Szeged, 1922. december (3. évfolyam, 214-237. szám)

1922-12-08 / 220. szám

f­ejlesztőség «9 kiadóhivat­al: Kölcse­*utca 6. (Profeit* •■álló, I. emelet 6.) Telefon 13—53. A­­ Szeged' megjele* aik hétfő kivételével minden lap. Egyes szám éra 1O ko­rona. Előfizetési árak: Egy hónapra Szegeden 240, Buda­pesten és vidéken 2M­ kor. III. évfolyam. dfítj K. S •»rop Indi­a ««Ari feladiwn.il ar • «rak • F'lhatAboi» ♦ . «ijv hn»<ibon 7, I havtbon 10* $0, kol •n H kor­.n«. Apmhir­* k<Vv. r br Uikkdl 8 «Wegkö/ll ku/ll'int-nyvk koi*t 40 K NyilM.T, rtn s­or vo*i litr »**■ K Tflbb* 220-ik szám. Parlamenti illem. Képviselői körökben, mint Budapestről jelen­tik, mozgalom indult meg a parlamenti modor és illendőség pártközi megmentésére. Hire jár, hogy több képviselő, kormánypárti és ellenzéki, nagyon szívén viseli a dolgot és a mozgalom eredménnyel kecsegtet. Ha minden jól megy, még megérhetjük, hogy a parlamentben európai hangon és úri emberek módjára vitatkoznak egymással a nemzet képviselői. Ehhez csak az kell, hogy azon a pártközi értekezleten, ahol a parlamenti illemtant formába öntik, úgy se ne kutya teremtett ézzék egymást, hogy arról koldul­jon Saska Károlytól Kalocsa Rózáig az összes magyar illemtanár. Mi egész őszintén megvalljuk, hogy nekünk ez a mozgalom nem tetszik. Mi nem lelkese­dünk azért a csodabogárért, amelyet parlamenti illemnek és pártközi jó modornak neveznek s ami a magyar parlamentet egy európai értelem­ben vett szalon nívójára süllyesztené vissza. Mi nem habozunk ezt a mozgalmat, bárkiktől indult ki és bárkik álljanak mögötte, hazafiatlannak és nemzetietlennek, röviden destruktívnak nevezni. Véleményünket leszünk bátrak tüzetesen meg­­indolni. Először is az egész törekvésben az átkozott liberális tradíciókhoz való visszasóvárgást lá­tunk, ami határozottan forradalmi tünet. A liberális időket az jellemezte a parlamentben, hogy az emberek még akkor is urnak titulálták egymást, amikor tintatartókat dobáltak egymás felé. Általában az úgynevezett forrpontot az jelezte, hogy a politikai ellenfelek elkezdték egymást urazni. Az ország tisztában volt vele, hogy nagy baj lesz abból, ha Andrássy Gyula odáig megy a személyeskedésben, hogy Tisza urnak aposztrofálja a miniszterelnököt és Tisza István se tegye csúffá ok nélkül Apponyi Albertet azzal, hogy igen tisztelt képviselőtársa helyett Apponyi úrnak mondta. Azokban a primitív időkben nem ismertek nagyobb sértést az úrázásnál. Igaz például, hogy akkor is akadt Régó Ferenc, aki megelőzte a korát és látnoki lélekkel már akkor a jövendő hangján beszélt, azonban egy rigó nem csinált nyarat és egyéb­ként is ezt az illetlen rigót a saját pártja is szégyelte. Mert akkor az volt az elv, hogy a nemzet házában, ha már muszáj is összeveszni a haza üdvösségére, legalább a hanggal nem szabad megbotránkoztatni az országot. Ez liberális dogma volt s aki ma liberális dogmát hirdet, az hazaáruló. De nemcsak a liberális dogmához akar visszatérni az a néhány eretnek, aki pártközi illemkódexért buzog, hanem az európai tradí­cióhoz is, ami nem kisebb bűn a liberalizmus­nál. Mi haragban vagyunk Európával, tehát nem kérünk az európai illendőségi formákból sem. Tiltakozunk az ellen, hogy a magyar par­lamentbe újra visszahozzák a rothadt angol parlamenti nívót. Elég volt belőle fél évszázadon keresztül, figyelmen kívül hagyva a múlt szá­zad első felének reform­diétáit, amiknek nem volt semmi faji jellege. Mindenki tudja, hogy szerencsétlen hazánk megrontásában milyen végzetes szerepe volt ennek a kornak, amely­nek országgyűlési tárgyalásai nemcsak tartalom­ban, hanem