Délmagyarország, 1912. május (3. évfolyam, 101-125. szám)
1912-05-01 / 101. szám
4 DÉLMAGYARORSZÁG 1912 május L tésre gyanút kelt azon körülménynél fogva, hogy az aláírás közepén javítás, vonalcsomó, indokolatlan vastagítás, áthúzás és kuszáltság észlelhető, ami egyáltalán nem indokolható a végrendelkező lázas, kimerült állapotával, egyáltalán nem tünteti fel az ideggyöngeség zavarait, hanem épen a hamisításnak ismérveit tüntetik fel. — Miután pedig egy helyen azonos irányban haladó vonalrészek közt fedeztem fel hézagot, még azt is lehetőnek tartom, hogy e helyen vakarás történt. Mindez együttesen azt látszik bizonyítani, hogy a hamisító kéz a saját írásába zökkenve, saját írásához hasonló betűalakot képezett, aminek az eltávolítását tartotta célszerűnek az áthúzásokkal és a vonalkuszálék létrehozásával, másrészt erre talán azért is szükség volt, mert a hamisító talán elhibázta az utánzandó betűformákat, amelyeknek elváltoztatása, kijavítása nem sikerült és így tehát a tökéletlenül sikerült javítást kellett eltüntetni. A hamisított aláírás ténye mellett látszik szólni az a körülmény is, hogy a második „e” betű visszahúzással képezettnek tűnik élő a fényképen, holott Remess Irma egyszerű hurkolással (e) szokta az e betűt írni. Mindez itt felsorolt és még fel nem sorolt körülményeknél fogva valószínűnek látszik, hogy a végrendeleten levő aláírás, Remess Irma aláírás, nem valódi aláírás. Budapest, 1912 április 2. Tarczal Viktor tanár, hites írásszakértő.“ A három testvéripörrel támadta meg a végrendeletet, az aktákat már tanulmányozza Csonka Elemér dr törvényszéki bíró. A budapesti írásszakértő véleményét is becsatolták az iratokhoz. Csonka Elemér dr már kihallgatta Jászai Gézát, Jedlicska Béla drt és Gyuritza Sándor drt, a végrendelet aláíróit. Egyik estilap a legutóbbi számában azt írja, hogy „ami a legszenzációsabb a vallomások között, mind a három tanú másként vall.“ Erre vonatkozólag a végrendelet aláírói kijelentették, hogy a végrendelet valódiságához kétség sem férhet. Az özvegy akaratának megfelelően készítették a végrendeletet, amelyet aláírásukkal hitelesítettek. A legnagyobb felháborodással tiltakoztak a meggyanusítás ellen. Jászai Géza címzetes püspök a következőket mondta: — Én negyedágon rokona voltam az elhunytnak. A végrendelkezésnél az özvegy fölkérésére jelen voltam. Én előttem is elmondta, hogy a vagyonát testvérére, Remess Margitra hagyja, így is készítették el a végrendeletet, amelyet mint tanú, aláírtam. Jedlicska Béla dr közjegyző: * — Minden az özvegy akarata szerint történt. Remess Margitot nevezte meg az örökösének, eszerint készítettük el a végrendeletet. Annak a budapesti Írásszakértőnek a véleménye képtelenség. Természetes, hogy eltérő a végrendelet írása, amelyet halálos ágyán, remegő kézzel írt az özvegy, egy szerződés aláírásától, amelyet nyugodt vonásokkal írt. Az Írásszakértő véleményének különben érdekes előzménye van. Ifjú BisztiXa Áron Péter, az egyik mellőzött örökös fia, nemrégen az irodámban volt írnok. Fogalmam semi volt arról, hogy a körbeálló örökösök valamelyikéhez tartozik. sAz állását arra használta föl, hogy elcsempéssze és lefotografáltassa a hagyatéki okmányokat. Mert anás után lehetetlen volt valakinek hozzájutni az okmányokhoz. —A megtorló lépéseket megtesszük, mert képtelenség az, hogy valaki bűnhsődés nélkül azzal vádolja meg ,a nyilvánosság előtt Jászai Géza püspököt, Gyuritza Sándor drt és csekélységemet, hogy végrendeletet hamisítottunk. A hagyatéki pörrel kapcsolatban érdekes tárgyalás volt tegnap a járásbíróságon. Mihalovits