Dél-Kelet - Délkeleti Krónika, 1993. július-december (1. évfolyam, 16-21. szám - 1. évfolyam, 1-21. szám)
1993-08-26 / 3. szám
30 „Elegem volt a (fővárosi) шёшиииёшшявяяё* шяшшмтммянншш1 шншнннт* profik mocskos világából!" - Halló, Rüsza Alsó! - Halló Bengáliai Tigris! - Mi újság? - Minden a legnagyobb rendben van! - A mobilt sikerült eladni? - Igen! Ne tudd meg... (egy hosszú történet következett, nem lényeges!) - Most már minden oké? - Igen, a papír munkák is rendeződtek a Békéscsaba teljes értékű játékosa vagyok. - Nagyon sokan elhagytátok a bajnokság végén az Elektromost. - Horváth Attila Győrbe, Győrffy külföldre, Pásztor Veszprémbe, Hemela az üzleti életbe távozott. Varjú is elment én pedig hazajöttem. - Elküldték benneteket? - Tulajdonképpen nem, de akik elmentek azoknak mehetnékük volt. - Mégiscsak feltűnő, hiszen a válogatottak egész sora, egyszerre hagyta el a csapatot. A mesterrel nem jöttetek ki? - Az „Öreg” (Kovács László edző, többszörös szövetségi kapitány, a Testnevelési Egyetem adjunktusa - a szerző) nem szerette, ha valaki megjegyzésekkel fűszerezte az edzéseket és a mérkőzéseket. Az eltávozottak gyakran nem tettek lakatot a szájukra. Erről legyen elég ennyi. Innen, kétszáz kilométerre Budapesttől, nagyon fényesnek látszik egy nemzetközi kupában is szereplő élcsapat. Hogyan érezted magad a fővárosban? - Amikor játszhattam, s amikor ment is a játék minden rendben volt. Olyankor én voltam a király, ám ha valami miatt nem jöttek össze a dolgok, akkor rögtön nagyon kiszolgáltatottá, védtelenné válik az ember. - Nálad gyakran volt, hogy nem jöttek össze a dolgok? - Elégszer ahhoz, hogy haza kívánkozzak. - Az újságokat olvasva feltűnő és igazából logikátlan is volt, nem lehetett érteni, hogy például Kertész Balázs (az Elektromos másik válogatott jobbszélsője - a szerző.) nagyszerű meccse után a következő találkozón miért te voltál a kezdő, illetve ha te játszottál jól, akkor miért maradtál ki mégis legközelebb a kezdőcsapatból? - A helyzet az, hogy igazából Balázs volt a favorit a mesternél. Engem rendszerint akkor küldött pályára, amikor „tizenkilencre lapot húzott". Akkor játszhattam, amikor senkinek sem ment igazán, hátha tudok segíteni. Az is feltűnő volt például ugyanakkor, hogy a nehéz csaták, az ukránok és a franciák elleni kupameccsekre gondolok, te játszottál, a „könnyű” bajnokikon pedig rendszerint Kertész. Ennek mi volt az oka? - Nem tudom. - Egymással milyen viszonyban voltatok? - Teljesen normális volt a kapcsolatunk. Megbeszéltük dolgainkat. - Ismerve a volt edződet (korábban nekem is volt trénerem a szerző.), biztosan rendszeresen tesztelt benneteket, így volt? - Ne is mond! Tíznél kisebb számot gyakorlatilag nem ismert, inkább tizenötször kellett mindent megcsinálni. Egyébként rendszeres felmérések voltak, különböző távú futásoktól kezdve, szögdeléseken át egészen a különböző súlyzós trükkökig. - Ezek alapján melyikőtek volt a jobb? - A hosszú távú futáson kívül nekem voltak jobbak az eredményeim. - Két éve mentél el, akkor még Hunyadkürty János volt az edző, akivel még a Honvédből jól ismertétek egymást. Gondolom az edzőváltás után állandó csapattaggá szerettél volna válni. - Igen. Úgy is kezdtem hozzá. Egy grazi edzőtáborban mutatkoztunk be egymásnak a mesterrel. Hajtottam mint a „guzit”, edzőmeccseken lőttem a gólokat, azt gondoltam minden rendben van. - És nem volt rendben? - Nem, mert amikor jöttek az éles meccsek akkor gyakran még a „tizenkettőbe” se jelölt a mester. Elegem is lett, hiszen ha nem játszhattam, akkor „se pénz, se posztó”, se barát, se semmi. - Csak nem adtad fel? - Egy kis időre igen. - Mennyi ez a kis idő? - Körülbelül három hónapig nem igen érdekelt, hogy mi történik az edzéseken. Jöttem, mentem, sportszerűnek nem volt nevezhető az akkori életformám. - Mi történt azután? - Rájöttem, ez így nem mehet tovább. Neki feszültem a melónak, vissza akartam kerülni csapatba. Megdolgoztam érte. - Mégis elkívánkoztál. - Igen, mert én csak akkor érzem jól magam, ha biztonságba vagyok, ha tudom kik vannak körülöttem és ha érzem azt, hogy bíznak bennem. Ez a legfontosabb a bizalom. - És ezt nem érezted? - Nem igazán. Különben is a pestieket akarva, vagy akaratlanul, de másképp kezelték, mint a vidékieket. Talán jól bizonyítja ezt az az eset, ami a válogatott összeállításánál történt. Az „Öreg” odajött hozzám, s azt mondta, hogy legszívesebben téged vinnélek, dehát..., és megemelte a vállait. Nos, a huszonhatodik életévében járó, Békéscsabáról elszármazott válogatott jobbszélső, Balogh József, aki a Rüszü becenevet (keresztapja Bogáréi Ottó volt) akkor kapta amikor tizenhét évesen először lépett be az akkor még Békéscsabai Előre Spartacus NB I-es csapatának öltözőjébe, kétéves kitérő után visszatért a gyökerekhez. Csapattársain kívül azt hiszem ennek a ténynek mi nézők örülhetünk a legjobban. (A címben szereplő mondatot egyébként a hetvenes évek dán labdarúgó zsenije, a dán Simonsen, mondta amikor hazatért hazájába.) Ferencz Rezső DÉLKELETI KRÓNIKA