Délmagyarország, 1912. február (3. évfolyam, 26-49. szám)
1912-02-01 / 26. szám
2 eredményeihez a legközelebbi választásoknál. Hazafias reményei a horvát népesség józan belátásában gyökereznek, hogy a közvélemény nem mérlegelte az egymást követő válságokat, melyek az országot az előhaladásban megállították, kifejlődését és gyarapodását botorul megakadályozták. Duvaj Ede dz elérhetni hiszi, amire előde törekedett, hogy a horvát választók végét vetik a rázkódtató politikai üzleteknek mert szükségét érzik a gyümölcsöző pozitív munkának túl a Dráván is már. Ily munkát végezni a horvát országgyűléssel pedig neki csak akkor lehet, ha az országban a benső békesség helyreáll s a horvát szábor rendületlenül foglal állást a legitim politika alapján, mely csak a Magyarországgal való unióban, a kiegyezési törvények szellemében képzelhető. DÉLMAGYARORSZÁG 1912. február 1. Szeged kulturális tükre. — A Somogyi-könyvtár és Városi muzeum évi jelentése. — (Saját tudósítónktól.) A közművelődési palotában elhelyezett Somogyi-könyvtár és Városi-muzeum most tette közzé évi jelentését, melyben beszámol a múlt évi működéséről, a könyvtár és muzeum gyarapodásáról. Elsősorban arról emlékezik meg a jelentés, hogy a közművelődési palotában épületének rongálódása folytán szükségessé vált javításokat elvégezték. Nincs ugyan benn a jelentésben, de azért megemlítjük, hogy a Somogyi-könyvtárat általában egyodalúan és aránytalanul kevesen látogatják. Mondhatjuk, hogy a diákok rendes olvasótára ez a nagyszerű és kitűnően vezetett könyvtár. A délelőtti órákban sokszor ketten-hárman olvasnak. Felnőttek és hölgyek még mindig ritkán bátorkodnak be a hatalmas terembe. Úgy, hogy sok tekintetben aggodalomra ad okot ez az eredmény Még azt jegyezzük meg, hogy Tömörkény István igazgató és Móra Ferenc könyvtáros rendkívül agilis és eredményes munkásságot fejtenek ki a könyvtár és a múzeum fejlesztése, valamint a közönség körül. A Somogyi-könyvtárban a szolgálat minden hétköznap délelőtt 10—1-ig, délután 4—7-ig tart. A városi 3000 korona és az állami 2200 korona segélyt fölhasználták. Az évi gyarapodás 2975 kötet, a törzsállomány az év végén 79,547 kötet. A kir. ügyészségi köteles példányok két ízben vétetek át. Nagyobb adomány gyanánt átvétetett a szegedi igiörögkeleti szerbi hitközségitől a templom renoválása alkalmával annak padlásán talált könyvtári anyag, amely kis részben a múlt század ötvenes éveiből való ausztriai jogi munkákat, nagyobb részben a múlt század elejéről való katonai műveket és térképeket tartalmaz. A könyvtár részére az év folyamán, a beérkezés sorrendjében nagyobb adományokat tettek: Löw Immánuel dr. Mőfh Ferenc, a Dugonics-Társaság, a fővárosi könyvtár, Nagy József, Iparművészeti Múzeum. A könyvtár 228 napon át volt nyitva. Az olvasók összes száma 13,218 (tavaly 12,400). Éspedig 652 nő, 7561 tanuló a középiskolák három felsőbb osztályából, 89 pap, 453 tanár, tanító, 200 író, hirlapíró, 401 művész, 542 ügyvéd, jogász, 437 mérnök, épitész, technikus, 78 orvos, 63 gyógyszerész, 261 katona, 779 köztisztviselő, 980 magántisztviselő, 71 önálló kereskedő, 181 segéd, 51 önálló iparos, 84 segéd, 24 gazdatiszt, 98 háztulajdonos és 111 más foglalkozású. Az olvasók napi átlagszáma 59. Házi használatra a szabályzat értelmében és annak korlátai között kiadatott 460 kötet. A könyvtári és múzeumi