Délamerikai Magyarság, 1942. április-június (14. évfolyam, 1872-1908. szám)

1942-04-02 / 1872. szám

Háborús földrajz: Ausztrália, a legérdekesebb kontinens Alig 7 millió embernek ad otthont Ausztrália, könnyen adhatna 50—80 mil­liónak, sőt egyesek szerint még 150 mil­­liónak is megélhetést. Többnek nem, jól­lehet klímája az egész északi tropikus ré­szektől eltekintve, az európai emberek­nek a legmegfelelőbb, azonban a száraz­ság a különben termékeny föld legnagyobb részének kihasználását nem engedi meg. Hét millió ember olyan földterületen, amely sokkal több embernek adhatna igen jó megélhetést, önmagában is a sú­lyos problémák egész sorozatát szolgál­tatja. Valahogy olyan formában, mint a­mikor egy éhező nyomornegyed közepén egy fényes kastély áll, amelynek pár la­kója a többi tízezrek szeme láttára dusla­­kodna minden földi tóban, amelyet elpa­zarol, anélkül, hogy valakinek haszna len­ne belőle. A kitűnő klíma, a kihasználatlan ter­mőföld, az ásványi kincsek és az utóbbi hónapokig ellenségtől mentes helyzet a kontinens lakosságát a világ legegészsé­gesebb, legboldogabb, anyagilag még az Unió lakosainál is kedvezőbb helyzetű népévé avatta. Ausztrália lakosai ezen privilégiumokat, amelyet nagyrészben an­nak is köszönhetnek, hogy nyers termé­­nyeiket a sűrűbb lakosságú országok jó áron vették meg és ugyancsak ezek gon­doskodtak arról is, hogy ellenség ne fe­nyegethesse a boldogság eme szigetét — féltékenyen, a végletekig menő elzárkó­­zottsággal őrizték és fejlesztették. Az ország angolszász jellegének meg­óvására hivatkozva­, először a kínaiak be­vándorlását szüntették meg a fekete­­enszülött ausztráliaiak sohasem képez­tek problémát, mert alig 50.000 van — utána a nem angolszász európaiakét és végül egy Angliában született angolnak is alig lehetett bevándorolni, mert eze­ket viszont a magas létstandardú mun­­kástöbbségű parlament nem engedte be, nehogy a munkabéreket lenyomják. Az Unióba még ma, háború idején is jóval többen vándorolnak be, mint Ausztrá­liába.­­ Az ausztráliai önzés most megbosszulja magát. Azok a milliók, akik a túlzsúfolt Európában nyomorognak, Ausztráliában a fehér fajt szaporíthatták volna s igy biztos gátat vethettek volna számuknál fogva a japán inváziónak, amelyet ma megakadályozni a távolfekvő Anglia és az Unió képes csak. A világ gyapjutermelésének több, mint a negyedrésze Ausztráliából került elő és pedig a legfinomabb minőségű merino, mert az éghajlat folytán a juhok mindig a szabadban lehetnek és mindig találnak táplálékot. Az ausztráliai búza máris világhárka s a szarvasmarha tenyésztésben egyelőre még csak Argentína múlja felül. Ehhez hozzájárulnak az ásványi kincsek és így tökéletesen érthető, ha Japán vágyó sze­mekkel néz erre a földterületre, amely — ellentétben a Szunda szigetekkel, vagy Kínával és Indiával — gyéren benépesí­tett és klímája is a legjobban felel meg nekik. Ausztrália főcsapása a betelepített nyúl, amely szaporasága folytán óriási mező­gazdasági területeket tesz használhatat­lanná, jóllehet erősen irtják, vadásszák és húsa, bőre értékes kiviteli cikk lett, de a kis számú lakosság nem bírja az irtást elég erélyesen végezni. A házinyúlnál nagyobb szaporaságú ja­­pánság ha egyszer sikerül neki ott lábat vetni, ezen a problémán hamar túlesik, azonban ebben az esetben az óriási Csen­­des-óceán és Indiai-óceán egész vidéke,­ tehát a világ legnagyobb és leggazdagabb része, örökre és visszavonhatatlanul el­vész a fehér fajok számára. Ezért és nem annyira Holland Kelet- Indiáért képez világproblémát a Csen­des-óceáni nagy küzdelem. A döntés fő­eredménye Ausztrália és a környező nagy szigetek leírásán keresztül a­­ világura­lom. Ausztrália partvonalai, amelyek a vi­lág összes kontinensei között a legkevés­bé szakadozottak, éppen a legfenyegetet­tebb keleti részen a legalkalmatlanabb a kikötésre, ha pedig ezt a pár ezer mér­­földnyi hosszú partot sikerülne is elfog­lalni, úgy ott a hódítók alig találnának lakott, megművelhető területeket, egy­két parti város