Szeged, 1923. július (4. évfolyam, 146-171. szám)
1923-07-01 / 146. szám
2 SZEGED Belgium a legszigorúbb megtorló intézkedéseket léptette életbe a duisburgi robbanás ügyében, melynek következtében tudvalevőleg kilenc belga katona meghalt és 25 megsebesült. Azokra a német panaszokra, melyek a német papírpénzkészletek lefoglalására vonatkoznak, a francia kormány hivatalosan azt válaszolta, hogy Németország a Ruhr-vidéki megszállás kezdete óta nem folyósította a megszálló csapatok fenntartására szükséges pénzt, noha erre kötelezve volna. Szeged, 1923 Julius 1 kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy minden polgár vitális érdeke lenne a háború utolsó emlékének és kétségtelenül kínos emlékű kreatúrájának, az Országos Szénbizottságnak megszüntetése, mert csak az tudná megállítani a lajtorján egyre magasabbra törő szénárakat. Lego, a Temps budapesti levelezője hosszabb levélben számol be lapjának hasábjain a magyar helyzetről, különösen az ellen a vélemény ellen hadakozik, amely az ellenséges érzelmű külföldi sajtócikkek nyomán támadt, kétségbe vonva Magyarország szándékainak tisztaságát. Rámutat arra, hogy Magyarország más útra tér, mint Németország és loyális erőfeszítéseket tett, hogy külföldi segítség nélkül megmentse az országot, de helyzete úgy alakult, hogy most a külföld kölcsönéhez kénytelen folyamodni. „A szénbehozatalt a minimumra fogjuk redukálni.“ (A Szeged tudósítójától.) A mai napon Szeged város falai között tartózkodott az ország egyik legelső szénügyi szakértője és mondhatni az egész ország szénpiacának irányítója: Vida Jenő gazdasági főtanácsos, az Álalános Kőszénbánya Részvénytársaság vezérigazgatója. Vida Jenő immár tizenhárom éve nem látogatott el hozzánk és most nagy elfoglaltságában családi körülményei szólították őt ide, ami ugyan nem volt akadálya annak, hogy ne tájékozódjon közvetlenül a nagy magyar Alföld és különösen Szeged szénügyi helyzetéről. Még a délelőtti órákban felkeresték régi ügyfelei, akik a legalaposabban feltárták előtte Szeged helyzetét. Vida Jenő az éjféli órákban fogadta a Szeged munkatársát, akinek az egész szénpiac mai helyzetéről a következőket mondotta: — A szénpiac helyzetéről annyit közölhetek, hogy egyrészt a fogyasztóipar gyenge elfoglaltsága, másrészt a szénipar örvendetes fejlődése, sőt fokozódása a széntermelésben olyan helyzetet teremtett, hogy ma a hazai szén felhasználására berendezett ipari üzemek szénszükséglete minden tekintetben biztosítottnak mondható. Alig, sőt mondhatni egyáltalán nem fogunk olyan vállalatot találni, mely szénhiány miatt csak a legkisebb kellemetlenséggel is küzdene. A •z*bafüzér — Az idei, súlyosnak ígérkező téli idényre a szobafűtés szempontjából milyen reményeink lehetnek, méltóságos uram? — kérdeztük azután. — A szobafűtési és a mezőgazdasági szén tekintetében némiképen másként áll a helyzet. Közismert dolog, hogy a hazai szénnek sokkal kisebb százaléka ad úgynevezett durva szenet, mint a külföldiek és így össztermelésünknek lényegesebben kisebb hányada alkalmas szobafűtési és mezőgazdasági célokra. Eme két felhasználási ágazat szükségletét teljesen kielégíteni, úgy mint a múltban, a jelenben is behozatal fogja megszerezni. A behozatalt, legalább ami a mezőgazdasági szükségletet illeti, a folyó idényben a minimumra fogjuk redukálni. Hála a munkások dicséretes munkakedvének, amely lehetővé tette, hogy a nyári hónapok alatt is olyan termelési nívó volt fenntartható, hogy a csiplisi és a gőzekeszántos szükségletet minden fennakadás nélkül teljes mértékben fedezni lehet. A téli szobafűtési szükséglet fedezésénél nagyobb mennyiségű behozatal nem lesz elkerülhető, de itt is, ha a termelésben zökkenések nem állanak be, jelentékenyen kisebb hiány fog mutatkozni, mint az előző években. A kitett fo rgalom: — Méltóságos uram — kérdeztük