Délmagyarország, 1912. szeptember (1. évfolyam, 17-41. szám)

1912-09-01 / 17. szám

2 üzlet útján, gazdasági érzékkel, nagyot­ t­akarással és előrelátással ezt az „ábrán­­­­dot“ megfelelő konjunktúrában a helyes városi közgazdasági politika valóra tudja váltani. A nagy városnak úgy is vonzó ereje van, ha pedig magától nem fejlődik úgy a város, mint a­hogy helyzeténél, víz és földrajzi fekvésénél fogva, erre hivatva van, úgy keresni kell a módokat, amely a fejlődés lehetőségeit megadják. A mai helyzetben azonban megálla­píthatjuk azt, hogy e város belső fejlő­dése teljesen szilárd alapokon nyugszik, dolgos polgársága a válság hatását erős munkával ellensúlyozza és a nagy ka­tasztrofális bajokról szóló hírlapi köz­lések teljesen alaptalanok. Azok, akik azt hirdetik, hogy e város gazdaságát nagy csapások érték, a­kik kormánysegély után kiáltoznak, nagyon tévednek, mert az általános viszonyok fordultával újra nagy arányokban fejlődik tovább a város gazdasági élete és a mai helyzet súlyosabb nyomokat a belsőleg teljesen egészséges szegedi közgazdasági viszonyokon hagyni nem fog. Vilmos császár Berlinben. Teljesen fel­épült már Vilmos császár legutóbbi gyengélke­déséből. Ezt legjobban bizonyítja az, hogy tegnap a császár, a császárnéval és Viktória Lujza hercegnővel, udvari vonaton Berlinbe érkezett. Fogadására megjelentek a trónörökös­pár, valamint Eitel Frigyes, Ágost Vilmos Oszkár és Joachim hercegek. Az uralkodópárt óriási embertömeg üdvözölte, mikor a kastélyba hajtatott. A császáron a betegség nyomai sem látszottak. Szerbia háborút akar, Belgrádból jelen­tik. A városban éjjel a házak falára nagyszámú óriási plakátot ragasztottak, amelyen vörös be­tűkkel ez volt olvasható : Követeljük a háborút! A plakát nagy izgatottságot okozott a város­ban. Még nem tudják, hogy kik függesztették ki a lázító plakátot. Egy őszi éj szonettje. * Sejtésem a tengerekre vágyik, Minden sóhaj lelkemet lesi. Rózsafámra sok hurok feszülnek S egy édes dal az éjét öleli. Lomha csikorgás, siet a tornác . . . Selyem cipője levelekre lép; A lépcső fázik, repkénye­sebben, Dalom is elhal . . . menj sebesebben! Szellők fakulnak, kósza a szárnyuk Távol ködében egymást még látjuk, Mikor a messzi lámpák kigyulnak. Amikor egyszer ujjonganak a múltak. Orchideák közt csókok pihennek És a dalok mind visszasietnek. IVANKOVITS IMRE. DÉLMAGYARORSZÁG 1912 szeptember 1. A kibontakozás útja. — A különböző ellenzéki taktikák. —­ ­Saját tudósítónktól. Ellenzéki részről ál­landóan terjesztik a híreket, melyek azt a látszatot akarják kelteni, mintha a kormány és a munkapárt körében nem volna meg az a hatalmas egyöntetűség és szolidaritás, amely a júniusi napok korszakalkotó nemzeti alko­tásait létesítette. Kormány és a munkapárt benső „ellentéteiről“ beszélnek, csak azért, hogy a saját meghasonlottságukról, a saját súlyos válságukról a figyelmet eltereljék. Pe­dig napok óta egyre erősebben érezhető, hogy a különböző ellenzéki párttöredékek szövet­kezése csak takarója a legnagyobb belső el­lentmondásoknak és kíméletlen ellentéteknek. A Batthyány gróf galántai beszédének hi­teles szövege körül megindult csete­paté csak egyik külső tünete a koalíció körében ural­kodó sajátságos „fegyverbarátságnak“. Ebből nyilvánvaló, hogy a koalíció egyes párttöre­dékei között nincs egyetértés. S megállapít­ható, hogy a koalíció körében a hiúsági, sé­­relmi és bosszú-politikát űzők csapatja mikép igyekszik terrorizálni ama társait, a­kik nem személyeskedésben, hanem elvi gyakorlati vívmányban látják az ellenzéki harc célját. De természetes, magától értetődő jelen­ség, hogy a kisebbségi párttöredékek mostani szövetkezése csak ily válságos állapotú lehet, bár még ilyen, egymást kizáró irányzatok egyesülésében is támadhat bizonyos fokig összhangzó együttműködés, ha legalább va­lamely valódi indulat, sérelem, szenvedély az, ami egyesíti, s így, ha nem is az alkotás po­zitív irányában, legalább a rombolás negatív útján forrhat együvé. Csakhogy ezt a mos­tani koalíciót még ily szenvedély sem egye­sítette. Minden tagja tudta, hogy az obstruk­­cióval nemzet- és alkotmányellenes, romboló munka folyt és az obstrukció letörése helyes, szükséges, elodázhatlan volt. Mind tudta, mind be is vallotta ezt. Az előző koalícióban sem volt ugyan kö­zös eszme, de legalább külső parlamenti si­kere létesített közte előleges kapcsolatot. Most ez a külső siker sincs meg, minden rombolási törekvés kudarcot vallott, a több­ség keresztülvitte akaratát, s megalkotta az új