kivételével. A világ legrosszabb sivatagján kellene több ezer mérföldet keresztül haladni, míg az ausztráliai lakott területekhez jut­hatnának, amelyet lakossága addig meg­felelően is védhetne. Nyugaton a tropikus, erdőkben, viz­­ben gazdag, de majdnem teljesen lakat­lan területeken a japánok előnyben van­nak, mint azt a malayai dzsungelben el­ért sikereik mutatják. Azonban épen ott, Új Guinea déli részétől kezdve a legjobb tengeri bázisok, angol, szabad francia és amerikai kezekben vannak és a tengerpart a világ leghosszabb, több, mint ezer mér­földes korall­zátonyával van védve na­gyobb hajók, vagy tengeralattjárók be­hatolása ellen, ugyanakkor azonban a zátony megengedi a védőknek a part mel­letti hajózást. Ha azonban a japánoknak sikerülne is Libák Irta: Móricz Zsigmo­nd A doktor már megint nem jött haza vacsorára A doktornő idegesem dult-fult, jött­­ment s a hideg borzongatta az uráért. Egyedül a nagy házban. Végre kabátot vett, fejét bekötötte és sietve elment a falu másik végére, a jegyzőékhez. Biz­tos volt benne, hogy ott találja s ahogy a nagy sáron végig vergődött, a jegyzőék udvarán a nagy kutyák majd lehúzták és senki sem akart kijönni segíteni, csak a nagy kiabálásra. — Itt van a doktor úr? Senki sem akarta tudni. A cselédek morogva dünnyögtek. hát persze, hogy ott volt. Kártyáz­tak. A jegyző joválisan jött a doktorné elébe s ölelgetni kezdte, aztán bort töltött neki. — Dehogy iszok én bort — mondta a doktorné. — Anélkül sem ivott soha, de most pláne nem, mikor tele van bánat­tal a szive. — Pálinkát adj — kiabált vigan a jegy­­zőné s a jegyző azonnal nagy flaskát kapott fel. — S még hozzá pálinkát — tiltakozott a doktorné, akinek csak az fájt, hogy az ura úgy kártyázott tovább, mintha ő itt sem volna, még csak egy pillantást sem vetett rá. — Pedig innen haza nem megy józa­non — heccelődött vele a jegyző. — Az lehet, jegyző úr, de én úgyis egy senki vagyok — mondta hangosan és hangsúlyozva — és én nekem nem olyan jellemem van, hogy engem csak úgy le lehessen itatni Tudok én vigyázni ma­gamra. A jegyző, a jegyzőnő szépen visszaültek a kártyaasztalhoz s hagyták, hogy a dok­tornő ott maradjon az ebédlödivánon s csinálja, amit akar. A kártya igen szenvedélyesen folyt, — nem is beszélek közben s a doktorné lát­ta, hogy az urának az arca egyre vörö­sebb s a nagy bajusz, a nagy orra alatt remeg, mint a zászló, ha a szél lobogtat­ja, a lelke szele rázta a bajuszát s attól lüktetett orra cimpája. S ez igy ment egy óra, két óra hosszáig. A doktorné csak ült, mint egy elfeledett dátum, a divá­­non és nem tudott ám elaludni, mert ar­ra gondolt, hogy vájjon mennyit veszít el az ura ezeknek a gazembereknek a csa­lafintasága miatt, ő meg csak dolgozik otthon, baromfikat nevel, sertésekkel ve­sződik és teheneket tart s amit a vásáron elad, azt az ura mind ide hordja ezekhez a kapzsiakhoz, ah, volt neki mit végig­gondolni. A falusi élet borzalmait. Ez a néhány család, ahogy egymásra vannak utalva s ezek a pókok, ahogy becsalogat­ják a legyet és lassacskán kiszívják a vé­rét. .. Már nem is tudta elgondolni, hány óra lehet, csak azt vette észre, hogy az óra nem ül a kártyaasztalnál a másik szo­bában. Kiment. No­ha kiment, majd visz­­szajön, nem illik rögtön utána kutatni, hová ment, tudnivaló. Igen, de telt, múlt az idő s csak nem jött vissza. Azok meg csak tovább kár­tyáztak hármasban a tanítóval. Egyszer aztán megunta s belépett hozzájuk. — Mondják már, jegyzőné asszony, — hová lett az uram? — Kiment. — Igen, de hová? Már nagyon régen kiment. Hol lehet? Hol lehet? Az álnokok még csak nem is törődtek vele, csak úgy tettek, mintha ez sem­miség lenne. Kártyáztak s a kártyába te­metkeztek. — No akárhová lett, én megkeresem, — mondta a doktorné. — Tessék — avval tovább kártyáztak. A doktorné csak kereste az urát, a cselédek is olyanok voltak, mint a gaz­dájuk, egy se akart tudni róla, hová lett a doktor. — Azt hiszem az uram nincs a házban, bizonyára hazament — szólt a doktorné s aggodalommal gondolt rá, hová