tovább — a szabadkereskedelmet gúzsba kötő és egyben kivégező és kétségtelenül káros korlátozási, illetve kötött forgalmi intézkedések megszűnésére van-e valami kilátás ? — Erre a kérdésre azt mondhatom az előbbiek alapján, hogy nem kell válaszolnom semmivel. A háborús viszonyok által indokoltan életbeléptetett megkötöttségek a bányavállalatok rendelkezési jogával ma már okvetlen megszüntetendők. Addig, míg a háború tartott, a hadsereg céljait szolgáló üzemek szénszükségletét biztosító intézkedések indokolttá tették az állam beavatkozását, ma azonban, midőn az országra nézve egyenlően fontos, hogy minden fogyasztó ipari üzem dolgozzés — ennek kielégítése pedig a széntermelés említett igen örvendetes emelkedése folytán lehetővé vált — semmivel sem magyarázható, hogy a kiutalási rendszert még mindig fenntartja a kormány. — A vidéki iparvállalatok szempontjából milyen előnyök származnának a megkötöttség feloldása esetén? — kérdeztük. — It arra utalok, hogy szabadforgalom esetén minden fogyasztó azt a szenet kaphatná meg, melyre berendezkedett már a régi békeidőkben és mellyel a leggazdaságosabban dolgozhatna. Előnye különösen abban nyilvánulna meg, hogy az egyes bányák között az egész vonalon egészéges verseny fejlődhetne ki és ezzel egészen bizonyosan a fogyasztókra nézve hamarosan érezhető előnyök lennének észlelhetők. A szénárak. — Milyen szénárakra van kilátás, méltóságos áram ? — A téli szénárakról bizonyosat mondani nem lehet, de az már most is megállapítható, hogy az árak alakulása természetesen szorosan összefügg az általános helyzettel Ha, mint az utolsó napokban is például a zsír egyik napról a másikra ezer koronával emelkedik, ennek nyomán béremelések támadnak és így a termelési költségek megnövekedésével el nem kerülhető a szénárak emelkedése. Viszont a korona stabilizálódása okvetlenül maga után vonná a kétségtelenül magas szénárak megállapodását is. Ennyit mondott Vida Jenő, a hazai szénhelyzet legalaposabb ismerője és ezek után Revolver a spanyol szenátusban. A spanyol szenátusban a minap olyan jelenet játszódott le, amely nem igen fordult elő a parlamentáris életben. A trónbeszédre adandó válasz volt napirendre tűzve. Villaviciosa márki emelkedett szólásra. Mindenki érdeklődéssel fordult a száraz humoráról nevezetes szenátor felé. A márki nyugodt méltósággal foglalkozott a trónbeszéddel, majd áttért az alkotmány egyik szakaszának módosítására. A miniszterelnök alig észrevehetően mosolygott Villaviciosa beszédén, aki ezen felháborodva, indulatosan a kormányelnök felé kiálotta: Hajlandó-e a miniszterelnök úr a szóban lévő paragrafust módosítani, igen, vagy nem? Minthogy a márkit mindenki jó humoristának ismerte, azt hitték, valami éhen töri a fejét és azt hitték, ezen is nevetni kell. Az egész Házban nagy derültség volt. De váratlan jelenet következett. A szónok csomagot vett elő, amelyben hatlövetű forgópisztoly volt. A revolvert magasra tartva, a miniszterelnök felé ment és így szólt: Még egyszer kérdem a miniszterelnök urat, módosítja-e az alkotmányszakaszt, igen, vagy nem? Én majd gondoskodok róla, hogy a miniszterelnök minél előbb a fűbe harapjon. Én majd ellátom a miniszterelnök úr baját. A következő pillanatban letette a Ház asztalára a hatalmas fegyvert, mintha semmi sem történt volna, nyugodtan visszament helyére. Az elnök nem tett semmiféle megjegyzést az incidensre, csak azt kérdezte, kívánja-e tovább folytatni beszédét. Nem — mondotta a márki, — azt hiszem, eleget mondottam, aki nem esett a feje lágyára, megérthette a szót. