Délmagyarország, 1913. október (2. évfolyam, 228-254. szám)

1913-10-01 / 228. szám

2. szűnik a megegyezés is. Mit keres még ez­ek után a szociáldemokrata párt a kleri­kálisok és agráriusok táborában? Erre a logikus kérdésre is megkísérli a választ a pártvezetőség. Ők megmaradtak ebben a szövetségben, mert az ellenzék megígérte, hogy akkor is fog majd küzdeni a demo­kratikus választójogért, ha a kormány vá­lasztójogi javaslata törvénybe lesz ik­­tatva. Értsük meg­ azt a teljesen fonák hely­zetet. A kormány választójogi javaslatát előbb egy bizottság tárgyalta. Abba meg­hívták az ellenzéket is. Nem vett benne részt. Aztán tárgyalta a parlament. Ebben a tárgyalásban részt vehetett volna az el­lenzék, minden tömegsztrájk, minden for­radalom nélkül, a parlamenti harc min­den eszközével. Ezt sem tette. Egyszerűen cserben hagyta­ a legelső és döntő alkalom­mal a szocialista­ szövetségeseket. De az­ért ezek a szövetségesek még mindig ra­gaszkodnak a koalícióhoz egy­­ ígéret fejében. A pártvezetőség a m­nga jelenté­sében közli a koalíció intézőbizottságának határozatát, amelyben kimondja, hogy a javaslat ellen most nem harcol ugyan, de majd harcol— a kész törvény ellen. A pártvez­etőség ez alapon reméli, hogy a kongresszus megadja neki a fel­mentést kudarccal teli politikájáért. De gondolják meg, hogy az az intézőbizott­ság, mely ezt a határozatot hozta, időköz­ben feloszlott. Sőt, feloszlottak azok a pár­tok is, melyek ebben a határozatban részt vettek. A Justh-párt összeolvadt a Kos­­suth-párttal. Közben megalakult az An­­drássy pártja és ma Andrássy az egész ellenzéki szövetség vezére, őt pedig nem köti ez a megállapodás, ő abban nem vett részt, az ellenzék választójogi tervezetét nem fogadta el és megakadályozta, hogy a választójog legyen az ellenzéki szövet­ DIiÉMAGY­ARORSZÁQ kezés alapja. A szocialisták és a koalíció szövetségének minden feltétele, minden ürügye tehát megsemmisült. aaeiaDQi&ttaflatasirtaiaasaaifi&aAfls 1913. október 1. Szövetkezés a városok közt. (Saját tudósítónktól.) Egészen új nagy eszmény kibontakozásának színhelye a pol­gármesterek gyülekezete, s az eszmény: a magyar városok szövetkezésének nagy gon­dolata. A közgyűlés tanácskozását, bármi­ről esett is szó, ez lengte át, s ha van ered­mény, ami a magyarság megerősítése, gaz­dagítása, a kultúrában való előbbrevitele óhajtásából rendkívül örvendetes, az a váro­sok tömörülése vállvetett buzgalma lakossá­guk és az ország jóvolta érdekében. A szövetkezés gondolata, tudjuk, nem új. Ám, amit az egyszerű német és angol iparosok már évtizedek előtt fölismertek, az erők egyesítésének mindent letbíró hatalma csak most tüzeli, bátorítja, tömöríti a magyar városokat. Az ország lakosságának több mint ötödrésze lakik a városok falain belül. Kü­­lön-külön, míg jól ment az egyesek és a vá­rosok dolga, minden város többé-kevésbbé gondtalanul élt. Azt lehetne mondani, hogy öntudatlanul is. Minden város a maga köré­ben élt, a maga határán túl eső dolgok nem érdekelték. Pedig milyen más lett volna már eddig is a városok élete, ha számot vetnek azzal, hogy összevéve ötödfél millió lako­suk, több száz millióra rugó évi bevételük és kiadásuk van és hogy az állaim után ők az ország legnagyobb munkaadója. A