Dezső százados-hadbíró becsületsértés és rágalmazás miatt följelentette ifjabb Bisztrai Ágost Pétert. A pörlekedés az örökség körüli bonyodalom miatt keletkezett. A százados-hadbíró ugyanis férje az özvegy egyetlen örökösének. A följelentés szerint Bisztrai két ízben, egyszer szóval, egyszer pedig írásban „alávaló, piszkos gazembernek nevezte a hadbírót. A szegedi honvédkerületi parancsnoksághoz március 5 én beadott följelentésében „piszkos dolgokkal“ vádolta meg a hadbírót. Azt is fölemlítette Bisztrai, hogy párbajra szólította föl Miihalovitsot, aki azonban „kibújt“ az elégtételadás elől. Emiatt becsületbíróságot kért ellene. A kerületi parancsnokság felszólította a hadbírót, hogy Bisztrait jelentse föl a polgári bíróságnál. A polgári per döntéséig a katonai hatóság függőben tartotta az intézkedését, így jutott a civakodók ügye Somlyódy István dr járásbíró elé. A járásbíró a bizonyítás kiegészítése végett elnapolta a tárgyalást május 9-re. A Lavalette-ügy. írta Jakab Dávid. I. Mile Henriette — Jenny Lavalette de Dangesról szól az ének... Gaston Lenotre, a kiváló francia hisztérikus, egy párisi történelmi folyóirat hasábjain emlékszik meg a jeles hölgyről, kinek rejtélyes ügye, viselt dolgai a múlt század közepén oly nagy izgalomba hozták nemcsak a francia, hanem Európa és az újvilág egész műveit közvéleményét.. Hogy azonban az elején kezdjem a dolgot, Mr. Lavalette de Langes XVI. Lajos király udvari bankárja volt 1789-ig ,amikor is egyszerre túlzó royalistából ékszaltáit forradalmárrá vedlett át... De azért a jakobinusság sem hozott szerencsét: a rémuralom idején Delangeseiloyen börtönbe kerül. Azzal vádoltalak ugyanis, hogy az udvar kérésére két millió frankot kölcsönzött Artois grófnak, a király testvérének, aki sok-sok ezer nemes bajtársával egyetemben, a száműzetés szomorú napjait éli a vendégszeretetéről nem épen híres Germámiáiban. Lavalette az ideges álmában imár-már látta a Guillottinét, nyakán érezte a rettenetes masina vágóját... Bizony, a derék kincstartó életéért a legmerészebb tőzsér sem adott volna immár egy garast. De hát akinek nagy úr a barátja! A gondviselés úgy akarta, hogy Barras, a mézesmaszos konventista, a későbbi direktor épen Delanges polgártárs házában méltóztatott lakást bérelni. Nos — és ezt kipncedálni fogják — a jó érzés elemi követelménye, hogy embertársainkat a nyaktilótól megmentsük, még akkor is, ha azok véletlenül a saját háziuraink. E kötelesség alól ez egyszer még a „cantuleux“ Barras sem vonhatta ki magát s így a mi Delanges urunk kisiklott Messieurs Fouquier, Thinville és Sanson, a rémuralom hírhedt ekzaklatorjainak kezei közül. De azért a forradalmi idők végét mégsem érhette meg: a kegyes halál (e rendkívüli időkben természetes halállal kimúlni, nem volt épen utolsó dolog) 1798-ban kiragadá az élők sorából. És most azt fogják önök kérdezni: hogyan lett a jeles férfiból történelmi személyiség? Megmondom: tizenhárom próbás ledérsége, könnyűvérű donjuana természete, amellyel a kísértés hálóját a „fin de siede“ szépeire kivetette — avatták őt históriai alakká. Történt, hogy a restauráció első esztendejében egy — fiatalnak már épen nem mondható — úrhány petíciót nyújtott le XVIII. Lajoshoz, évi járulékot kérvén a felséges úrtól. Alázatos kérését pedig megindokolta azzal, hogy néhai atyja, Monsieur Lavalette de Langes a revolució előtt és alatt igen nagy szolgálatokat tett a monarchiának. Kérvényéhez születési bizonyítvány helyett írásbeli nyilatkozatot csatolt,, amellyel nyolc élő tanú, közöttük egy magasrangú hölgy is, hitelesen igazolja, hogy