Délmagyarország, 1917. október (6. évfolyam, 228-253. szám)

1917-10-02 / 228. szám

Szeged, 1917. október % ' DMIMAGYARORSZAé A Tömörkény-matiné. Három­­ hónapja alakult meg a Szegedi Újságírók Egyesülete. (Az alakulásnak nem szereplési törekvés volt a célja, sem az, hogy eggyel szaporitassék a kelleténél több egyesület száma, h­anem­ a magára hagyott újságírók úgy találták, hogy szükségük van a szociális szervezkedésre, ügyes-bajos dol­gaiknak kari uton való intézésére. Ám nem ez volt kizárólag az alakulás célja. Az újságírók, akik éjjel-nappal a közönség szol­gálatában állnak és akiknek az a feladatuk, hogy a nagy nyilvánosságot képviseljék, arra az elhatározásra jutottak, hogy ennek a fész­ket adó városnak a kultúráját, nem kü­lön­­külön, hanem egyesületb­e, tömörülve, szol­gálják az eddiginél is intenzívebb módon, szemmel láthatóan és a fanatikus hitnek cselekvő erejével. Szeptember végén, a nyárutói vasár­napon lépett a Szegedi Újságírók Egyesülete első ízben a közönség elé. Minden különö­sebb emóció, harsány hangú kürtölés és dob­­szó nélkül történt meg a bemutatkozás. Tö­mörkény István halhatatlan, szüztiszta nevé­vel ékesítve bontotta ki a kultúra lobogóját és amikor idézte annak a nagy magyar író­nak nemes emlékezetét, akinél hűségesebben, őszintébben, csöndesebben és becsületeseb­ben ezt a nagy magyar, alföldi várost nem szerette senki jobban, akkor nemcsak a kö­teles, elengedhetetlen kegyeletnek tett á­hita­­tos érzéssel eleget, de egyben hitvallást tett arról is, hogy az ő nyomdokait törekszik kö­vetni a város szeretetében, hűséges szolgála­tában és kultúrája fényének emelésében. Az az újságírói gárda, amely a Szegedi Újságírók Egyesület­ét alkotja, az élő Tö­mörkény Istvánra úgy tekintett fel mindig, mint a követésre érdemes és méltó karfásra, aki nemcsak magának szerzett tiszteletet, de az újságírás mesterségnek is. És haló porá­ban a bála ritka drágakövének tiszta érzésé­vel veszi­­ körül a korán elköltözöttet, aki mű­vésze volt az írásnak és abban is művész volt, hogy mint kell a mester részére megszerezni a közönség értékét képviselő megbecsülését. Az emlékünnepély a Korzó-mozi helyi­ségében folyt le. Tizenegy órára megtelt a tágas helyiség. Aki csak a kultúra szempont­jából számottevő ebben a városban, akinek egy szemernyi érzéke is van irodalom, mű­vészet iránt és akinek az arcát akárcsak egy­szer is megcsapta az a pormentes, tiszta­ le­vegő, ami Tömörkény kincses értékű írásai­ból kiáradt, az mind jelen volt a kegyeletnek ezen a szépséges ünnepén.­­A múltak generá­ciója összevegyült a mai idők embereivel, gondterhes, redős homlokú öregek együvé se­reglettek a jövendő reménységeivel, az ifjú­ság tüzes és akarásra kész képviselőivel és Tömörkényre, a nagyok­ nagyjára, mindan­­­nyiunk büszkeségére a bánat csöndes melan­kóliájával gondoltak. És áhitatos figyelem­mel, a gyönyörűség néma megnyilatkozásá­val hallgatták azokat, akik hangot adtak Tö­mörkény egyedülvalóságának, halhatatlansá­gának. Az emlékünnepélyt Pásztor József, a Szegedi Újságírók Egyesületének elnöke ve­zette be. Pár szóban megemlékezett az­­ Egye­sület céljairól, törekvéseiről és a szegedi új­ságírók összeségének nevében köszöntötte a közönséget, mint a Szegedi Újságírók Egye­sülete szeretettel invitált és szívesen látott vendégeit. Ezután Móra Ferenc lépett a pó­diumra, a közönség elé és olvasni kezdte azokat a szívbéli sorokat, amelyekben a festő palettáján található ragyogó színek sokasá­gával festette meg Tömörkény élethű portré­ját. «Nemcsak