lehetett a szegény ember. Jól megkopasztották s most elment. Isten tudja hová. Biz­ott senki se kisérte ki, senki sem állott fel, hagyták, hogy menjen. A dok­torné érezte: nem vagyok közéjük való, nem tudok velük inni, velük dorbézolni, nem tudok kártyázni, én csak dolgozni tudok s ez szégyen. Ezek engem nem is tekintenek úriasszonynak, azt akarják, hogy az uram elhagyjon, hogy forradalom üssön ki köztem és az uram között s ak­kor ők valahogy megkaparintsák a va­gyont. .. így brummogott magában egész után hazafelé, a nagy sárban, csak úgy fere­­csent a sár szanaszét. Minél tovább ment, annál gyorsabban, végre már szaladt az éjfélben. Aztán csak hazaért. Nyitja az ajtót, be az előszobába. Hát ott lóg az ura kabátja, kalapja a fogason. Megy a hálószobába, ott fekszik az ura az ágyban és alszik, mint akit agyonütöttek. A sok bor, ital, a kártya szenvedése és a veszteség fá­radtsága, mind ott volt az arcán s meg se moccant, mikor a felesége lefeküdt mellette a másik ágyban és sírva s gyöt­rődve forgolódott, mig el nem aludt. Másnap reggel, mint mindig, korán kelt, mert az állatokat el kellett látni. A doktor persze alhat, ameddig akar,­­ nincs neki semmi sürgős dolga. De amikor a reggelit csinálta, hogy bevigye, hallja, hogy a gúnár nagyon rikolt az udvaron. Kiszalad. Hát ott van a darabont a köz­ségházáról és egy nádvesszővel tereli a szép nagy emberi ludat. — Maga mit csinál itt? Mit akar maga a­­ludaimmal? — Hát a doktor úr eladta a libákat a jegyzőné önagyságának és a jegyző ur azt parancsolta, hajtsam el. — Az én libáimat? A jegyzőnének? Meg vannak maguk bolondulva. Azt bizony el nem hajtja. S elkezdett kiabálni az urának az ab­lakon át, hogy jöjjön ki. A doktor felvette a slaffokját s kijött nagy álmos szemekkel. — E'adtad te az én libáimat a jegyze­­nének? — El. — Az én libáimat? Amiket én köttet­ /­i.Délameikai Magyarság” 1942. április hó 3. niEL GITA 99 a magyar közönség kedvenc kávéháza és cukrászdája Horváth Sándor cigányprímás 14 tagú művészzenekarára muzsikál — Dani Dezső énekel Saját cukrászat — Nagy választék hazai és külföldi italokban Külön termek társaságok és bankettek részére CARLOS PELLEGRINI 525 31 ig (Avendia 9 de Julio) U. T. 35 (Libertad) 0902 Légy becsületes és akkor biztos leszel abban, hogy egy gazemberrel kevesebb lesz a világon.­­ * A legbölcsebb ember is csak saját ká­rán tanul. * A távoli mezők mindig zöldebbeknek látszanak, mint a közel levők. * A kínai közmondás szerint az, aki nem nyílt a tűzhöz, nem égeti meg a kezét. itt lábat vetniök, még mindig végtelenül nagy távolságban volnának az óhajtott céltól. Ausztrália legértékesebb nyugati és délnyugati részeihez még több, mint 1000 mérföld út van, amelyet a belföldön ma­gas hegyek védenek és odaérkezve, már olyan területen kellene harcolniok szá­razon és tengeren, amely Amerikához sok­kal közelebb esik, mint Japánhoz, ha nem is földrajzilag, de közelekdési szem­pontból. Japán seregek szárazon és tengeren el­juthatnak oda, de ha nem tízszeres fö­lénnyel, ha továbbá nem biztosíthatják a rendkívüli hosszú utánpótlási vonal min­den pontját, akkor előbb-utóbb kataszt­rófa vár a benyomulókra. Anglia és Amerika semmi esetre sem engedheti meg, hogy a két több, mint egy-egy millió lakosú város: Sidney és Melbourne, más nagy városokkal együtt (jellemző, hogy egy hét millió lakosú ál­lamnak ennyi nagy városa legyen, ami­ egyik oka az ausztráliai népesedési prob­lémának) japán kézre essen, az ott levő nagy hadi­ipari telepekkel, egyébb kin­csekkel együtt és egyben menthetetlenné tegye a különben most még alig fenye­getett Új Zélandot és Tasmániát, ame­lyek leírása szintén végtelenül fontos. Nem tarthat sokáig, míg ez a részlet­­kérdés, amely azonban a háború továb­bi folytatására döntő hatást gyakorolhat, végleg kiesik a problémák közül. Hogy azonban a háború utánra se képezzen problémát, az Ausztráliai lakosságtól és elsősorban munkásságától függ, hogy ön­zésüket feladva, megnyissák kapuikat Európa föld után vágyakozó tömegeinek.

Next