Szeged, 1923. július (4. évfolyam, 146-171. szám)

1923-07-01 / 146. szám

2 SZEGED Belgium a legszigorúbb megtorló intézkedé­seket léptette életbe a duisburgi robbanás ügyé­ben, melynek következtében tudvalevőleg kilenc belga katona meghalt és 25 megsebesült. Azokra a német panaszokra, melyek a német papírpénzkészletek lefoglalására vonatkoznak, a francia kormány hivatalosan azt válaszolta, hogy Németország a Ruhr-vidéki megszállás kezdete óta nem folyósította a megszálló csa­patok fenntartására szükséges pénzt, noha erre kötelezve volna. Szeged, 1923 Julius 1 kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy minden polgár vitális érdeke lenne a háború utolsó emlékének és kétségtelenül kínos emlékű kreatú­rájának, az Országos Szénbizottságnak meg­szüntetése, mert csak az tudná megállítani a lajtorján egyre magasabbra törő szénárakat. Lego, a Temps budapesti levelezője hosszabb levél­ben számol be lapjának hasábjain a magyar helyzetről, különösen az ellen a vélemény ellen hadakozik, amely az ellenséges érzelmű kül­földi sajtócikkek nyomán támadt, kétségbe vonva Magyarország szándékainak tisztaságát. Rámutat arra, hogy Magyarország más útra tér, mint Németország és loyális erőfeszítése­ket tett, hogy külföldi segítség nélkül meg­mentse az országot, de helyzete úgy alakult, hogy most a külföld kölcsönéhez kénytelen fo­lyamodni. „A szénbehozatalt a minimumra fogjuk redukálni.“ (A Szeged tudósítójától.) A mai napon Sze­ged város falai között tartózkodott az ország egyik legelső szénügyi szakértője és mondhatni az egész ország szénpiacának irányítója: Vida Jenő gazdasági főtanácsos, az Á­lalános Kőszén­bánya Részvénytársaság vezérigazgatója. Vida Jenő immár tizenhárom éve nem látogatott el hozzánk és most nagy elfoglaltságában családi körülményei szólították őt ide, ami ugyan nem volt akadálya annak, hogy ne tájékozódjon közvetlenül a nagy magyar Alföld és különösen Szeged szénügyi helyzetéről. Még a délelőtti órákban felkeresték régi ügyfelei, akik a leg­alaposabban feltárták előtte Szeged helyzetét. Vida Jenő az éjféli órákban fogadta a Szeged munkatársát, akinek az egész szénpiac mai helyzetéről a következőket mondotta: — A szénpiac helyzetéről annyit közölhetek, hogy egyrészt a fogyasztóipar gyenge elfoglalt­sága, másrészt a szénipar örvendetes fejlődése, sőt fokozódása a széntermelésben olyan hely­zetet teremtett, hogy ma a hazai szén felhasz­nálására berendezett ipari üzemek szénszükséglete minden tekintetben biztosítottnak mondható. Alig, sőt mondhatni egyáltalán nem fogunk olyan vállalatot találni, mely szénhiány miatt csak a legkisebb kellemetlenséggel is küzdene. A •z*bafüzér — Az idei, súlyosnak ígérkező téli idényre a szoba­­fűtés szempontjából milyen reményeink lehetnek, mél­­tóságos uram? — kérdeztük azután. — A szobafűtési és a mezőgazdasági szén te­kintetében némiképen másként áll a helyzet. Közismert dolog, hogy a hazai szénnek sokkal kisebb százaléka ad úgynevezett durva szenet, mint a külföldiek és így össztermelésünknek lényegesebben kisebb hányada alkalmas szoba­fűtési és mezőgazdasági célokra. Eme két fel­használási ágazat szükségletét teljesen kielégí­teni, úgy mint a múltban, a jelenben is be­hozatal fogja megszerezni. A behozatalt, legalább ami a mezőgazdasági szükség­letet illeti, a folyó idényben a minimumra fog­juk redukálni. Hála a munkások dicséretes munkakedvének, amely lehetővé tette, hogy a nyári hónapok alatt is olyan termelési nívó volt fenntartható, hogy a csiplisi és a gőzeke­­szántos szükségletet minden fennakadás nélkül teljes mértékben fedezni lehet. A téli szobafűtési szükséglet fedezésénél na­gyobb mennyiségű behozatal nem lesz elkerül­hető, de itt is, ha a termelésben zökkenések nem állanak be, jelentékenyen kisebb hiány fog mutatkozni, mint az előző években. A kitett fo rgalom: — Méltóságos uram — kérdeztük