Délamerikai Magyarság, 1961 (34. évfolyam, 4019-4065. szám)

1961-05-25 / 4036. szám

4. oldal ÁSD ÉS AMERIKAI MAGYARSÁG** 1961. május 25. Egy “népidemokratikus” tanár jegyzeteiből: Arccal az osztály felé... Hogy az elején kezdjem, én már kora gyermekségemben tanujelet adtam, hogy született pedagógus vagyok. Emlékszem, még polgáriba jártam, amikor már volt tanári noteszem. Egyszer a padlásunkon találtam egy körülbelül 80 cm nagyságú, és 7 cm. vastagságú nagy könyvet, amelynek címe németül az volt hogy Tierbuch Színes állati képek voltak benne s a képek között üres lapok. Ezekre az üres lapokra került rá az osztálynévsor s ide írtam be minden este a tanítványaim — vagy is osztálytársaim — osztályzatait. Már akkor éreztem, hogy sokkal jobb tanárnak lenni, mint tanulónak Volt még tanári pálcám is, amellyel — jobb hiján — az asztalt csapkodtam s amikor anyám kérdezte, hogy mire való ez, — mondtam, hogy ez azért van mert én tanár akarok lenni... Tanáraimra is mindig nagy tisztelettel néztem fel, pedig sokszor nem volt könnyű és hálás feladat; emlékszem, az egyik tanárom púpos volt és fél szeme üveg, a másik bandzsal ,sohse tudtam hogy engem néz-e, vagy mást. A másik, mikor a katedra előtt járt, állandóan a féllábát emlegette és cipője talpát nézegette, biztosan azért, hogy lyukas-e? A harmadik csak akkor volt ébren, ha magyarázott, mert amikor felelni kezdtünk, mindjárt elaludt és fejét gyengéden a kinyitott noteszre ejtve, halkan horkolni kezdett. Persze, voltak olyan tanáraim is, akikről semmit sem érdemes írni. Sajnos, a sors mégis úgy hozta, hogy először nem lettem tanár. Egyszer ugyanis apám — aki négyéves koromban elvált anyámtól — meglátogatott az iskolában és akkor éppen lyukas volt a kabátom könyöke. Akkor mondta apám hogy ne legyek tanár, mert azoknak mindnek lyukas a könyöke, a cipője és az esernyője.* így lettem először jogász és újságíró a minisztériumban. A tanári pálya csak akkor nyílt meg előttem, amikor 1951-ben innen kirúgtak, mint osztályidegent. Először sehogysem értettem, hogy miért vagyok én idegen, mikor én bennszülöttem ebben az országban. —Mondtam ezt a főkáderesnek is, hogy nem lehet-e ezen segíteni, de azt mondta hogy most már nem. Előbb kellett volna. Csak később értettem meg, hogy az osztályidegen-ség épp olyan veleszületett tulajdonsága az embernek, mint mondjuk a hülyeség. Ekkor szereztem pedagógiai képesítést. Nem volt vele különösebb baj, csak a kézimunkavizsgával voltam elakadva. Már az iskolában is gyenge oldalam volt a kézimunka, sem az agyaggal sem a lombfűrésszel nem tudtam bánni, mert az ujjaim zongorára voltak kiválóan alkalmasak. A zongorázást viszont idegeim nem bírták. Ami az elméleti tantárgyakat illeti, ezek igen jól mentek, ami nemcsak elmebeli képességeimnek volt köszönhető, hanem annak is, hogy ahol csak lehetett, puskáztam és csaltam. Szerintem mindenki marha, aki nem ezt teszi, amikor vizsgázik. De nálunk, pedagógus-jelöltek közt egy marha sem akadt. A vizsga ugyanis — ezt mindenki tudja — mindig lutri, csak szerencse dolga. Miért ne legyen valaki saját szerencséjének a kovácsa? Amikor ezen egy szülő megbotránkozott, kétségbevonva a pedagógus-erkölcsöket, ezt feleltem neki: — Nézze, kedves szülő-kartárs! Ha minden szülő olyan becsületes, tisztességes lett volna diákkorában, mint amilyennek gyermeke előtt mutatja magát, akkor régen egy csirkefogó diák se lett volna. De akkor kitől származnak a mai csirkefogók? Felelek Révaiból (Kádervizsga) Miután ily módon pedagógus lettem, egy nap behívtak a Marxista Hittudományi és Szövegmagyarázati Intézet káderosztályára, ahol közölték velem, hogy alaposan vegyem át az “Egyedül járható út’’ legújabb anyagát, a bennlévő kötelező szemináriumi brossurákat, mert pár nap múlva káderezésre kerülnek. De figyelmeztettek, hogy csak a júliusi “Egyedül járható út” a jó, mert a