bizottság öt ülést tartott. A régiségtárban a múlt évi csókai ásatás anyaga földolgoztatott E nevlithkori gazdag s rendkívül érdekes telepen az idén két ízben folytatta az ásatást Móra Ferenc könyvtáros, Léderer Artur birtokos engedelmével. A csókai Kréméng... alom ezekkel az ásatásokkal még nincsen kimerítve, a jövő évben az ásatás ismét ott lesz folytatandó. Más oldalról is történt gyarapodás. A csongrádmegyei baksi pusztáról neolithkori és népvándorláskori agyagedények érkeztek Vedress István tiszttartó adományából. Deutsch Rezső szegedi származású budapesti lakos a tuladunai Szabadbattyánról küldött adományul három bronzkori agyagedényt s egy bronz tőrt, amelyet ott vasútépítési munkák alkalmával találtattak. A Mayer Ferdinánd és Társa utódai vaskereskedő cég régi díszes kastélykapuzá várt adományozott, mig Bárdoss Béla városi osztályjegyző a régi városháza toronyfalából azt az ágyúgolyót, amelyet a szeged-szőregi csatában, 1849-ben a toronyerkélyen levő Haynau táborszernagyra lőttek s mely a feje fölött fúródott a falba. (E golyóról írásaiban Jókai Mór is megemlékezik: Ha az a golyó akkor két ujjnyival lejebb talál . . .) A régiségtár állománya az év végén, érmekkel együtt 25,043 tárgy. A néprajzi gyűjtemény 168 darabbal gyarapodott, részint helybeli vételek, részint gyűjtések s adományokból. Sajnos, helyszűke miatt a szaporulat már nem állítható ki. Raktári kezelés alatt vannak. A képzőművészeti gyűjtemény gyarapodása 4 festmény s 1 iparművészeti tárgy. Ezek: 1. Nyilassy Sándor: „Vasárnap délután“ (olajfestmény). Adományozta a Szeged- Csongrádi Takarékpénztár. 2. Magyar-Mannheimer Gusztáv: „Bolgár kertésztelep“ (olajfestmény). Adományozta a Szeged-Csongrádi Takarékpénztár. 3. Nyilassy Sándor: „Napsütés“ (olajfestmény). Adományozta a Szegedi Képzőművészeti Egyesület. 4. Munkácsi Mihály: „A főpap“. Vázlat. Olajfestmény. Adományozta Brunner József, Páris. A képtár anyagából a római nemzetközi művészeti kiállításra elküldték az alábbi olajfestményeket: Csók István: „Báthory Erzsébet“. Benczúr Gyula: „Tisza Kálmán“. Grünfeld Béla: „Otthon“. A képzőművészeti gyűjtemény állománya az év végén 303 darab műtárgy. A természetrajzi gyűjtemény szaporodása •állatokban 3, növényekben 437, ásványokban 6. A muzeum az éven át minden ünnepnapon nyitva volt s vidékiek hétköznapokon is megtekinthették. A látogatás ingyenes. A muzeum első emeleti helyiségeit három ízben engedték át időleges, szépművészeti kiállítások céljaira. Február 19-től március 14-ig a Szegedi Képzőművészeti Egyesület tartotta meg bennük rendes tavaszi műtár megcsendült, mikor valaki belépett. Sokszor egész fölvonások alatt harangozott a sok csengetyű, mert a darab nem volt nagyon mulatságos, viziteltek egymásnál a páholybérlők. Némelyik még vacsorát is hozott magával. A régi Nemzeti Színházat úgy világították, hogy a gázt a Ferencvárosból nagy tömlőkben hordozták a színpadra. Mikor aztán nagyon lanyhán adta már a tömlő, a dekoratőrök és a statiszták ráugrottak a tömlőre és nyomták, hogy a színpadi lámpásokból ne fogyjon ki a gáz. Rettentő büdösség volt ilyenkor a kulisszák között s nem egy kényes orrú primadonna káromkodott, emlegetvén, hogy ez a gazdálkodás maga magát dicséri. Persze, németül. Megemlítem itt kuriózumképen, hogy ugyanezen időben egy cirkusz-lovarnő produkálta magát, valami miss Ella