az íróét, sem nem kizárólag az újságíróét, vagy a kulturmunkásét, hanem az egész ember felejthetetlen lényét. (Sem szé­pítve, sem rutitva állította elibénk Tömör­kény alakját, hanem minoriózus gonddal úgy mutatta gondolkozását, szí­vbéli megnyil­at­­k­ozásait, a szépen és jóért lelkesülni tudó lel­kének hevületét és agyának lendületét, szo­kásait, egyszerűségét, alázatos szerénységét és kifinomult lelki tulajdonait, hogy az­­ ide­gen, aki sosem látta, sosem hallotta Tömör­kény Istvánt, az teljes megismerést szerezhe­tett­ az ő emberi és írói és újságírói mivoltá­ról. Lelkes, elismerést és tetszést bizonyító tapsok jelezték értékes írásművészettel meg­írt emlékezésének nagy és közvetlen hatását. Újlaki Antal volt a következő emlé­kező Tömörkényről, mint újságíróról mon­dott el néhány kedves és intim történetet, a­melyek nemcsak Tömörkényre jellemzőek, hanem a korra is, amiben előfordultak. Szí­vesen, elevenen és vonzóan megírt­ történetek ezek, amelyek Tömörkény kiapadhatatlan hu­morát éppen úgy jellemzik, mint kötelesség­­tudását és újságírói kvalitásait. Újlaki ismeri a szegedi újságírás kezdőkorát és látó szem­mel látja­­ benne mindazokat az epizódokat, a­melyek érdekesek és tanulságosak. Nagy tet­széssel találkozott a felolvasása, A magyar irodalomnak egyik kitűnősé­ge és reprezentánsa, Kabos Ede volt a har­madik méltató. Strófák Tömörkény Istvánról címet viseli a méltató felolvasása. Ragyogó tollal, az emberismerő művészetével, a kutató eszme kiválóságával megírt tanulmány az övé, amelyben elsőbben is azzal foglalkozik,­­hogy honnan van az, hogy a legillatosabb vi­rágok, a legzamatosabb gyümölcsök Szeged kertjéből kerülnek a magyar irodalom aszta­lára. És amikor megadja az elmés feleletet, röviden érinti a magyar irodalom két nagy fellendülését, majd rátér Tömörkény jellem­zésére. (A szobrász-művész biztosságával, tö­mören, beszédesen és az élet­bőségnek ritka bravúrjával faragja ki szavakból Tömörkény reliefjét. Nincs ebben egy disharmonikus vo­nás, egy görbe vonal, csak a látni tudásnak, az igaz felismerésnek biztos megnyilatkozá­sa. És amikor keresi Tömörkény Istvánban az írót, rátalál és magyarázatát is­­ adja, hogy mi nlen-módon talált rá. Hogy Tömör­kény h­ozzáegyszerűsödött a parasztjaihoz és úgy beszélt, úgy hallgatott, mint azok. (Hogy a magyar ember kurta beszédét, hosszú hall­gatását, nyitott­­ eszmét, csukott száját, ko­moly gondolkodását és derűs bölcsességét, mindent meglátó és semmin sem csodálkozó természetét olyannak mutatta, aminő való­ban. És rátalál maga magában is, magyarok könnyes szemében, szegedi emberek büszke­ségében, szegedi asszonyok, hálájában. És vé­gül már nem is keresi, mert itt van ő köz­tünk és tovább fog ittmaradni, élni, mint mi valamennyien... ,A koszorúfonás és a koszorú­­tevés az elhunyt homlokára, nagy hatással volt a közönségre, amely kitörő lelkesedéssel ünnepelte az írót, Tömörkény István szerető és szeretett pályatársát és megértő mél­ta­tóját. Most Ady­­ Endre következett a lelkes méltatók között. Csodaszép szavakban hó­dolt Tömörkény nagyságának, hirdette,­­han­goztatta kivételes értékét, helyét a magyar irodalomban. Egy pár mondat volt az egész, de benne volt Ady lelke, szíve a szavakban. Betegen jött le a nagy poéta, de lejött,­­hogy hitet tegyen Tömörkény nagysága mellett és eloszlasson egy téves föltevést, amit néme­lyek belemagyaráztak egyik Tömörkényről szóló írásába. Majd gyönyörű lírájának újabb és gazdag terméseiből olvasott fel egy csokorra valót. A titok cik­it, Emlékezés