júniusiban több helytelen nézet van s azt rövidesen kivonják a forgalomból. Hasonlóképpen a Művelődés és Eszmegazdálkodási Hivatal tankönyvei, amiből én tanultam, elavultak már. Nosza, nekiláttam gyúrni Marx - Engels - Sztálin halhatatlan tanait a legújabb brossurák és szövegmagyarázatok fényében. Különösen Révai József elvtárs gloszszáit tanulmányoztam mélyrehatóan, aki a “Köntörfalazás nélkül” hasábjain ragyogó dialektikával fejtegette Marx alapján a szocialista kultúra magasabbrendűségét a burzsoá-kloákakultúra felett. Nagyjából egész jól — intuitive — megértettem, hogy mit akarhat a szerző sommás gondolataival mondani. Csak egy-két kérdés nem volt előttem tiszta teljesen. De csak nem fogom éppen ezeket kapni vizsgatételnek? Végre elérkezett a nagy nap Miközben a nyakkendőmet kötöttem, azon töprengtem, hogy a marxi tételek még csak mennek valahogy, de mi lesz, ha a származásomat kérdik? Harmadszorra sikerült rendesen felkötni a nyakkendőmet. A három tagú vizsgabizottság már ott ült a vörös posztóval borított hosszúkás asztal mögött. Kicsit meghajoltam félénken a káderelvtársak felé de nem nagyon, nehogy magatartásomról leríjjon az ingadozó értelmiség gerinctelensége, melyről oly sok tanulságosat olvastam a brosúrákban. — Szabadság, elvtárs! — dörgött rám a középen ülő vastagszemöldökü, míg a másik kettő fürkésző tekintettel figyelte, a kezemet, melylyel a széket húztam magam elé — vajon nem az ellenség keze-e? Meghajoltam újra, most kissé bátrabban, ilymódon köszönve meg a bizalmaskodást mely az elvtárs megszólításban jutott kifejezésre. Nagyon örültem a jó kezdetnek, hiszen a vastagszemöldökűről tudtam, hogy jó káder, azelőtt gesztenyeárus volt a Körúton, de aztán magasfokú pártiskolát végzett, így a jóindulata sokat számított. A tőle jobbra ülő angolbajuszos régen uradalmi béres volt, a balkáderes pedig egy haladó értelmiségi festőt (nem képeket, szobákat). Most pár másodpercnyi feszült csend következett, mialatt a gesztenyeárus vastag, zsíros ujjai a káderlapjaimat forgatták ide-oda, fontoskodó nagyképűséggel, ahogy a tanárok szokták forgatni a tanári notesz lapjait feleltetés előtt egy parányi szadista örömmel. — Gyerek lettem újra, — fűzfasípot fújva — cikáztak át agyamon a Petőfi-sorok egybevegyülve az al- és felépítmény marxi tanaival, s magam sem tudom miért, a Gesztenyés trabáns, nagy alakját valamiféle felépítménynek kezdtem érezni. — Apja foglalkozása? — csattant le rám az első vizsgakérdés s éreztem, hogy a vér az agyamba tolul, elvörösödöm s mindenféle karikák kezdenek ugrálni a szemem előtt. A káderelvtársak úgy lestek rám, mint vadász a nyúlra. — Melyik apám? — próbáltam halogatni a választ, mire a festő és a béres elkezdtek hahotázni. — Ne vicceljen velünk az elvtárs! Maga a párt vizsgálóbizottsága előtt áll és itt nincs helye komolytalankodásnak! — nagyképüsködött a gesztenyés, mire a festő és a béres is nyomban abbahagyták a vihogást. — Kérem elvtársak, én nem viccelek ,az úgy volt, hogy.. — Nem érdekelnek bennünket a születési körülményei .. — vágott közbe Gesztenyés elnök türelmetlenül. — Mi volt az apja foglalkozása, arra feleljen! Nyeltem egy nagyot, — ahogy a rossz diák szokott, mikor nem tudja a leckét. — Most tudniillik azt nem tudtam, hogy mit írtam a legutolsó önéletrajzom kérdőívébe? A helyzet ugyanis az hogy nekem két apám volt. — A rendes apám, aki a világra segített és 4 éves koromban elhagyott. — Akkor lett egy mostohaapám, aki származásilag jobb volt, de nevem a régi apámról maradt Anyám viszont mostohaapám nevét viselte, így aztán sohasem tudtam, hogy melyik apámat írjam bele a kérdőívbe, meg hogy hogyan magyarázzam meg ezt az egész családi zűrzavart ott, abban a néhány sorban, ahol erre kevés hely volt, így aztán rendszerint, hogy egyik apámat se sértsem meg, egyik évben az egyiket, másik évben a másikat írtam bele. — Ha