tovább — a sza­badkereskedelmet gúzsba kötő és egyben kivégező és kétségtelenül káros korlátozási, illetve kötött forgalmi intézkedések megszűnésére van-e valami kilátás ? — Erre a kérdésre azt mondhatom­ az előb­biek alapján, hogy nem kell válaszolnom sem­mivel. A háborús viszonyok által indokoltan életbeléptetett megkötöttségek a bányavállala­tok rendelkezési jogával ma már okvetlen meg­szüntetendők. Addig, míg a háború tartott, a hadsereg céljait szolgáló üzemek szénszükség­­letét biztosító intézkedések indokolttá tették az állam beavatkozását, ma azonban, midőn az országra nézve egyenlően fontos, hogy minden fogyasztó ipari üzem dolgozzés — ennek ki­elégítése pedig a széntermelés említett igen ör­vendetes emelkedése folytán lehetővé vált — sem­mivel sem magyarázható, hogy a kiutalási rend­szert még mindig fenntartja a kormány. — A vidéki iparvállalatok szempontjából milyen előnyök származnának a megkötöttség feloldása ese­tén? — kérdeztük. —­ I­t arra utalok, hogy szabadforgalom ese­tén minden fogyasztó azt a szenet kaphatná meg, melyre berendezkedett már a régi béke­időkben és mellyel a leggazdaságosabban dol­gozhatna. Előnye különösen abban nyilvánulna meg, hogy az egyes bányák között az egész vonalon egészéges verseny fejlődhetne ki és ezzel egészen bizonyosan a fogyasztókra nézve ha­marosan érezhető előnyök lennének észlelhetők. A szénárak. — Milyen szénárakra van kilátás, méltóságos áram ? — A téli szénárakról bizonyosat mondani nem lehet, de az már most is megállapítható, hogy az árak alakulása természetesen szorosan összefügg az általános helyzettel Ha, mint az utolsó napokban is például a zsír egyik nap­ról a másikra ezer koronával emelkedik, ennek nyomán béremelések támadnak és így a ter­melési költségek megnövekedés­ével el nem ke­­rülhető a szénárak emelkedése. Viszont a ko­­­rona stabilizálódása okvetlenül maga után vonná­­ a kétségtelenül magas szénárak megállapodását is. Ennyit mondott Vida Jenő, a hazai szén­helyzet legalaposabb ismerője és ezek után Revolver a spanyol szenátusban. A spanyol szenátusban a minap olyan jele­net játszódott le, amely nem igen fordult elő a parlamentáris életben. A trónbeszédre adandó válasz volt napirendre tűzve. Villaviciosa márki emelkedett szólásra. Mindenki érdeklődéssel for­dult a száraz humoráról nevezetes szenátor felé. A márki nyugodt méltósággal foglalkozott a trónbeszéddel, majd áttért az alkotmány egyik szakaszának módosítására. A miniszterelnök alig észrevehetően mosolygott Villaviciosa be­szédén, aki ezen felháborodva, indulatosan a kormányelnök felé kiálotta: Hajlandó-e a mi­niszterelnök úr a szóban lévő paragrafust mó­­dosítani, igen, vagy nem? Minthogy a márkit mindenki jó humoristának ismerte, azt hitték, valami éh­en töri a fejét és azt hitték, ezen is nevetni kell. Az egész Házban nagy derültség volt. De váratlan jelenet következett. A szónok csomagot vett elő, amelyben hatlövetű forgó­­pisztoly volt. A revolvert magasra tartva, a mi­niszterelnök felé ment és így szólt: Még egy­szer kérdem a miniszterelnök urat, módosítja-e az alkotmányszakaszt, igen, vagy nem? Én majd gondoskodok róla, hogy a miniszterelnök minél előbb a fűbe harapjon. Én majd ellátom a miniszterelnök úr baját. A következő pilla­natban letette a Ház asztalára a hatalmas fegy­vert, mintha semmi sem történt volna, nyu­godtan visszament helyére. Az elnök nem tett semmiféle megjegyzést az incidensre, csak azt kérdezte, kívánja-e tovább folytatni beszédét. Nem — mondotta a márki, — azt hiszem, ele­get mondottam, aki nem esett a feje lágyára, megérthette a szót. Ezután, mint aki jól vé­­­­gezte dolgát, kiment a teremből. A jó isten ecetfái. — írta Móra Ferenc. — A dolog akkor kezdődött, mikor szent Demeter öreg temploma már minden emberi beavatkozás nélkül széjjel menőben volt, a fogadalmi templom körvonalai pedig még a