váro­sok kongresszusának vezetősége fogott bele a nagy munkába, hogy a széttagolt, sőt egy­más iránt közönyös erőket egyesíteni igye­kezzék. A váradi polgármestergyűlésnek az a kiváló és országos jelentősége, hogy az el­méleti, plátói közeledések után megtalálta a gyakorlati szövetkezés bázisát. És a sok szép cél méltatása után itt kerülhet sor arra, hogy a célhoz segítő eszközök méltatásába fog­junk. Ez az eszköz elsősorban a földgáz lesz. A városok szövetkeztek arra, hogy a föld­gázt megszerzik és a városi kultúra szolgá­latába állítják. A páratlan természeti kincs kérdésében ugyanis a kormány és most áll a végleges döntés előtt. Ha az a remény, a­melyet hazai szakértőink a magyarországi földgáz tartósságához és értékéhez fűztek, megvalósul, akkor a földgáz a magyar vá­rosok jó részének gazdasági fejlődésében igen jelentős tényezővé lehet. Lukács László pénzügyminiszter már ennek a reményének adott kifejezést 1910. október­i harmadikán, mikor bejelentette az országnak, hogy a föld­gázt állami monopóliummá teszi. Ő jósolta meg, hogy „a közös vámterület és a magyar iparfejlesztés egy csapásra meg lesz a föld­gáz segítségével oldva.“ Az azóta eltelt idő új és új gázkutak fúrásával igazolta, hogy a földgázban nem­zeti kincset nyert Magyarország. Ez a kincs, évi 800 millió köbméter földgáz, mindeddig kihasználatlanul hevert Erdély földjében. Tékozlás lenne, ha ezt a roppant energia­­forrást, amely megfelel több mint százezer vagyon porosz szénnek, továbbra is kihasz­­nálatlanuul hagynánk. Igaz, hogy azt a ren­geteg fűtő- és világító­ energiát, ami a mező­ségi földgázban szunnyad, a magyar fo­gyasztás ma csak részben bírná fölemészte­ni. A magyar városok 1908-iki statisztikai fölvétele szerint csak 72.873.000 köbméter volt az ország gázfogyasztása, s ebből a vi­dék fogyasztására csak 17 millió köbméter esett. Ma már több a gázfogyasztás száz­­millió köbméternél, s ebből egymaga Buda­pest 84 milliót fog elfogyasztani a jövő évre szóló előirányzat szerint. A mesterséges gáz 5500 kalóriájával szemben a mezőségi gáz 7750 kalória értékű, vagyis fogyasztása nem­csak kvantitás, hanem kvalitás dolgában is roppant haladást jelentene a fogyasztóra. A Budapestre építendő legelső csővezeték 30—40 millió korona beruházással 60 kilo­méter szívó- és 390 kilométer nyomócsővel óránként 70.000 köbméter gázt lódíthatna az Alföldön keresztül, s útközben 1.700.000, a fővárosban közel egy­millió főnyi lakos szfé­rájába jutna el. Ez négyszázezer háztartás­nak felel meg. Ennyi juthatna hozzá a mai ár ötödrészéért jobb égőanyaghoz, mint a mesterséges gáz. Az első transzverzális csővezetéket kö­vetné a többi, talán egészen az amerikai föld­gáz-arányokig, ahol háztartás céljára 166 millió, ipari célra 107 millió korona ára gázt adtak el 1908-ban. A magyar városoknak az A nő jobban uralkodott magán, — kér­dései érdeklődésre vallottak — ellenvetései tárgyiasak és átgondoltak voltak. A művész ellentmondott! — A tárgy magával ragadta, fejtegetéseibe tűz és meg­győző erő vegyült, s pillanatra elnyomott minden egyéni érzést az újra felfedezett gö­rög művészet tisztaságáért való lelkesedés. A nő mezőn nézett rá, — sötét nagy szemei gyöngéd anyai kifejezést öltöttek, s finom, fölényes mosoly