Délmagyarország, 1910. május (1. évfolyam, 1-7. szám)

1910-05-22 / 1. szám

1910 május 22 DÉLMAGYARORSZÁG 3 viselik magukon a vidék jellegét. A Kölnische Zeitung például régebben a legjobban informált német lap volt a francia politikai viszonyokról E tekintetben túlszárnyalta a berlini lapokat és a francia politikai természetű hírekről a német közönség a Kölnische Zeitung-ból tájékoztatta magát. Hasonlóan előkelő szerepet töltött be a német zsurnalisztikában egy régi híres augsburgi lap, (most már Münchener Allgemeine Zeitung cím alatt Münchenben jelenik meg,) de a tekintélyes német lapoknak egész sorozatát ismerjük. Ezek a lapok, az egyes empóriumok érdekköreit koncentrálják és azokat közmegelégedésre függetlenül szolgálják a főváros sajtójától Olaszországban még sajátosabb a helyzet. Ott a történelmi széttagoltság úgy alakította a viszonyokat, hogy a vidék, jelesül Milánó és Nápoly sajtója, sokkal erősebb és hatalmasabb, jóval nívósabb a főváros, Róma sajtójánál. Ott van például a Secola vagy a Corners della Sera, világszerte elismert lapok, amelyek hasonlíthatlan fölényben vannak Róma klerikális, konzervatív sajtója fölött. Franciaországban egy várost ismernek : Párist és egy sajtót: a párisit. Csalódás volna azonban azt hinni, hogy Franciaországban a vidéken nincsenek jelentékeny, nagy lapok. Vannak, de azokról Paris nem tud semmit, egyszerűen nem veszi tudomásul. Legfeljebb újságírói körökben — és azon a környéken, ahol megjelenik — tudják, hogy Bordeauxban, Lyonban, Toulonban és egyebütt hatalmas lapok vannak. Viszont a párisi lapok is két részre oszlanak: az egyik, amilyen például a félmillió példányban megjelenő Petit Journal, ezt kizárólag Páris egy bizonyos közönségének és a külváros publikumának, a másik Le Figaró, Temps stb., amelyeket Páris kulturközönségének és a művelt külföld részére készítenek. Hogy ezzel a jelentőséggel szemben a párisi közönség a vidéki lapokat mennyire nem méltányolja, érdekesen illusztrálja annak a volt újságírónak az esete, aki a múlt század harmincas éveiben szerkesztett egy orleansi lapot. Ez az ember nyomorban eltöltött élet után tüdővészben 30 éves korában halt meg és csak 35 évvel a halála után fedezte fel valami ósdi antikváriumban a munkáiról egy német író. Egy német írónak kellett felfedezni a vidéken élő francia nagyságot és most megállapították, hogy a névtelen orleansi újságíró tollából a legelmésebb szatíra folyt, amely francia sajtóban valaha megjelent, regényei a legkiválóbbak. Páris legelső kiadó cége most adta ki munkáit, a könyvpiac szenzációja gyanánt, én magam elsősorban német kiadásban olvastam és élveztem. — Vagy ott van Brieux, a nagy francia író, a Vörös talár kitűnő szerzőjének a példája. Brieux nem nagyon régen még 6—8000 frank fizetéssel évekig dolgozott egy vidéki lapnál. Ilyen fizetést vidéken csak tehetséges emberek kapnak. De Brieux magasabb hivatottságot érzett magában, szűk volt az a keret, amelyek között a vidéken mozoghatott, Párisba ment. Hat évig kellett az ismeretlen „vidéki“ írónak Párisban koplalnia, míg sikerült egyik darabját elhelyezni és egy csapásra híressé vált. Már most visszatérve a mi sajtóviszonyainkra, ahol szintén a főváros sajtója dominál, a vidéken a sajtónak sok előítélettel és súlyos nehézségekkel kell megküzdenie. Ha azonban a Délmagyarországnak, — ami kívánatos volna — sikerül a Délvidék egy hatalmas körzetének érdekeit Szegedre koncentrálni, akkor üdvös, szép, közhasznú, nagy kulturmunkát végez.