Heti Délkelet, 2000. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

2000-03-02 / 9. szám

Vörösnyakú lúd. Ezzel a ma­dárnévvel kezdődött az Oázis előző számában (2000. február 24.) Hortobágyról szóló írásunk. Akkor úgy búcsúztunk olvasó­inktól, hogy legközelebb folytat­juk a riportot. Ez itt a folytatás, s ha már madárnévvel kezdtük a legelején, ne szakítsunk ezzel a szokásunkkal, a folytatást is kezdjük madárnevekkel. Széki lile, sziki pacsirta, guli­pán, gólyatöcs. Valamennyien a Hortobágy jellegzetes mada­rai, sőt, a sziki pacsirta még eb­ben a társaságban is különle­gesnek számít, mert valószínű­leg olyan madár, amelyik a Hor­tobágyon alakult ki, és a vilá­gon egyes-egyedül csak itt ta­lálható meg. A szaknyelv az en­demikus szóval fejezik ki azt a jelenséget, amikor egy élőlény (növény, madár, egyéb állat) je­lenkori előfordulási helyén ala­kul ki, az adott élőhelyre ki­emelkedően jellemző, s a vilá­gon máshol nem fordul elő. Ez­zel a tudománnyal már kísé­rőm, Ecsedi Zoltán, a Horto­bágyi Természetvédő Egye­­sület titkára ismertetett meg. - Általánosságban már beszél­tünk arról, hogy miért pont a mada­rak élveznek kitüntetett figyelmet a tudósok körében. Most arról lesz szó, hogy mit jelent ez a gyakorlat­ban. A széki lile és a sziki pacsirta szikes pusztái, a gulipán és a gólya­töcs szikes tavi madarak. Legin­kább a bíbichez hasonlítanak, úgy­nevezett talajon lakó parti mada­rak. Ők tulajdonképpen a mi mun­katársaink, azonnal jelzik a pusz­tában beállt változásokat, gyakor­latilag indikátoroknak is felfogha­tók. Nekünk őket kell figyelnünk, meg kell vizsgálnunk, miért hagy­nak el egy-egy helyet, és arra kell törekednünk, hogy visszatérjenek oda, ahonnan eltűntek. Hiszen je­lenlétükkel „élőhely-jóságot” jelké­peznek, azaz olyan területet, ahol megfelelő­ a táplálékbázis, jó minő­ségű a növényi környezet. Eltűné­sük ugyanakkor ennek az ellenke­zőjéről árulkodik, segélykiáltás­ként értékelendő, azt jelenti, vala­mi kedvezőtlen változás állt be a pusztában, amit kezelni kell. És itt a kezelésen van a hangsúly. Jelen­leg például az eredetihez képest csökkent az állományuk. Ennek is­merjük az okait. Egyrészt az előző rendszer nagy környezetátalakító kísérletei, az erdősávok, a halasta­vak, a rizsföldek okozták ritkulásu­kat, másrészt pedig az is közreját­szott ebben, hogy a növényzet meg­magasodott. - Ezt nem lehet komoly. Hi­szen akármerre nézek innen, a magaslesről, mindenfelé ugyan­azt a kopasz, sivár tájat látom, melyet csak néhány vízfolt szakít meg. Mi magasodott itt meg? Kilátni a fűből - Az alkalmanként idelátogatók ezt persze, hogy nem veszik észre, de ezek a madarak azonnal reagál­nak a változásokra. Ugyanis vala­mennyien rövid lábúak, s mint már mondtam, talajon élők, s alapvetően két dologra figyelnek élőhelyük megválasztásakor. Az egyik az, hogy kiláthassanak a fűből. Ez a ragado­zók miatt létfontosságú. A másik na­gyon fontos szempont a táplálék megléte, illetve megszerezhetősége. Magasabb fűben egyik feltétel sem teljesül, ezért a madarak továbbáll­nak, hogy számukra megfelelő he­lyet találjanak. Egyébként itt tény­leg jó a fű magassága, hiszen egy szarvasmarhatelep mellett va­gyunk, s ezek az állatok a környé­ken ellátták feladatukat, letaposták a füvet. Itt nincs gond a madarakkal sem. De erről már beszéltünk, a ma­gyar sztyeppén nem a vadon élő ál­latok, hanem az itt legeltetett házi állatok végezték, végzik el a fű leta­­posását, lelegelését. Hiszen Európá­ban a bölények kipusztultak, a szar­vasok visszahúzódtak az erdőkbe, antilopok pedig nem élnek errefelé. A vadállatok szerepét a háziállatok vették át, s ez fokozottan megnöveli az itt élő emberek felelősségét. Ha például magára hagynánk a Horto­­bágyot, nem folytatnánk errefelé külterjes állattenyésztést, akkor ha­marosan megváltozna ez a vidék, el­veszítené ezeréves arcát. Való­színűleg magas füvű sztyeppévé vál­tozna, s azon már nem lehetne vál­toztatni.­­ Ezeréves arc. Honnan lehet tudni, hogy errefelé mindig ilyen volt a táj? Egyáltalán, hogyan le­hetséges az, hogy a legközelebbi tengertől is több száz kilométer­re ilyen sóban gazdag talajú táj alakulhat ki úgy, hogy körülötte még csak utalás sincs hasonló jellegre?