messze távolban köd­­löttek. Vagy még ott se, csak a palánki ház­­tulajdonosok álmaiban. Volt közöttük legalább húsz, aki mind arról álmodott, hogy az ő portáját veszi meg a város istenházának. Hiszen leg­inkább ezen múlt, hogy harminc esztendeig­ nem fogtak hozzá a fogadalom beváltásához. Min­denki azt akarta, hogy az ő áldozatkészségét fogadják el, ne a szomszédjáét. (No nem ingyen, természetesen. Az ember megadja a jó istennek, ami a jó istené, de a város meg adja meg az embernek a telke árát. Bár megadta volna! Olyan telkeket kínáltak házastól a civilásnak száz—százötvenezer koronákért, hogyha azokat a város akkor megvette volna, ma minden máso­dik belvárosi ház városi épület volna s nem kel­lene magát szégyelnie a központi egyetemnek. T. i. azokról is mind úgy le volna hullva a vakolat.) Elég az hozzá, hogy lehet annak már vagy tizenöt éve, mikor a jó isten lenézett az ő palánki házára és föltette magában, hogy ha már az emberek nem törődnek vele, majd ő maga diszit­­geti föl egy kicsit. Bizonyára megtehette volna a jó isten azt is, hogy leküldte volna az angyalait egy szép csillagfényes estén, hajnalra bevakoltatta volna velük a repedéseket, szép márványszobrokat faragtatott volna velük a mohos köszöntek he­lyére és írott képekkel pingáltatta volna teli a falakat. Szegény Jászai Géza egyszer cs­ak arra ébredt volna fel, hogy nini, milyen bazilikásan szólnak a szegedi harangok, no ez olyan szép álom, hogy nem érdemes belőle felébredni. Az Ezeregyéjszakában a dzsinek csinálnak ilyen gyors építkezéseket s ezt bizonyosan a kerubimok is megtudták volna csinálni, ha erre kaptak volna parancsot legfelsőbb helyen. De a jó isten nem akart a Templombizottság dol­gába avatkozni s amilyen szigorú jogász volt Ivánkovits Sándor, az akkori főfiscus, talán óvást is jelentett volna be ellene. De még ki tudhatja azt, a teremtő isten nem több örömét találja-e egy maga teremtette élő fűszálban, mint egy kelletlenül épített dómban? A kerubimok helyett tehát csak egyetlen verebecskének pa­rancsolt, annak is csak annyit, hogy fogjon a szájába egy ecetfamagot és ejtse azt bele a Demeter-templom oromfal­ának egy repedésébe. Vagy az is lehet, hogy a szelecskének adta ki a rendeletet, hogy ágyazza be a magvacskát és megparancsolta a nyári harmatoknak, hogy itas­sák és a napsugaraknak, hogy melengessék a kis­dedet. S egyszerre csak ott állt zöld selyem ru­hájában a szellős magasban, mint eleven akro­­teriája az omladozó templomnak és az emberek, akik akkoriban az ég felé is szoktak még nézni — igaz, még akkor néha járt is a vén torony órája — mosolyogva mondogattak egymásnak : — Nini, fa nőtt a tornyon. Ugyan milyen fa lehet? Alighanem ecetfa. Nem ecetfa ugyan, mert az ecetfa Rhus né­ven van bevezetve a fák anyakönyvébe, ez pedig Ailanthus volt, ami magyarul bálványfa. De ez neki mindegy, mert ő erről úgy se igen tud, nekünk meg nem az, mert az egy igaz isten hátán még­se nőhet bálványfa. Ez pedig ugyancsak megnőtt, most már bi­­­zonyos n jól meghaladja a három métert is, noha így lentről esik olyan kis süvölvénynek tetszik. (Éppen fordítva, mint az embereknél szokott lenni: a játékos optika azokat olykor még akkor is óriásoknak mutatja a siker tim­panonjain, ha a valóságban csupa babszemek is, annak is az aprajából valók.) Maholnap már az unokái is felnőtt sorba cseperedtek a jó isten ece­fájának, mert tudni kell, hogy az ecetfa ma már idősb ecetfa, sőt legidősb ecetfa, aki, amennyire idelentről megolvasható, magá­val lakik a romfalon. Az őrjöngő évek alatt, mig mi­k, okos emberek, fijtogattuk és öldö­költük egymást, ez az oktalan fi fi lkat nevelt, azok uj sarjakat eresztettek s most egy egész csi­lád örül együtt az életnek, amely mindenütt áldott és gyönyörűséges, ahol az ember nem ártja bele magát. S úgy lehet, mire az uj templom felépül, akkorra a régi templom für-

Next