házszabályokat, biztosítván a Ház munka­­képességét. S most remény sincs arra, hogy a koalíció erőszakossággal győzhetne, s hogy ismét uralomra juthatna, így hát a közös érdek sem létesíthet e szövetkezésben bár­mily rövid ideig tartó szoros kapcsot. Még meghasonlottabb, reménytelenebb színben láthatja a mostani koalíciót, aki figye­lembe veszi, hogy most már az a társadalmi egység sincsen benne, ami az előbbi koalíciót jellemezte. A reakcionárius elemek a szélső radikális és szocialista elemekkel szövetkez­tek s így a benső meghasonlottságnak oly motívumai kerültek együvé e koalícióban, ami bárminemű egyöntetű működést lehetet­lenné tesz. Ezek után méltán kérdezzük, hogy ugyan mi tartja össze e sajátságos szövetkezést, a­mely sem elvben, sem személyi célban, sem az építés, sem a rombolás tárgyában egyet nem ért, melyet közös érzés, közös indulat sem fűz együvé, s mely semminemű közös érdekben sem találkozik? A válasz erre csak egy. Ezt a koalíciót csak a terror fűzi együvé. Egyes ellenzéki politikusok, akik felelősségérzet nélkül hazárd módon személyi politikát folytatnak, személyi céljaik elérése céljából megfélemlíteni akar­ják azokat az ellenzékieket, akik elveikhez híven a reform­munka, az alkotás terére sze­retnének lépni. A kérdés már csak az, lesz-e elég erő és elszántság az ellenzék jobbjaiban, hogy a terroristákkal szembeszálljanak? Et­től függ­­ az ellenzék sorsa, mert az erő­szakoskodás útján tovább haladva, csak újabb és nagyobb kudarcokat arathat. A kormány és a többség pedig nyugodt önérzettel és ha­tározottsággal tekinthet a jövő elé, s mint már ismételten hangsúlyoztuk, a békét szí­vesen látja, a harctól nem fél, s így is, úgy is érvényesíteni fogja a nemzet akaratát. ! Este. írta: Krúdy Gyula. Major Annának, a kéményseprő-mester leá­nyának X városában szőke haja és fehér haris­nyája volt, ezért a tánciskola határain túl is ösmerték a kis hölgyet és róla a nők gúnnyal és érdeklődéssel megemlékeztek. Anna ugyanis színésznőnek készült. De ne vágjunk elébe az eseményeknek. Herman, egy középkori bűvészcsalád egye­nes leszármazottja, egy télen X-ben állomáso­zott és sok mindenféle foglalkozása mellett a tánciskolát is megalapította. „Csupán a művé­szet kedvéért“, — mondá Herman a polgárok­nak, midőn leányaikat és asszonyaikat elcsalo­gatta tőlük, hogy a régi temető mellett, a Há­rom fehérrózsa tánctermében esténkint Borgozdi vak zenész társaságában a francia négyest, a lengyel polkát és más egyéb kéz- és derék­fogással egybekötött testmozgásokat gyakorol­janak. Miután fizetésről nem volt szó, a téli al­­­­konyatban a polgárlányok halászkendőbe bur­kolták fejüket, az asszonyok kis mantillákat kaptak fel, amely húsz év előtt volt divatban és karbafogózva, halkan nevetgélve, csicseregve, suttogva és meleg kacagással lépkedtek a lila­­i szinü szűk utcákon, a lilaszinü havon, és a tánc­terem ajtaján csendesen bementek. A verebek már mind elaludtak a fehér rózsa­­ salétromos falában és a függőlámpa félhomály­ban hagyta a terem sarkait, ahol a hó csak­hamar feloldódott és barna tócsák alakjában­­ feketéllett. Az emberi testek hamarosan felmelegítették a termet, bár a nők még mindég szorosan búj­tak egymás mellé; a barna, szőke hajakkal kerített fehér arcok úgy váltak ki a félhomály­ból, mint az esti tó szélén úszkáló fehér vi­rágok. Herman összecsapta a tenyerét, Borgozdi, egykor színházi zenész, később tanár, — meg­húzta a vonót a kisbőgő húrjain. Mint a pro­dukcióhoz értő férfihoz illik, előjátékkal ve­zette be a tánczenét, mialatt bejárta a sarkokat, ahol a leányok, asszonyok a korcsmapadokon meghúzódtak. Mindenki kezet fogott, hosszadal­­masan, melegen, az ujjak sokatmondó játékával szorította meg a fiatal asszonyok kezét, míg a leányoknak külön-külön szerelmes hódolatot és tiszteletet vallott kézfogásával. Mindenféle olyan dolgokról kérdezősködött, amely dolgok csak neki juthatnak eszébe. Álmokról, a tegnap este történt hazamenetelről, valamint a harisnya­kötők kitartósságáról faggatta a nőket. És nem ajánlhatta kellő buzgalommal a vállfüzőt a fiatal asszonyok figyelmébe, amely Regina kisasszony üzletében kapható. Majd ünnepélyesen a terem közepére vo­nult vissza, megát lott a függőlámpa alatt és te­nyerével csattantott. De Borgozdi­nak ugyan csattanhatott. Ő mindig befejezte az élőzenét az utolsó taktusig. Akkor féloldalra fordította jégszürke, tekintet­nélküli fejét, amelyen kis báránykocsma volt, mintha a valahol messze fölhangzó tapsokra figyelne. Bizonyára tapsoltak is neki valahol,

Next