Délmagyarország, 1914. május (3. évfolyam, 102-126. szám)
1914-05-01 / 102. szám
2 DÉLMAGYARORSZÁG A májusi szél ma könnyű bárányfelhőket kerget az égen, a néma kívánások, könnyű és titkolt sejtelmek fodros, fehér felhőit. De eljő majd az idő, mikor a munkástársadalom diktálni fogja a világ rendjét s a májusi enyhe szellőből haragos viharfelhők szökkennek elő, elborítva az eget félelmetes nagyságukkal és sötétségükkel. Az lesz az igazi május, életnek és újjászületésnek piros hajnala! ... A munkásság érdekeinek egységes és imponáló fölényességű képviselete, amit a május első napjának általános megünneplése jelképez, előre megnyerte már a csatát, melyet az emberi jogok védelmében és a kisember sorsának felkarolására a világ hatalmasaival kezdeni fog. Ferdinánd király elfogásával a háborút nagyobb mértékűvé tenni. Az egyik automobil épen Szófia kapujánál térte utól Musztafát, aki a parancs hallatára azonnal visszafordult, bár nehéz szívvel állott el tervétől. «SRaoBaiBiaaBBBttiiisaBr^BBUftttftiaBaaBaiiaasjaaaicttftxxuu'Baa» A bolgár királyt el akarták fogni. A Journal des Debals bukaresti munkatársa érdekes incidenst ír most lapjának a második balkáni háborúról. E szerint kiderül, hogy Ferdinánd bolgár királyt egy román lovascsapat foglyul akarta ejteni és Bukarestbe vinni s a bolgár cárt ettől a veszedelemtől csupán a román vezérkar főnökének, Avareszkának a beavatkozása mentette meg. Azon a napon történt ez, amikor a román hadsereg csupán harminc kilométernyire volt a bolgár fővárostól és a Musztafa tábornok parancsnoksága alatt álló lovashadosztály a Szófiához való utakat mind megszállotta. Musztafa tábornokot megszállotta a vágy, hogy merész tettel mutassa meg a világnak a román hadsereg kiválóságát és egy hadi létszámon levő lovas svadronnal Szófiába indult a király elfogására. Szándékáról azonban mások előtt is beszélt és igy a dolog fülébe jutott a román vezérkarnak is. Avareszku, a vezérkar főnöke a Szófiához vivő négy után egy-egy automobilt küldött a vágtató svadron után. Mindegyik automobilban egy tiszt ült azzal a parancscsal, hogy Musztafa azonnal térjen vissza, mert Károly királynak esze ágában sincs 1914. május 1L Vallástalanság. (Saját tudósítónktól.)(Németországban, — úgy írják a lapok, — egész községek egyszerre hagyják el vallásukat, hogy azontúl mindenféle hierarchikus befolyástól szabadon, teljesen saját lelkiismeretükre hallgatva, éljenek. De nem is kell oly messzire menni; Felsőmagyarországon, meg Erdélyben szintén tömeges kilépések tanúi lehetünk, ha figyelemmel kísérjük a hasonló jellegű népmozgalmakat. A mi hazai vallástalanságunknak azonban igen jelentős oka van: az általános népnyomoruság melllett súlyos párbér és egyházi adó nyomja a földmivelő parasztot és a városi kispolgárt. Adó, mely az államnak és községnek fizetendő terheken felül szakad a nép nyakába. Adó, melyért a polgár nem kap egyebet, mint imádságot és áldást, amitől tudvalévően még könnyen éhen lehet halni. Az egyházak kielégíthetetlen adminisztrációs igényei és a közadók módjára rendszeresített könyörtelen behajtási eljárás sok békés hajlandóságú embert kényszerített már ősei hitének elhagyására. De nemcsak a nép körében, hanem a jobb társadalmi osztályok kerületén belül is mind nagyobb teret foglal el a vallástalanság. Itt a tudományos képzés és a radikálissá fejlett életnézet érleli elhatározássá a meggyőződést. És ez a jelenség már nem szórványos, hanem kezd általánossá válni. Nagyszerű átalakulás észlelhető a vallásos meggyőződés terén. A mítoszon alapuló, ösztönszerű hit viszaszorult az intellektus életét élők gondolati köréből az anyagi küzdés éveit vonszolók szűkös viszonyai közé. A feltétlen hit ma már csak ártatlan orvosság a boldog együgyüek ügyefogyottságában. A szellemeikkel élők kiszorultak a templomból; helyesebben: számukra anakronizmussá vált a templom, melynek ideológiáját az egyszerű ilateiner-műveltség rég meghaladta. Az emberek nem hisznek többé, hanem tudnak és ezt a bizonyosságot sokkal többre becsülik önmaguk áltatásánál. A higgadt, erős meggyőződésnek valóban nemzetnevelő hatása van. Erőssé, elszánttá, bizonyos tekintetben sztoikussá formálja át a lelket. Már a politikán is jelentős nyomot hagyott: mindenfelé kezdik rendezni az egyház és állam viszonyát, — az utóbbi javára. Kezdve az amerikai William, Roger munkáján és folytatva Combes nagyszerű egyházpolitikáján, mind élesebben alakul ki az a felfogás, hogy a vallást teljesen aelkiismeret