hangban is olyan méltóságosak, mintha a karok és rendek tábláján c­upi angol lordok ültek volna. Nem kérünk több­t ebből a színtelen, pózos, nemzetközi sablonból! Mi­lyen mások voltak például az erdélyi ország­gyűlések Apaffy Mihál őnagysága idejében, mikor a nemes urak kimondták, hogy délutáni üléseket nem tartanak, mert az ország dolgai­ról csak józan állapotban lehet disputálni! S ha már elégedetlen valaki a mai helyzettel és minden áron változtatni akar raj­a, akkor z ónodi országgyűlés után induljunk, ahol a több­ség kardélre hányta a kisebbséget ! De van még tovább is. A parlamenti illem­kódexben kénytelenek vagyunk a szólásszabad­ság védelmét látni. Ki tilthatja azt meg egy hazafinak, aki a nemzetet képviseli, hogy ki ne mondhassa, ami a szívét nyomja? Minek mu­tassa az ember magát másformának, mint a­mi­lyen? Egy ostoba társadalmi babona nem en­gedi meg még a csikósok közt se, hogy férfiak a maguk férfiveszekedé­sibe asszonyoknak a nevét belekeverjék. Da egy országgyűlési kép­viselő nem csikós és nem tartozik gavallér lenni. Ha az ő keresztényszocialista szivét amiatt hasogatja a honfifájdalom, hogy egy el­lenzéki képviselő felesége szép szoknyát csi­náltatott magának, nincs a világnak az a kó­dexe, amelyik ebben megakadályozhassa. Ez, tetszik tudni, elvi harc és világnézet dolga, mi­csoda dolog most már azt követelni, hogy valaki puszta gavallérságból az ő elvi és világnézeti harcában a legegyszerűbb fegyvert elő ne vegye ? Aki ezt meg akarja akadályozni, az terrorista,­­ el vele az internáló táborba, illetve most már majd a rendtörvény e­d­egházába! Végre még egy ok, amiért tiltakoznunk kell ez ellen, hogy most a jó modor és társadalmi illendőség nevében új divatot kezdjenek a par­lamentben. A nemzetgyűlés falán mene­tekel gyanánt izzik a jóvátétel kérdése. Destruk­tív körök vetették fel azt az eszményt, hogy ebben a kérdésben az egész országgyűlésnek egysé­gesen a merev megtagadás álláspontjára kell helyezkedni. Világos azonban, hogy ettől az ántánt nem fog megijedni. Ellenben ha itt az egész parlament egymás hajában lesz, illetve a kopaszok egymás torkát szorongatják; ha a duhajság szótárával verik egymást fejbe; ha egymás becsületén szárazat nem hagynak s most már egymás feleségét is a kötőjük mad­zagánál fogva kirántják a piaccra, attól csak jót várhatunk. Akkor az ántant azt fogja mon­dani, hogy jo, fenegyerekek ezek a magyarok, ezek még egymást is meghóhérolják, ezekkel nem jó lesz kikezdeni ! Tisztelt nemzetgyűlés! Felülírt indokoknál fogva, de még a tekintélytisztelet szent nevében is, amelyen nagy csúfság esne azzal, ha a par­lament önmagát tanítaná illendőségre, tisztelet­tel kérjük, hogy az illendőségakciót minél előbb­­ leszerelné s a jövőben ilyennek még a hírétől is az ország nyugalmát megóvni méltóztassék. Tengerszorosok kérdése Lausanneban. A szövetségeseknek a tengerszorosok kérdé­sére vonatkozó javaslatai a következők: 1. A kereskedelmi hajók feltétlen szabadsága béké­ben és háborúban, ha Törökország semleges marad. Ha Törökország háborút visel, ezt a szabadságot oly semleges hajók élvezik, ame­lyek dugárut nem szállítanak. 2. A Fekete­tengeren valamely idegen hatalom haderejének létszáma nem haladhatja meg a legjelentéke­nyebb parti­ állam flottájának haderejét. A ten­gerszorosokon szabad az átkelés, ha Török­ország semleges marad. A Boszaorusban álló­másozó hadihajók tekintetében fennartják .­ 1913. évi egyezményt. 