elég hely volt néha mindkettőt. Gondoltam, így a legigazságosabb. Pár percnyi gyötrelmes dadogással sikerült valahogy mindezt elmagyarázni a káderelvtársaknak is. Nem csoda, hogy lámpalázam volt, ugyanis a vérbeli apám alezredesnek, a mostohaapám meg kisparasztnak született. Vajon a pártbizottság melyik apámat legalizálja? Hanem úgy látszik, származásom komoly ideológiai problémát okozott a kádereseknek is. Elkezdtek rajta vitatkozni, hogy ezek szerint én melyik származási kategóriába tartozom? A festő azt állította, hogy az osztályellenség rubrikájába kell beírni; a kéres szerint nem osztályellenség vagyok, csak kispolgári csökevény. A kezdetben pártszerű vita kezdett elfajulni, addig dobálták egymás fejéhez a mindenféle idézeteket, míg a béres kijelentette, hogy a festő egy szektáns, baloldali elhajló, a festő meg a bérest jobboldali elhajlónak, meg ateistának becsmérelte. Végre beavatkozott Gesztenyés elnök is és kijelentette, hogy pártunk egységét úgy kell őriznünk, mint a szemünk fényét, ezért a kérdést eldöntés végett a felsőbb párthatóságok felé terjesztik. Kissé idegessé tett ez a vita, hogy pont az én származásom veszélyezteti a Párt szemefényes egységét, majd még az ellenség kezét vagy micsodáját látják abban is, hogy a világra jöttem. — Ne lássuk elvtárs, menynyire tudta levenni osztálykorlátait — mondta a Gesztenyés, mire én fészkelődni kezdtem, mintha csak szabadulni akarnék a káros korlátoktól. — Meg tudná-e nekünk mondani, tanár elvtárs — kezdte az elnök — hogy miért mérhetetlenül magasabb" rendű a szocialista kultúra a kapitalista kloákakultúránál? — Azért, kérem, mert a szocialista kloáka.. akarom mondani.. társadalom ,s mérhetetlenül magasabbrendű a kapitalistánál, márpedig a kultúra — Marx szerint — nem más, mint a társadalom felépítménye. Ha tehát a alap magasabbrendű, akkor a felépítmény is, ez teljesen világos. Egy szuszra fújtam el az egész szöveget, ami láthatólag igen kedvező benyomást tett a káder elvtársakra. — Valamennyien helyeslőig bólogattak. — No, látom, ez a kérdés tisztán áll a tanár elvtárs előtt — szólt Gesztenyés elnök, szemöldökét kissé csámpásan felhúzva. — Ugye, a mi szocialista igazságaink egyszerűek, épp azért, mert igazak. No, talán másik kérdést.. Mondja meg nekem, tanár elvtárs.. hogy mit tanít Révai József elvtárs az értelmiség szerepéről a népi demokráciában? Ismeri Révai József elvtárs cikkeit, ugye? — Hogyne, kérem, zseniálisak. — No, ugye. Hát tessék a tételről beszélni. Kezeimmel idegesen babráltam hol a hullámokba göndörödő hajamat, hol pedig kabátzsebeimet, mivel ott néhány Révai-tétel lapult. — Oh, mennyivel jobb volt az érettségi, vagy a tanári vizsga; ott lehetett puskázni latinból és magyarból is, de itt hogy puskázzak Révaiból, — mikor a festő forradalmi éber szeme minden pillanatban rajtam van? — Révai elvtárs szerint az értelmiségnek nagy szerepe van a szocializmus építésében ... — kezdtem nagy hangon, ezzel palástolva belső bizonytalanságomat, mivel Révai elvtársól annyi mindent összeolvastam az értelmiség szerepéről. De láttam hogy a béres helyeslőleg bólogat, mint valami ingaóra, így nekibátorodtam. — Révai elvtárs többizben hangsúlyozta... Révai elvtárs az értelmiség megbecsüléséről... Révai elvtárs szerint abban áll az értelmiség vezető szerepe... Nem folytathattam. Gesztenyés elnök, szája félig nyitva maradt, még néhány füstkarika lopakodott ki belőle, de mintha azok is megdermedtek volna ott a legfelső légrétegekben. A béres hosszúkás, répaformájú feje is befejezte az ingajáratot s holtpontot mutatott. A festő izgatottságában fellökte azelőtte fekvő dekorációs virágvázát, amelynek nedves tartalma szép lassan lecsorgott a pirossal borított asztal szélén. — Szóval ön szerint az értelmiségnek vezető szerepe van a szocializmusban? — kérdezte Gesztenyés elnök lassan tagolva szavait, félig