Mile Henriette Jenny Lavalette de Langes, a jobb hazába költözött kincstartó véréből való vér, húsából való hús, tulajdon édes gyermeke — balkézről. Ez kevés jogcím önöknek? De a fehér terror jegyében rendet csináló, nagylelkű Bourbon nem igen mérlegelte a jogcímeket: elegendő volt, hogy valaki a revolúciót szidja, a rémuralom borzalmairól panaszkodjék, hogy királyi kegyét biztosítsa magának. Utána nézett tehát a dolognak és az 1786-i kalandaruimban rá is bukkant a névre: Mr. Lavalette de Langes, a királyi udvar bankárja. A kancellária nem késett a válasszal: a király egyenes meghagyására 800 frank évi járulékot engedélyezett. Sőt mi több: XIV. Lajos tündéri rezidenciájában, a versaillesi királyi kastélyban egy szobát is rendelkezésére bocsátott Henriette Jenny kisasszonynak. H,t éldegélt Mile Delanges, magános hölgyhöz illő elhagyatottságban, nemes szivü pártifogók, nagyúri dámák, grófnők, hercegnők jóindulatú érdeklődése mellett, akiktől különben viselt ruhákon és egyéb toalettcikkeken kívül pénzbeli, avagy más ajándékokat soha el nem fogadott. Itt éldegélt mindaddig, míg a harmincas évek elején Lajos Fülöp, a polgár király, a versaillesi kastély átalakítását el nem rendelte. Akkor aztán Párisba költözött. A rendkívüli vallásos, túlzott királypárti, mégpedig legitimista hírben álló Henriette Jenny előbb a Saint-Thomas de Villeneuve apácáinak, majd meg a Saint-Maur zárda nénikéinek vendégszerető hajlékát kereste fel. Azután magánlakást bérelt, ahonnan gyakran ellátogatott régi pártfogóihoz, sőt a legelőkelőbb szalonokban is meg-megjelent néha. Erkölcse közmondásszerű, makulátlan viseletében a rosszakarat sem talál kifogásolni valót. De azért Henriette Jenny nem mondható boldognak; kettős penziójáért és busásan jövedelmező dohánytőzsdéjéért pretendensekben ugyan nem volt hiány, több ízben jegyben is járt, sőt az egyik mátkasága épen 6 évig tartott. Egy lovastiszt volt a türelmes halandó, kinek illő kamat fejében kisebb-nagyobb kölcsönöket is engedélyezett a jólelkű kisasszony. A házasságból azonban mindannyiszor semmi sem lett. Henriette az utolsó pillanatban talált okot, módot, hogy a szívére pályázó lovagnak visszaküldje a jegygyűrűt. Később aztán, Lajos Fülöp uralkodásának utolsó éveiben, a jó ég tudja, miért, miért nem, a pártfogók egymásután elhidegülnek, a szalonok ajtói is bezáródnak Henriette Jenny előtt. A gáláns lovagok elmaradásával a magány és az elhagyatottság csaknem sík csendje nehezedik végleg a szegény kisasszonyra. Kálváriája 1858-ig tartott, amikor is a 81 éves leányzót szenvedéseitől megszabadította a kegyes halál. Szegényes lakásában hirtelen hunyt el Henriette Jenny kisasszony. Huszonnégy óra múlva hálószobája padlóján elterülve találta a házmesternője. A halál konstatálása után a halottkém kiadja az elhantolási engedélyt. Mire két nemes hölgy vállalta el a tetem megmosását és felöltöztetését. Egyszerre azután éktelen sikoltozásra összeszaladnak a házbeliek: a ravatalozást előkészítő nemes hölgyek ugyanis rémülten konstatálták, hogy... hogy Henriette Jenny kisasszony a valóságban Lavalette de Ixinges — ur és nem is kisasszony, hanem, női ruhába bujt férfi!!! Ki volt ez a szoknyás férfin, mi kényszeritette, hogy női ruhát viseljen és végre miképen szedhette rá, milyen furfanggal vezette orránál fogva egy félszázadig csaknem hazájának bölcs kormányait? A „férfi-szűz“ esetét még érdekesebbé, még rejtélyesebbé teszi az a körülmény, hogy dolgozószobájának ajtaján a hatóság emberei e f föliratot találtak: „Itt élt elhagyatva szomorú magányában XVII. Lajos, Francion