* Singer Zsigmond, a Pester Lloyd főszerkesztője a következőket mondta: Természetesnek találom, hogy a nagy magyar Alföld székvárosában megvalósul a sajtó terén is a gondolat. A nagy vidéki empóriumokat, és úgy, mint a vidéket a fővárostól, lehetőleg emancipálni kell. Ha igaz, hogy a főváros az ország szíve, akkor ezen eszme megvalósítását csak bizonyos fokig tartom lehetőnek, mert máskülönben a szellemi vérkeringés megzavarodnék. Mindazonáltal szerencsésnek tartom a gondolatot és mindenesetre szimptóma, hogy a sajtó, mint kultúrát hordozó eszköz, úgy is magasztos feladat elé állíttatik. Szivem mélyéből kívánom, hogy a tervezők nagy céljukat el is érjék. * Magyarországnak speciális sajtóviszonyai vannak. Mint mindene, sajtója is csak a fővárosban van, amely irányítja — sokszor helytelenül — az ország közvéleményét. Nálunk, — sajnos — a közönségben nincs meg az önálló gondolkodás, a kritikai képesség, a közönség teljesen a sajtó befolyása alatt áll, sőt tovább megyek, a sajtó, mint a legintenzívebb ellenőrző faktor hatása alatt áll a parlament is. Már most, az én véleményem szerint, a fővárosi sajtó, — különböző érdekeltségeknél fogva, — nem képes az egész ország, az egész vidék érdekeit, kívánságait, politikai fölfogását híven visszatükrözni és ha ezekből a szempontokból nem felel meg a hozzáfűzött várakozásnak, inkább árt, mint használ, inkább mérgez, mint gyógyít, mert a magyar közönség olyan mint a szivacs, azzal szívja magát tele, amit a fővárosi lapokból kap. A Délmagyarország úttörő akar lenni a magyar sajtó decentralizálásában. Ez helyes/ egészséges és kívánatos. És ha a Délmagyarország nívós, tartalmas, versenyképes lapot ad a közönség kezébe, ha hírszolgálatra jó lesz, politikai fölfogásában, eszméiben bizonyos eredetiséget tud érvényesíteni, akkor nemcsak az egész Délmagyarországnak tesz óriási közhasznú és kulturszolgálatot, de önmagától megoldja az oly kívánatos sajtódecentralizáció kérdését is. * Hock János: Mindenkinek joga van indolenciával menni el egy lapalakulás mellett, csak a magyar írónak nincs. A messze nyugaton már mindenütt üzlet a színház és az újság, csak még nálunk nem az, mert még a legüzletibb színházaink és lapjaink is megőriztek valamit a szüzességükből. Mi írók és újságírók, akik emberek millióit tanítjuk a szépre, jóra, okosra, becsületesre, üdvözöljük szeretettel a Délmagyarországot, mert ez megint egy fáklya, amellyel beszalad valaki a lassan virradó magyar éjszakába. Nálunk feltűnően sokat élnek vissza a nyomtatott betűvel és ezért nem oly tiszta az öröm a lapok szaporodásán a nagyközönségben. De nincs az a visszaélés, amelyért nekünk, nyomtatás alá író embereknek szabad volna azt kívánnunk, hogy kevesbkedjék Magyarországon az újság. Fogadják, kérem, őszinte kollégiális jókívánságaimat, amelyekkel maradtam szerető bajtársuk Molnár Ferenc.* Örömmel üdvözlöm a Délmagyarországot abban a törekvésében, hogy vidéken fővárosi lapot akar pótolni. Már régen gondoltam rá, hogy magyar vidéki városban miért nincsen olyan napilap, amely egyenrangú lenne a fővárosi sajtóorgánumokkal. Emberben nem lehet hiány, hiszen mi is onnan kapjuk legjobb erőinket, tehát csak anyagiak hiányozhattak. Most, úgy látszik, ez is megvan. Mégegyszer kollegiális szeretettel köszöntöm e vidéki konkurrenciát. Mester Sándor, a „Pesti Napló“ felelős szerkesztője. Argedtől, amelynek