gúnyos, kissé vésztjósló hangon ,mi egészben félelmetes volt. Tudtam, hogy szörnyű bakot lőttem, de már késő volt. — De ember, hogy mondhat ilyet! — ordított a béres és a feje répaformája egy fokkal még hosszabb lett. Hisz ez kispolgári elhajlás! Anarchizmus! — Nem, ez trotzkizmus, vörösödött neki a festő, öklével az asztalra csapva. — Anarchizmus! — dühösködött a répafejű. — Trockizmus! — üvöltötte túl a festő, erélyes kézmozdulattal lesöpörve az asztalról a dekorációs váza maradványait, amik e pillanatban nyilván a szocializmusban megbúvó különböző maradványokat és elkorcsosulásokat jelképezték. Gesztenyés elnök úgy látta, hogy a pártszerű vita eldöntésére leghelyesebb, ha ismét hozzám fordul az eszmei tisztázás végett, annál is inkább, mivel különben nem látszott lehetőség a vizsga további folytatására. — Révai elvtárs ilyen blődséget nem tanított, hogy az értelmiségé lenne a vezetőszerep a szocializmusban... — Igen... igen... bocsánat elvtársak a hebehurgyaságomért... én készültem... s én sokat foglalkoztam révai elvtárssal... Azt akartam mondani hogy Révai elvtárs és a párt az értelmiségen, rendkívül megbecsüli... — dadogtam gyöngyöző homlokkal, kezeimmel kabátom gombjait babrálva. — Úgy van! Úgy van! — lelkesedett, sovány mellét vastagra dagasztva a szobafestő. — Mi, mármint a munkásosztály és a Párt, megbecsüljük a haladó értelmiséget, hisz utóvégre arra is szükség van... — Ha szilárdan a marxileuiai elvek alapján áll — fejezte be a mondatot a béres, a szilárdság jeléül néhány erélyes krikszkrakszot rajzolva a levegőbe. — Na és meg tudná-e mondani elvtárs, hogy miben áll nálunk az értelmiség nagyfokú megbecsülése? — vette át a szót ismét Gesztenyés elnök. — Hogyne kérem... természetesen... ugye az 5 éves terv végére 5 százalékkal emelkedik a színvonalunk... mi is építhetjük Kazinbarcikán a szocializmust... ugye állandóan továbbképezhetjük magunkat a marxi-lenini ideológiában... Révai elvtárs vezetésével... mi van még... ja igen... nem vagyunk többé az elnyomó osztályok kiszolgálói... szabadok vagyunk... szabadon gondolkodhatunk, alkothatunk ... — No, lássa elvtárs — csapott le most Gesztenyés —, ez a legfontosabb... Az átkos múltban maguk mind szolgák voltak... A kizsákmányolok hajcsárai... Nem lehetett őszinte szavuk... __ Azt kellett szajkózniok, amit az elnyomók mondtak. Mint a papagályok, igaz? — vigyorodott torz mosolyra Gesztenyse elnök arca. — Mint a papagályok. — Igaz — viszonoztam hasonló bárgyú mosollyal a fő káderes szívélyességét. A végén láttam, amint a vizsgabizottság káderlapomra feljegyezte az eredményt: “Kispolgári csökevényeit még nem tudta levetni, de különben fejlődőképes...'' Írta: Dr. Bezerédj Zoltán Flórián Tibor: Jöttek az új igék Minden változott, jöttek új igék, más kezek nyestek hitvány venyigét. Barbár tömeg hirdetett morc eszmét, költőknek írta a költő versét. A mese aludt, a föld néma volt, a látnok csak látnokra hallgatott. Még ette a nép Krisztus kenyerét, az apa is védte vak gyermekét, de más erkölcs sivár törvénye jött, nem járt már Isten az ember előtt. Nem tisztelték a szüzet, s az anyát, az erényt nem dicsérték balladák. A bor csak bor volt, nem isteni vér, korcs ige, a hazugság telivér... Félt az élet, a rongynak is jogos, hős lett a gyáva s az alattomos. Kalmár kiáltás, isszonyu zene, törött imádság a kor szelleme. Minden változott, jöttek új igék, más kezek nyestek hitvány venyigét. Csak a természet marad a régi, napfény, csillagok s az álom: égi. Égett a múlt, rossz tűznek szaga szállt, s a szabadság magára nem talált. Az ember végzett már a torz renddel, az út porában hevert rang, rendjel. De nézd meg, mit teremtett: világot? Nagy fény helyett, csak kis gyertyalángot. Élj s építs, a szavak nem adnak írt, tűzre, mi lázat szít, a rossz papírt. Nézz a jövőbe, a ma vad zene, feledj s ne tudd, mi e kor szelleme!