egy nyár éjszakára, Készülés tavaszi utazásra és A megcsúfolt ember című remekbe készült költeményeit mondta el, igaz gyönyörűsé­gére a hallgatóságnak, amely nagy poétát megillető módon tapsolta és ünnepelte Ady Endrét. Meghatóan szép és értékesen nívós volt a Tömörkény-ünneprőly. A Szegedi Újságírók Egyesü­leté­nek meg lehet minden joga arra­­ a feltevésre, hogy bemutatkozása a közönség­­ tetszésével és megelégedésével találkozott.,. Hogyan vallatott Bialoszkurszky Szegeden. — A Menix per uj szenzációi. — (Saját tu­dósitónktól.) Hétfőn folytatta a temesvári cs. és kir. hadosztálybiróság a sze­gedi törvényszék esküdtszéki termében a megvesztegetéssel, csalással, ajándéka,­­ el­fogadásával, hivatalos hatalommal való vis­szaéléssel vádolt Menix Walter élelmezési főhadnagy kihallgatását. Ez a kihallgatás egyre érdekesebbé válik és egyre több vilá­got vet arra, hogyan vallatott lovag Bialosz­kurszky Szegeden. A közönség még mindig nem mutat érdeklődést a tárgyalás iránt, hét­főn például egyetlen hallgatója sem volt a tárgyalásnak. A hétfői tárgyaláson, miután­­ Menix Walter előzőleg tudvalevőleg visszavonta a nyomozás során tett vallomásait, a nyomozó közegek vallatási módjának részletei iránt érdeklődött a hadbíróság. Stössinger Benno főhadnagy, tárgyalásvezető föltette a kér­dést : — Rendben van, önt kényszerítette a rendőrség beismerő vallomásra. De honnan vette a rendőrség a számokat? Például azt, hogy Böhm két vagyon kukoricával szállí­tott kevesebbet, mint amennyit azután szám­­lázott? — A lovag engem kérdezett és én min­denre igennel feleltem — válaszolta a fő­had­nagy. — S hogyan kérdezte a detektív, erő­szakosan?­­• kérdi most a tárgyalás­vezető. Meinx a kérdésre így válaszolt: — Nem, azt nem mondhatom. A lovag azt mondta: „Nézze, kedves­­ liszt úr, Böhm nem szállított két vagyon kukricája! keve­sebbet? — De­­ honnan vette épen a két vagyont? — A számlákat nézte, abból kérdezett. Elmondta ezután Meiix, ahogy azért hagyott mindent a detektív­re, mert olyan lelkiállapotban volt, hogy nem tudott iriás­­i képen cselekedni. Valószínűnek tartja, hogy Bialoszkurszky szuggerálta őt. Bialoszkur­­szky ígéreteket tett neki és fenyegetőzött. Azt mondta, hogy neki jóbarátja a trónörö­kös és ha akarja,­­pár nap alatt a harctérre fog kerülni, amivel elkerüli a büntetését. És azt is mondta, hogy olyan felhatalmazása van a minisztertől, hogy akit ak­ar, azt föl­­veheti a vesztteséglistán. S erősítette, hogy neki gondja lesz rá, hogy ő. Merix bekerül­jön a veszteséglistába. Stössinger tárgyalásvezető: Az egész csak ennyi volt és ön elhitte ezt és ez hatott önre? — Igen. Olyan lelkiállapotban voltam, hogy ez nem i­­s tehetett másként. A lovag ezenkívül nekem mint szolgálaton kívüli ulá­­nus főhadnagy mutatkozott be és különös súlyt tulajdonítottam a szavának. Ezután áttértek a részletek tárgyalásá­ra. A tárgyalásvezető kérdést intézett Merix­­hoz, hogy miiért kért 10.000 koronát­­ Böhm­­től nem szállított árukért, em­él­yekről nyug­tázot­t számlákat is kért és kapott. Meinx elmondja, hogy 2—3000 korona kiadása volt legénységi­, élelmezésre, amire nem volt­­ födözete. A 10.000 koronát igy, ami fiktiv számlák által a pénztárban javára ma­radt, a födözetlen kiadásokra akarta­­ föl­hasz­­nálni. Amikor a szállítóktól ajándékokat ka­pott, a födözetlen kiadásokat ezekből fizette. Bár ekkor födözetlen kiadása csak 2—3000 korona volt, azért vett föl több pénz­, mert számított arra, ho­gy lesz még több ilyen födözetlen kiadása is. A pénzt egyébként

Next