3. Megállapítandó a szárazföldi és a tengeri zóna demilitarizálása egy bizottság által való ellenőrzés mellett, amelynek a parti­ államok képvi­elői, valamint Franciaország, Anglia, Olaszország, Japán, Gö­rögország és az Egyesült­ Államok 1—1 képvi­selője a tagjai, az elnöki tisztet pedig török ember tölti be, a hatalmak v vagy a népszövet­­ség garanciája mellett. 4. Konstantinápoly vé­delmének biztosítása később fog megállapít­­tatni. A ma délutáni ülést általában bizakodással várják a delegációk körében. A szövetségesek barátságos eszmecseréje, a tengerszorosok kér­désében teljes egyetértést eredményezett. Való­színűnek tartják, hogy ezután nem lesznek komo­rabb ellentétek a delegátusok között, úgy látszik, a törökök is belátják, hogy nem áll érdekükben, ha állandóan az orosz álláspont támogatói lesznek. A hajózás kérdésével foglalkozó bizottság a konstanza—konstantinápolyi kábelt, amit a né­metek kénytelenek volt k­az án ántn­­k áten­gedni, Román­ának és Törökországnak ítélte és a két államnak kell ennek használatra nézve megegyezni. A törökök ezt a döntést elfogadták. A Hetit Parisien lausannei tudósítója úgy ér­tesül, hogy a törökök és oroszok azt kívánták, hogy képviseletet kapjanak a nemzetközi Duna­­bizottságban. Ezt a képviselést azonban nem teljesítenék, mert Oroszország Beszarábia el­veszésével megszűnt dunai állam lenni és a mai viszonyok között Törökország nem tekint­hető annak. Laussanei jelentés szerint Mussolini London felé való útjában bizonyos ideig Lausaneban marad, hogy a többi szövetséges miniszterel­nökkel tanácskozzék a jóvátételnek és a szövet­ségesközi adósságoknak ügyében. Ma este Mussolini lord Curzonnal együtt vacsorái. Az ellenzék passzivitásba megy a rendtörvény miatt. (A Szeged budapesti tudósítójától.) A köz­rend-törvényjavaslat benyújtása az ellenzéki pártokra nézve meglepetésként hízott. Az ellen­zéki pártok pártkülönbség nélkül a legerélye­sebben állást foglalnak ellene, mert meg van­nak győződve már, hogy amennyiben a kor­mánynak elhatározott szándéka a javaslatot letárgyalni és megszavaztatni, abban az esetben vita sem akadályozhatja m­­eg. Az ellenzék passzivitásba megy és átengedi a teret a kor­mánynak. Az ellenzék ve­zető politikusai kivétel nélkül ezt az álláspontot foglalják el és érte­sülésünk szerint fe­merült az a gondolat is, hogy a baloldali pártok a nem­ze gyűlést a kor­mány vád alá helyezésére vonatkozó indítvány benyújtásával hagyják el. A törvényjavaslatról egyébként a következő nyilatkozatot tették az ellenzék vez­ető politikusai. Rassay Károly így nyilatkozott: “ Ha ez a törvény életbe lép, előáll az a helyzet, hogy­­ m­indenki, aki a kormá­ny kegyétől függ, az szabad, aki politikájával szembe­­he yezkedik, az kiteszi magát a bebörtönzésnek és internálásnak. Felmerül az a kérdés, hogy az ellenzék ne menjen a passzivitásba és ne vonja-e meg még az alkotmányos látszatát is ennek a diktatúrának. Rupert Rezső a következőket mondotta: “ Ez a javaslat beleillik a mostani rend­szerbe, amelynek semmi talaja nincs a nem­zetben. Azután az államcsíny után, amellyel a választást elrendelte, elkövették a botrányos vá­lasztást és most az történik velük, ami minden erőszaknál következik, hogy a kormány nem tudja magát tartani. Szükségesnek tartja tehát a kormány, hogy ehhez az eszközhöz folya­modjék. Az ellenzék nemcsak a független sajtó, hanem a közfelháborodás felzúdulására is számíthat. Andrássy Gyula a rendtörvényről. — A rendtörvény nem a közrend fokozottabb védelmét van hivatva szolgálni, hanem közve­szélyes felfordítást. Amennyiben a kormány je­lenlegi formájában akarja keresztülvinni, nem mondhatok mást, minthogy ezzel a közrendet fogja a legnagyobb mértékben veszélyezten".

Next