Délmagyarország, 1911. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1911-01-01 / 1. szám

4 Portugáliából Angliába. Odagyülekezett a régi royalista diplomáciai kar, a főnemesség és mindazok, akik csak fényes udvartartás pom­pájában tudnak érvényesülni. Közben az ifjú Manuel király sem volt tétlen. Woodworthon­­ból hirtelen Londonban termett s ott találko­zott híveivel. Odahaza Lisszabonban megrémült a köztársasági kormány , fűhöz-fához kezdett kapkodni, hogy útját szegje a royalista­ mozga­lomnak. És most válik nyilvánvalóvá, hogy akiket az ok­tóberi katonai puc­cs felszínre vetett, nem elég erős kezűek, nincs meg bennük a szervező készség és az államférfiúi képesség, hogy szilárd alapokra fektessék a köztársaságot. Az ideiglenes kor­mány nem tesz egyebet, mint cáfol, meg­hazudtolja a világgá terjedt riasztó híreket, le­tagadja, hogy forradalmi a hangulat s nem tud úrrá lenni az általános fölfordulás köze­pette, mert nem számíthat a hadseregre. A cenzúra útját szegi a hiteles értesülések­nek, de ami hir nagy kerülő után kiszivárog Lisszabonból, annak a jele, hogy Portugália új forradalom előtt áll. Cáfol a külügyminiszter. Lisszabonból jelentik: A külügyminiszter hi­vatalosan fogadta a külföldi sajtó képviselőit és közölte velük, hogy az egész országban nyu­galom uralkodik. Az ország pénzügyi helyzete napról-napra javul, a hadseregben és a tenge­részetben a fegyelem kifogástalan és a vallási agitáció megszűnt. A köztársaság ellenségei ál­tal terjesztett híresztelésekkel szemben bizo­nyos, hogy a jövő évi választások rendben és a választók befolyásolása nélkül fognak lefolyni. A távirdaigazgatóság utasítást kapott, hogy a cenzúrát csak a hamis információkra korlátozza. A londoni portugál követségre az a hivata­los értesítés jött, hogy a rémhírek alaptala­nok. A royalista mozgalom a kormánynak nem okoz gondot. A hadsereg megbízhatatlan. Közvetlenül Lisszabonból nem lehet megbíz­ható hírt kapni. Madridból érkező jelentések arra vallanak, hogy Portugáliában általános a felfordulás. A mozgalom élén Santos kapitány, a jakobinusok vezére áll, akihez ezrével csat­lakoznak az ipari vidékek dologtalan és ínsé­ges munkásai. Nagy a veszedelem különösen azért, mert a szárazföldi hadsereg teljességgel megbízhatatlan. A vagyonos osztály, amely nem lát biztosítékot a kormányban, fölszedte a hazai pénzintézetekből minden letétjét s a kül­földi bankokban siet elhelyezni. Jogos uram, meg akartam találni az anyámat, hogy felelősségre vonjam. Ezért jöttem én ide. És most megtaláltam. Be se akart eresz­teni. Úgy kellett rátörnöm az ajtót. Minden keserűségem a fejembe szaladt és a két művelt, tanult, de haszontalan kezembe és megfojtottam. Megfojtottam az anyámat, nagyságos uram, önhöz jöttem védelemért. Nem is azért, talán, csak­ hogy bejelentsem ezt önnek ... A fiatalember melléből hörögve gördült a hang, aztán leroskadt az asztalra a feje. A fiatal uraság értelmetlenül, bárgyún me­redt rá, mindhárman összenéztek. A rossz ruhájú ifjú az asztalra fordulva, csukló zo­kogással töltötte meg a korcsmaszagu kaszi­nót. Az uraság a döbbenetből felbámult s hidegen, de részvéttel ráütött a siró vállára: — Miket beszél maga össze? Kit fojtott meg? Ki a maga anyja? De csendőrök jöttek ketten. Mereven sza­lutálva, megálltak az ajtóban, a puskájukat lerántották a vállukról. Odaléptek a sírva könyökölő fiúhoz és gyöngén magukhoz rántották. Letartóztatták, vitték. Néhány parasztleány szaladgált az esteli porban és tompán kiáltották egymásnak: az új taní­tónő ... Bent az olvasókörben rémülten vibrált a levegő. A fiatal uraság térdeibe mázsás ne­hézség feküdt. A patikus viszolyogva mondo­gatta, hogy: nagyszerű, nagyszerű. A kántor még ivott egy mélységes kortyot, hangosan letette a poharat a zöldposztós hosszú asz­talra, még annál is hangosabban odakiáltott a konyha nyitott ajtaja felé: repeta! és az­tán halk hangon kimondta a szót: — Loncserics Vilma . . . pelmagyarország rül 1 január 1 Drágaság a­­ konyhában. — Ahogy a kistisztviselő él. — (Saját tudósítónktól.) Legalább ötesztendős az a mozgalom, amely a drágaság csökkentésére irányul. Öt esztendő alatt ennél kisebb jelentő­ségű kérdések