szabadságjogainak függvényévé kell tenni, ellenben, az egyházak által gyakorolt jogi és társadalmi tevékenységet vissza kell ruházni jogos tulajdonosára, az államra. Minthogy olyan korban éltünk, mely mindenféle életnyilvánulását gazdasági alapon fejti ki, mindenekelőtt a kérdés gazdasági oldalával kell tisztába jönnünk. Az egyházak nagy vagyona, különösen az, mely a magyarországi római katiholikus klérus kezében van, bőven elégnek látszik arra, hogy a hivatásszerű papság létfentartásának szükségleteit biztosítsa. A klérusnak ma ingatlanban és tőkében olyan vagyonkészlete van, mely végzett munkájának társadalmi jelentőségével semmiképen arányban nem áll. Az árpádházi királyok idején az egyházi birtokok nagy kötelezettségek ellenében alapíttatták s későbbi királyaink is tetemes áldozatokat kívántak adományaikért. A magyarországi püspökségek háború idejére lovas bandériumokat bárónak még a haja sem fogyott el, csak megfehéredett. Midőn a Csömöri-úti villába beköltözött, hogy itt remetei magányban, azokon a vánkolókon megpihenve, amelyeket annyi illatos és színes asszonyfő érintett, életét befejezze, akkor már a haja fehér volt, mint a hó, de orcáját pirosra aranyozták az életörömök, mint a francia álmát a szeptemberi napsugár. Hogy mindent megtudjunk, jelzem a báró életének ebben a szakában nemcsak, hogy az öregasszonyokat nem ismerte, de még a növendéklánykákat se. Igen érthető, hogy a vén bűnös félteni kezdte lelkét az örökkön égő kemencéktől, hol az ördögök sütik a pecsenyéjüket. Barátai mondták — a nagy nőimádóknak nem szoktak lenni barátaik, csak barátnőik — így csak egy öreg szolgája, egy törpe, púpos provánszi legény tréfálkozott vele. — Holnap búcsú lesz Besnyőn, méltóságos úr — mondta egyszer a bizalmas szolga. — Jó volna, ha odamennénk és megajándékoznánk a barátokat, hogy imádkozzanak lelki üdvösségünkért. A báró nagyot kacagott és a másik oldalára fordult. Hatvanadik életévében teljesen ellustult és mindig a szagos vánkosokon heverészett. Az illatok, amelyk a spin-nnnlvhek közül a világos selymen át kiáramlottak, minden fáradozás nélkül visszahozták a múltak emlékeit. A púpos legény pedig tovább beszélt: — Jó volna a barátokra bízni magunkat, méltóságos uram. Azt hiszem, a pokol tornácában vár ránk egy csomó boszorkány akik egykor fiatalok és boldogok voltak. A vén asszonyok nem nagyon szeretik azt, aki először szerette és megcsalta őket. A báró erre is kacagott, de mert elálmosodott, kiparancsolta inasát a szobából. Éppen ezen a napon történt,estefelét, egy idegen jelentkezett a villában. A púpos a városba ment bevásárolni, az öreg báró pedig a kerti fasor végén szundikált karosszékében. Vén nyárfák reszkettek fölötte és törpe, nagylevelű bokrok legyezték arcát; addig legyezték a langyos nyári alkonyaton, amig szunyókálni kezdett. Arra riadt föl, hogy a kapu csöngetyűje élesen megszólalt. A villa vasrácsos kapuja előtt egy magas, sovány öregasszony állott. A fasor végéből a báró éppen odaláthatott és nyugtalankodva kérdezte magában: — Ugyan mit akarhat az a vén banya? Az öreg asszony ismét megnyomta a csengettyű gombját. A báró papucsos lábaival boszankodva csoszogott a kapuhoz. Kinyitotta a kannt és az hölgy belépett. — Jó estét! Éppen a báró urat keresem! — mondta különös szigorú bangon. A báró állmélkodva nézte az idegen nőt. Az asszony olyan sovány volt, amilyenre korábban azt mondta volna, hogy „szemtelenül sovány“, arcán a bőr fényes volt, a száraz, bamuszínü haja pedig ódivatú fürtökben csüngött le virágos kalapja alól. — Én Mária vagyok, ha emlékszik rám báró ur, ha nem emlékszik, az se baj. A báró asztmatikusan nevetett: — Mária? Sajátságos ... Lassú léptekkel követte az asszonyt a fasorban. A fasor végén leült az asszony egy kerti székbe. Leülés közben megroppant a dereka. — Úgy látszik, elrontottam a gyomromat, — mormogta a báró, mivel különös zsibbadást érzett a testében. Majd leült ő is szembe a vendéggel és figyelmesen nézett anak öreg arcába. A nő így beszélt: — Mondtam, hogy Mária vagyok! Nem kell, hogy rám emlékezzék, elég, ha én emlékszem mindenre. Még erre a vánkosra is itt... Mondja el, báró úr, mit csinált azóta, mióta utoljára találkoztunk? A báró horkantott: — Micsoda beszéd ez asszonyság? Mi mi találkozunk először! __ HU m es sui itti origiiit if szegei bitidbs — — ■ első kézből, nagy választékban csakis az = EJ HI U la || !1 sfioo Misin EuUin Heg Tisza Lajos körút 19. szám alatt I kaphatók, esetleg részletfizetésre I*