négymillió az évi büdzséje, mint teszem fel Mikszáthfalvától, ahol a leggazdagabb embernek 400 pengő az évi jövedelme. Ha ellenben az angol bank ideadná a pénzét, akkor Szatymazból is Párist lehetne építtetni. * így azonban egy színtelen valami a vidék. Különös házasság címűl regényemben megírtam egyszer, hogy az én időmben majdnem minden vidéki városnak meg volt a maga specialitása : Rimaszombaton lehetett vásárolni a legjobb csutorát, Nyergesújfalun a kitűnő kocsikat, Miskolcon a bundákat, Esztergomban a szitákat, Szabadkán a remek katrincákat stb. Ezeket a vidéki kedves ipari munkákat persze hamisított kiadásban most mind megkaphatja egy vácikörúti rossz boltban, vagy az uri utcában. Igazságról beszéltem az elébb. Ördögöt van igazság. Ha igazság volna, az egyetem nem Budapesten, hanem Szegeden állana. Akkor jobban nézne ki nálunk a tudomány. Az egyetemen azért nincs kultúra nálunk, mert a professzorok nem a tudomány, hanem a képviselői mandátumok után futkosnak és azzal foglalkoznak, hogy mit mondjanak az esti lapoknak. A diákok, azok pedig lumpolnak. Szegeden kellene tehát az egyetemet felállítani és én hiszem, hogy a Délmagyarország agitációja ezt a törekvést is előbbre fogja juttatni.* Ha már Szegeden vagyunk, politizáljunk is egy kicsit. A napokban előkelő helyről erősen kapacitáltak, hogy Bánffy báróval szemben lépjek fel Szeged első kerületében. Szivem mélyéből szeretem Szegedet és emlékemben van az a szeretetteljes fogadtatás, amelyben jubileumom alkalmából Szeged közönsége részesített, de én többé képviselői mandátumot nem vállalok. Különben is a nemzet engem írói jubileumom alkalmából ebben az évben vallás- és pártkülönbség nélkül olyan gyönyörű jutalomban részesített, hogy hálátlanság volna tőlem most egy pártban fellépni. De anyagi szempontból sincs szükségem — mint azelőtt — a mandátumra. Igényem nincs, jövedelmemet nem tudom elkölteni és bizony azért a 3200 forintért még a lakásomon se hagyok csöngetni, mert boszankodnék miatta, ha dolgozom. Ezért én meg is írtam Izsónak, (Rósa Izsó dr.) hogy a mandátumot nem vállalom. Azt azonban mondhatom, hogy Szeged iránt továbbra is a legmelegebb érdeklődéssel viseltetem, felszívó, koncentráló erejében bizony és miután a budapest—konstantinápolyi ekszpressz mentén az egyetlen nagy város, predesztinálva van arra, hogy kulturális, kereskedelmi és ipari szempontból is nagygyá legyen. A Délmagyarországnak, amely ezeknek a törekvéseknek buzgó harcosa lesz — sok szerencsét.* Néhány nappal, a Délmagyarország munkatársának látogatása után, a nemzeti munkapárt közhelyiségében száztagú küldöttség kereste föl Mikszáth Kálmánt Mármarosszigetről. A küldöttséget Szabó Kálmán alispán, a Petőfi-társaság tagja vezette, aki poétikus szavakban kérte föl Mikszáthot a jelöltség elfogadására, Mikszáth így válaszolt: — Uraim ! Most, amikor jubileumom alkalmából engem az egész ország faji, vallási, politikai és nemzetiségi különbség nélkül ünnepel, vissza akartam vonulni a politikától. De nem tudok ellentállni a mármarosiak kívánságának és a jelölést mély meghatottsággal megköszönve, elfogadom. Az országban bizonyára mindenütt osztatlan örömmel fogadták az illusztris írónak ezt az elhatározását, abban a reményben, hogy Mikszáth Kálmán még sokáig hisze és büszkesége lesz nemcsak a magyar litteraturának, hanem a parlamentnek is, ahol huszonöt esztendő óta csillogtatja ragyogó szellemét. Vécsey Miklós.