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, kiment a teremből. A jó isten ecetfái. — írta Móra Ferenc. — A dolog akkor kezdődött, mikor szent Demeter öreg temploma már minden emberi beavatkozás nélkül széjjel menőben volt, a fogadalmi templom körvonalai pedig még a messze távolban ködlöttek. Vagy még ott se, csak a palánki háztulajdonosok álmaiban. Volt közöttük legalább húsz, aki mind arról álmodott, hogy az ő portáját veszi meg a város istenházának. Hiszen leginkább ezen múlt, hogy harminc esztendeig nem fogtak hozzá a fogadalom beváltásához. Mindenki azt akarta, hogy az ő áldozatkészségét fogadják el, ne a szomszédjáét. (No nem ingyen, természetesen. Az ember megadja a jó istennek, ami a jó istené, de a város meg adja meg az embernek a telke árát. Bár megadta volna! Olyan telkeket kínáltak házastól a civilásnak száz—százötvenezer koronákért, hogyha azokat a város akkor megvette volna, ma minden második belvárosi ház városi épület volna s nem kellene magát szégyelnie a központi egyetemnek. T. i. azokról is mind úgy le volna hullva a vakolat.) Elég az hozzá, hogy lehet annak már vagy tizenöt éve, mikor a jó isten lenézett az ő palánki házára és föltette magában, hogy ha már az emberek nem törődnek vele, majd ő maga diszitgeti föl egy kicsit. Bizonyára megtehette volna a jó isten azt is, hogy leküldte volna az angyalait egy szép csillagfényes estén, hajnalra bevakoltatta volna velük a repedéseket, szép márványszobrokat faragtatott volna velük a mohos köszöntek helyére és írott képekkel pingáltatta volna teli a falakat. Szegény Jászai Géza egyszer csak arra ébredt volna fel, hogy nini, milyen bazilikásan szólnak a szegedi harangok, no ez olyan szép álom, hogy nem érdemes belőle felébredni. Az Ezeregyéjszakában a dzsinek csinálnak ilyen gyors építkezéseket s ezt bizonyosan a kerubimok is megtudták volna csinálni, ha erre kaptak volna parancsot legfelsőbb helyen. De a jó isten nem akart a Templombizottság dolgába avatkozni s amilyen szigorú jogász volt Ivánkovits Sándor, az akkori főfiscus, talán óvást is jelentett volna be ellene. De még ki tudhatja azt, a teremtő isten nem több örömét találja-e egy maga teremtette élő fűszálban, mint egy kelletlenül épített dómban? A kerubimok helyett tehát csak egyetlen verebecskének parancsolt, annak is csak annyit, hogy fogjon a szájába egy ecetfamagot és ejtse azt bele a Demeter-templom oromfalának egy repedésébe. Vagy az is lehet, hogy a szelecskének adta ki a rendeletet, hogy ágyazza be a magvacskát és megparancsolta a nyári harmatoknak, hogy itassák és a napsugaraknak, hogy melengessék a kisdedet. S egyszerre csak ott állt zöld selyem ruhájában a szellős magasban, mint eleven akroteriája az omladozó templomnak és az emberek, akik akkoriban az ég felé is szoktak még nézni — igaz, még akkor néha járt is a vén torony órája — mosolyogva mondogattak egymásnak : — Nini, fa nőtt a tornyon. Ugyan milyen fa lehet? Alighanem ecetfa. Nem ecetfa ugyan, mert az ecetfa Rhus néven van bevezetve a fák anyakönyvébe, ez pedig Ailanthus volt, ami magyarul bálványfa. De ez neki mindegy, mert ő erről úgy se igen tud, nekünk meg nem az, mert az egy igaz isten hátán mégse nőhet bálványfa. Ez pedig ugyancsak megnőtt, most már bizonyos n jól meghaladja a három métert is, noha így lentről esik olyan kis süvölvénynek tetszik. (Éppen fordítva, mint az embereknél szokott lenni: a játékos optika azokat olykor még akkor is óriásoknak mutatja a siker timpanonjain, ha a valóságban csupa babszemek is, annak is az aprajából valók.) Maholnap már az unokái is felnőtt sorba cseperedtek a jó isten ecefájának, mert tudni kell, hogy az ecetfa ma már idősb ecetfa, sőt legidősb ecetfa, aki, amennyire idelentről megolvasható, magával lakik a romfalon. Az őrjöngő évek alatt, mig mik, okos emberek, fijtogattuk és öldököltük egymást, ez az oktalan fi fi lkat nevelt, azok uj sarjakat eresztettek s most egy egész csilád örül együtt az életnek, amely mindenütt áldott és gyönyörűséges, ahol az ember nem ártja bele magát. S úgy lehet, mire az uj templom felépül, akkorra a régi templom für-