Radnóthifáy. Nagyon tetszett és az ifjúság bomlott utána. De csak egy ideig. Mielőtt még elment volna Pestről, kisült, hogy a miss — fiú. Akkor meg majd megverték. Az sem volt utolsó ünnepe a színháznak, mikor Meyerbeer eljött Pestre. A Prófétaláz idején volt. Tudvalevőleg az akkori direkció megnyerte a nagy francia énekesnőt, Lagrangeot, hogy énekelje el a Berta szerepét. El is jött és olyan Próféta-düh szállta meg a közönséget, hogy hónapokon át csak erről beszéltek s a vidékről százával jöttek föl az emberek a Prófétát bámulni, a csodálatos korcsolya-táncot, a napfelkeltét a jégen, a rengeteg dóm díszletét és a végén összeomló palotát. Erről beszélt egész Magyarország. Eljött tehát Lagrange hívására maga Meyerbeer is. No, látott az ünneplést, csakhogy a vállaikra nem kapták! Ordító taps és rengeteg éljenzés fogadta és kísérte az öreg mestert, aki még sohasem látott ilyen lelkes népet. Örömében mindenkit megcsókolt, még a statisztákat is. Volt köztük akárhány csinos leányzó. Ezt a darabot aztán megirigyelte a vidék. Csakhogy hol vegye hozzá a zenét? Hol? Hát ha nincs, előadják zene nélkül. És megírták nagy látványos színműnek és előadták „Próféta“ cím alatt s csináltak vele telt házakat. Ismertem egy vidéki színészt, akinek valóságos mániája volt minden Meyerbeer-féle opera szövegkönyvéből színdarabot csinálni. Persze, Semibe szövegeiből lehet is. Akár a Hugenották, akár az Afrikai nő, akár a Próféta, mind nagyhatású jelenetekkel bővelkedik. Lett mindegyikből „jutalomjáték, e színpadon először, díszes és fényes kiállítással, görögtűzzel és néma képletekkel. A nagyérdemű közönség pártfogásába ajánlja magát — a jutalmazandó.“ Annak előtte a jutalmazandó este a kasszába, vagy a bemeneti ajtó elé egy székre telepedett, kimaszkírozva és felöltözve. Ott aztán a látogatók egy kissé bővebben ontották a belépti garasokat. Ez volt az ő profitja. Nem kisebb színésznő is megtette, mint Déryné. Panaszolja is eleget! Házaltak is a jegyekkel és a színlapokkal. Maga a jutalmazandó járta sorra a város notabilitásait és kérte megjelenésüket. Keserű kis ünnep, mondhatom. De amelyik megtette, financialiter nem bánta meg. Egressy azonban sohasem volt rávehető, ő a magyar színészet első arisztokratája. Hála istennek, ezeken a dolgokon már mégis túl vagyunk. A régi vidéki színház ünnepei sohasem estek egybe a polgári ünnepekkel. Sőt karácsony és húsvét fekete vonásokkal voltak aláhúzva. Akkor senki sem járt színházba. Mindenki a családban maradt és a családdal örvend. Megesett nem egyszer, hogy meghívták a színészeket a közös örömre, de volt elég város vagy mezőváros, ahol a színész valósággal lenézés tárgya lévén még a család asztalához sem akarták ültetni. Ilyenkor aztán a trupp maga rendezett húsvéti kirándulást, vagy állított karácsonyfát s egymás között mulattak, föltéve, hogy volt mivel mulatni. A nagy árviz esztendejében Szekszárdon (írják Szegzárdnak is, de Szexárdnak soha) egy kis társulat szorult meg pénz és jövedelem dolgában. Tizenegyen voltak s mind a nagykorcsmában laktak, nem kapván a városban lakást sehol. Elhatározták, hogy a színpadon állítanak karácsonyfát. Szereztek is egy fenyőfát, de rátenni valójuk nem volt. Ezt össze kellett szerezni. Törcsvárynak, a komikusnak volt egy ideája. Fel fognak öltözni betlehemeseknek és bejárják délután a várost. Estére kelve