is jelentőségre emelkednek az állandó napirendentartás következtében és kö­zömbösen elnézni fölöttük senki se merhet. A drágaság problémája parancsolóan fontos volt az első perctől fogva és ha mégse tudták sike­resen megoldani öt év alatt, annak csak egy oka lehetett, az hogy a jómódúak optimizmusá­val nézték a szorongatott osztályok bajait. Egyszerűen nem hitték el, hogy a drágaság tényleg törhetetlen, mert nekik, a bő jövedel­műeknek, nem volt törhetetlen. A tél küszöbén, az áremelkedések természe­tes periódusában, még kínosabb a drágaság. A fűtés és ruházkodás elkerülhetetlen költségek­kel terhelik meg a szegény háztartásokat, ami persze az élelmezés rovására esik. A garas ilyenkor, mikor a munkaalkalom is kevesebb, duplán számít és ahány filérrel drágábban fize­tik a kenyeret, annyival kevesebb jut a gyer­mekeknek. Talán a közönséges, különféle tisztviselők azok, akiknek az élet küzdelmével legkeveseb­bet foglalkoztak. Lassan, de biztosan és általá­nosan került a kistisztviselői kar mind lehe­tetlenebb, mind tűrhetetlenebb helyzetbe — nemcsak mindenütt az országban, de Szegeden is. Épen azért szükségesnek találjuk, hogy a Délmagyar­ország hasábjain beszámoljunk az­zal, hogy mint él egy közönséges­ kistisztvi­selő? Megjegyezzük azt, hogy az itt föl­­vonuló számok százezer magyar család nyo­morát illusztrálják. A kishivatalnokok és a munka egyéb kisjövedelmű emberei nem vár­hatnak újabb esztendeig, hogy addig talán mégis csökkeni fog a drágaság. Addig elpusz­tulnak. Most kell nekik a segítség. (Látogatás egy kishivatalnoknál.) Fojtogató gúny kiáltoz ebből a bevett szó­ból : kishivatalnok. És hány ezren vannak, hány százan lézengnek csak Szegeden, akik teljesen átélik mindazt, ami e mögé a nagyon rossz szó mögé szorult. Amikor munkatársunk körútra indult, hogy az egyes kishivatalnokok életéről, nyomorgásáról meggyőződést szerezzen, a leg­több kishivatalnok felesége körülbelül ugyan­ezeket a szavakat mondotta : — Kevesen érzik a drágaságot oly közvetle­nül, kevesen szenvednek oly érzékenyen a súlya alatt, mint mi, kishivatalnokok feleségei. Az egyik tisztviselő felesége részletesen, tel­jes őszinteséggel mondotta el kérdésünkre ezeket: — Szívesen árulom el a titkomat, mert hi­szem, hogy ha megismerik a nyomorúságunkat, gondoskodnak a helyzet megjavításáról. Ön a konyhám iránt érdeklődik, de természetes, hogy ki kell térni a háztartás más ágára is, hogy tisztán lássa a kishivatalnok életét.­­ Higgje el, hogy ez nem is élet. A férjem is, én is dolgozunk egész nap csak azért, hogy éhen ne haljunk. Minden keresetünk, szórako­zásunk, ruhám, kalapom a konyha takarék­­tűzhelyén ég el. (Mindenféle kiadásról.) —■ A férjem fizetése, a lakásbért nem szá­mítva, ezt a lakásért fizetjük ki, kétezer korona, egy hónapra kapunk százhatvan koronát, a fönnmaradó hat korona hatvan fillért adó és más illetmény fejében levonják. Havi százhatvan koronát kellene beosztani, hogy tisztességesen élhessünk és ruházkodhassunk. Hat évvel ez­előtt százhúsz korona volt a férjem fizetése, a mellékjövedelme nyolcvan korona, összesen kétszáz korona. Most a férjem délután és este is dolgozik, a mellékjövedelme százhúsz korona, összes jövedelmünk kétszáznyolcvan korona. Engem elfoglal három gyermekem nevelése, rendben tartása, a háztartás ellátása, én nem segíthetem az uramat pénzkereső munkájában, rám nehezedik kis köztársaságunk kormányzása. — Mondhatom, nehéz dolog a mai viszonyok­hoz képest. Összehasonlítom a maival a hat évvel ezelőtti helyzetet, hogy lássa milyen tűrhetetlen arányokban növekedett az emberi életet meggyilkoló drágaság. (Hat esztendő­ óta . . .) Hat évvel ezelőtt nem volt nap, hogy valami húsétel ne került volna az asztalunkra, leg­többször friss vacsorát főztem és mégsem köl­töttem el többet egy napi élelemre, mint két korona húsz fillért. Most alig eszünk húst, ebédmaradok a vacsora és mégis öt korona megy el kosztra. Hol van még a reggeli, a fű­tés, a világítás, a lakás tisztántartási költsége, a gyermekeknek cipő, harisnya, ruha, fehér­nemű, mosás, a férjem és a magam ruhája. — Itt azután álljunk meg. Többre nem telik. Antialkoholista életet élünk, szeszes ital nem kerül