játszadozott keskeny ajkai körül. Hallgatta, mohón szívta magába szavait s e közben egyre csak azt gondolta magában: — Győzni kell, győzni fog érzelmén! — a művészet majd megtanítja feledni — vagy alkotni az emlékezetben. Igen, az emlékezet meg fog dicsőíteni engem — emlékezetében nem nő, hanem Istennő leszek — Aphrodite? —Nem, talán Athene... A férfi még mindig elragadtatva beszélt, de a történők tárgyias „felfogásáról“ elju­tott a szubjektív benyomás elevenségéhez, a nyugodt és egyszerű nagyság megnyilvánu­lásaihoz, amint a művész szeme látja őket, a kegyes múzsáihoz, ki egyedül képes meg­nyitni a „szép“-nek a halandó szemét. Igen, csak róla beszélt, csakis őróla. Feledte, hogy más férfiúnak, a mecénásnak felesége, azé a férfiúé, kinek palotákat épít — e nő most az övé, végre meg kell mondania neki, mennyire s mily elválaszthatatlanul magáénak tartja, a fehér kezére fogja szorítani ajkát, a karjai közé ragadja ... A nő dobogó szívvel látta mindennek el­­következését, vértezve volt, a hangja nem is remegett. — Hová törnek, barátom, egeket ost­romló vágyai? Hiszen tudja maga is, hogy másé a szívem, azé a férfiúé, aki tisztult ér­zékkel és nagylelkű kézzel oltárokat emeltet a művészetnek! Szeretem a­­ férjemet! önnek édes mester, csak barátja lehetek, barátja, oltalmazója, segítőtársa, keressen még ezer más szót annak az önzetlen barátságnak a kifejezésére, melyet iránta érzek! Most pe­dig, édes barátom, legyen mára elég; még sok elintézni valóm van, mert hosszabb útra készülök a testvéremhez. A művész szótlanul göngyölte össze rajzait, tompa hangon néhány búcsúzó szót re­begett és mérhetetlen fájdalom­mal nézett a nőre. Az kezét nyújtotta neki és melegen meg­szorította a kezét, könnyű pirosság ömlött el arcán, a szeme fátyolozott s minden átlátszó­ság nélkül való volt bágyadt fényében. — Isten vele, barátom s ha néhány­­ hó­nap múlva visszatérek Firenzébe, hadd lás­sam oldalán felesége gyanánt az elragadó signorinát. Tudhatja, kit gondolok, ő lelkéből szereti önt, barátom s az ő karcsú termetén méltán bámulhatja majd a görög ruha „lágy vonalait!“ Titokzatosan mosolygott s a férfi el­ment ... A nő tagjait remegés futotta át, mikor a művész léptei lassanként elhangzottak a csarnok márványkőkockáin, a néma helyi­ségben feltört az elfojtott zokogás s a hangot titokzatosan elnyelték a falak drága globe­­l kijei: — Isten hozzád! kan — csak ébresztenem örökre! Szemét köny borította el, a gyertyafény bus homályba veszett e ködfátyolon át. A nő­­ megtörölte szemét s kezébe vette azt a bőr­kötésű könyvet, melyet az imént olvasott. Hadd próbálja ki lelkén erejét a vigasztaló Homérosz, hadd töltse meg szivét mások fájdalmával. Szeméből lemondó, fájó mosoly sugárzott, a könyv reszketett kezében . Ol­vasta: „Andromache­­ búcsúja Hektortó!.“ mondotta a nő hál­­a lelkesedést volt szabad fel­­benned, Isten hozzád, mind- Telefon 515. Tisztelettel­­ meggyőződhetnek arról, hogy dúsan­­ felszerelt raktárunkban kizárólagsa­­j*­ttA$ZTul0$0(| ját készítésű, elsőrendű bútorok, minden versenyt felülmúló árban, ^ttlOliKljIwt Ä* — kedvező fizetési feltételek mellett « ... m • J <a is­­ kerülnek eladásra. 5«1«(l, TÍSZ» £»]0}-l­0f#t 19. ____________________ (Kertész pfl­l­«l szemben )

Next