­nek ahova akarnak. Csak az a baj, hogy a munka nélkül ma­radottak zöme 53-57 éves, nem tud semmihez kezdeni. Ezek év­tizedekig traktorosok, kombáj­­nosok voltak, még vagyonjegy­hez sem jutottak. Ez a kerület 1993. Március 18

Next