­­ Ennek megértéséhez vissza kell kanyarodnunk a Hortobágy ki­alakulásához. Természetesen több elmélet is született arról, hogyan, miképpen alakult ki ez a táj. Az egyik verzió szerint a jelenlegi szi­kes talaj foltokban mindig is jelen volt errefelé, de a terület zömét tölgyerdő borította. Az emberek az 1200-as években kipusztították a fá­kat, egyre több állatot telepítettek ide, de a szikes puszta akkor terjedt el igazán, amikor a Tiszát szabá­lyozták. Azaz úgy képzelték, hogy ez a terület az ártere volt a Tiszának, tölgyessel, mocsarakkal. Amikor a Tiszát szabályozták, kiszáradt, felü­letén az állatok letaposták a termő­réteget, s így alakult ki a Hortobágy. Ezen elmélet szerint gyakorlatilag maga az ember alakította ki a Hor­­tobágyot azzal, hogy kivágta a fákat, szabályozta a Tiszát és állatokat te­lepített ide. Ez az elmélet azonban nem állta meg a helyét, többek kö­zött arra a kérdésre sem válaszol, hogyan alakultak ki a Hortobágyon endemikus fajok? Mert találtak itt olyan pókot és molylepkét is, ame­lyek a világon egyedül csak itt élnek. - S erre mi a válasz? Harmincötezer éves MÚLT - Először is az, hogy az endemi­kus fajok kialakulásához nem né­hány száz évre, hanem több ezer esztendőre van szükség. Másodszor Dr. Sümeghy Pál professzor kuta­tásainak eredményei válaszolják meg szerintem ezt a kérdést a leg­jobban. A Debreceni Egyetem ás­ványtani tanszékének professzora egészen más következtetésre jutott. Kutatási módszerük a talajmintavé­tel volt, és az egymásra rakódott ta­lajrétegek másról árulkodtak. Véle­ményük szerint a Hortobágy már harmincötezer évvel ezelőtt hasonló formát mutatott, mint napjainkban. A szikes felszín kialakításáért a Sa­jó és a Hernád a felelős, mert az Északi-középhegységből indulva, sóban, karbonátokban gazdag üle­déket terített el a területen, azaz a mészkőhegységből került a síkságra a só. A Tisza természetesen karakte­res szerepet vállalt a munkában, hi­szen tulajdonképpen „felülfolyta” ezeket a folyókat, s az általuk lehor­­dot üledéket még szélesebben elterí­tette, „magyarul” elpanírozta. Ugyanakkor a Tisza egy természe­tes kúpba, gátba ütközött, amelyik jelenlegi medre felé terelte és egy idő után megszűnt a közvetlen terítés. Tehát nem a Tisza szabályozásakor maradt víz nélkül ez a terület, ha­nem már hamarabb is visszahúzó­dott a folyó saját medrébe. Ennek el­lenére maradtak itt szakaszosan olyan helyek, melyek valamikor a Tisza medrei voltak. Igazából ennek a természetes mederváltásnak kö­szönhető, hogy ilyen hatalmas pusz­ta alakulhatott ki, aminek hatását a folyó szabályozása csak tovább erő­sítette. Azaz a Hortobágy nem új ke­letű élőhely, hanem ősi szikes terü­let, melyen ősi élettársulások, állat­társulások és növénytársulások ala­kultak ki.­­Ha jól értem, akkor a tipikus élettársulások, az endemikus fa­jok jelenléte és a föld szerkezete arról árulkodtak, hogy a Horto­bágy több tízezer évvel ezelőtt ki­alakulófélben volt, már akkor elkezdett önmagára hasonlíta­ni. Akkor tekinthetjük a Horto­bágyi Nemzeti Parkot olyannak, mint például Amerikában a Grand Kanyon vidékén.­­ Pontosan. A természeti erők, a folyók véletlenszerű mozgásai, a fo­lyószabályozás és az állattartás, te­hát az emberi beavatkozás együtte­sen alakították ki ezt a tájat külön­leges, egyedi értékeivel, amilyent Európában sehol sem találunk, csak Ázsiában. Tulajdonképpen ez annyi­ra egyedülálló a világon és olyan nagy kiterjedésű, még érintetlen élőhelyet jelent, melynek megvédése már nem egyszerűen magyar, ha­nem európai, nemzetközi érdek. En­nek a felismerésnek a hatására lett ugye nemzeti park a Hortobágy 1973. január elsejétől a nyugati tu­dósok nyomására. Európa nem Szibéria -A nemzeti park, mint státusz különleges helyzetet teremthet a környezetvédők számára. A szo­cialista, termelésközpontú mező­­gazdaság tájromboló próbálko­zásairól előző számunkban már beszéltünk, ugyanakkor viszont HORTOBÁGY, a természet é Ecsedi Zoltán, a Hortobágyi Ter­mészetvédő Egyesület titkára Magasles, ahonnan zavartala­nul megfigyelhető a hortobá­gyi élet

Next