az asztalunkra, gyümölcsöt csak ünnep­nap ehetünk, nyalánksághoz meg csak igy ka­rácsonykor, meg húsvétkor juthatunk. Azelőtt néha színházba is elmehettünk, egyszer-kétszer zenét is halgattunk kávéházban, pedig kevesebb volt a jövedelmünk. Most két éve, hogy nem voltunk színházban, kávéházban, egy évben egy új ruhát varratok, régi kalapomat javítgatom, alakítgatom át divatossá, könyvre, újságra nem telik, azelőtt volt egy kis cselédem, most az sincs, úgy élünk, mint az igavonó állat, dolgo­zunk, hogy ennivalónk legyen. Ne gondolja, hogy túlságosan színezek. Adatokkal bizonyítom az állításaimat. (b­izonyitó számok.) — Hat évvel ezelőtt egy kiló leveshús kilenc­venhat fillér — egy korona tizenhat fillér volt, most két korona — két korona negyven; pe­csenyének való marhahús egy korona hatvan fillér — egy korona nyolcvan, most két korona húsz — három korona. A pörköltnek való borjú­hús egy korona negyven — egy korona hatvan fillér volt, most két korona — két korona hat­van fillér. Zsírnak való szalonna volt egy ko­rona harminchat fillér, most egy korona nyolc­van fillér. A birkahús kilója volt hetvenkét fillér, most egy korona negyvenhat fillér. Amint láthatja, a hús árát megduplázták. Nem volna baj, ha csak a hús ára drágult volna, de minden háztartási cikk ára ugyanilyen arányban emelkedett. A szegény ember eledelei között első helyen áll a töpörtyű. Azelőtt tíz­­tizenkét fillérért annyit adtak, hogy egész csa­lád jóllakott vele vacsora idején. Most egy kiló töpörtyű két korona, így vagyunk a pa­callal is. Azelőtt egy kilóért huszonnégy fillért fizettünk, most nyolcvannyolc fillér — egy ko­rona az ára. A máj nyolcvannyolc fillér volt, most két korona, egy tüdő ötvenhat fillér volt, most úgy mérik, mint a húst, azelőtt egy ve­sét velővel harminchat fillérért kaptunk, most nyolcvan fillér. Ugyanilyen arányban drágultak meg a hentesáruk. Húsz fillérért egy szelet papírvékonyra vágott sonkát kapunk.­­ Azt mondhatják a viszonyokkal ismeret­lenek, hogy együnk kevesebb húst és több fő­zeléket. Hát uram, a főzelék, amelynek nem szabad, hogy néhány fillérnél többe kerüljön, most vetekszik a hús árával. A burgonya kilója négy fillérről tíz fillérre szökött, azelőtt egy darab kelkáposzta négy fillér volt, most tizen­két fillér. A hüvelyes ára tizenkét-húsz fillérrel drágább. 11a tésztát főzök, ugyanannyit költök, mint a húsra. Egy kiló liszt huszonkét fillér volt, most harminchat fillér. A reávaló mák, dió, túró, káposzta stb. nyolc-húsz fillérrel több. Hat éve hét tojás volt negyven fillér, most egy darab tíz-tizenkét fillér. A reggeli ára is meg­kétszereződött. Egy liter tejért fizettem húsz fillért, most harminckét fillért fizetek. Öt kiló cukor ára három korona nyolcvan fillér volt, most négy korona hatvan fillér. Azelőtt nyolc zsemlyét kaptam húsz fillérért. — Még hátra volna a tüzelő, ami szintén a konyhához tartozik. Egy métermázsa fa két korona ötvenhat fillér volt, most három korona húsz fillér, egy métermázsa szén ára három korona húsz fillérről négy korona nyolcvan fillérre szökött föl. (Naponkint krumpli.) Ez összehasonlításból már láthatja mindenki, hogy a jövedelem emelkedésével nincs arányban az élelmiszerdrágulás. Azelőtt kevesebbet dol­goztunk, szórakoztunk is és jól táplálkoztunk. Most nem jut idő a pihenésre, nem szórakozunk és mégis alig jut élelemre. Meguntuk már az életünket, csupán gyermekeink sorsa köt az élethez. Sír a lelkünk, undorodik a gyomrunk, amikor napról-napra a krumpli képezi fő ele­delünket. — Szándékosan nem beszéltem a baromfiról Hiszen azt csak hírből ismerjük. Hozzuk az igát, amíg bírjuk, azután összeroskadunk. Nem tudom, ki lesz ezért a bűnös. Majd azt mond­ják: a társadalom. Dehogy! Az, aki a drágasá­got csinálja, mert nem természetes dolog ez, kérem. Akárhogy sírnak, lamentálnak a terme­lők, az élelmiszerkereskedők, nincs igazuk. Mesterséges úton-módon emelik az élelmiszerek árait. Amíg nyílt piac volt, sokkal olcsóbban jutottunk az élelmiszerekhez. Rossz termés ide­jén drágább volt ugyan minden, de a követ­kező évben már leszálott régi árára. Nem a magas helypénz okozza a drágaságot, hanem az élelmiszerárusok kartellje.

Next