Délmagyarország, 1925. szeptember (1. évfolyam, 82-106. szám)
1925-09-01 / 82. szám
2 ■ [UNK] [UNK] [UNK] 1 — DELMAGYARORSZAQ 1925 szeptember 1 politikai pártok egységes állásfoglalását. Megállapítható, hogy a Parisban lévő poltikai tényezők egymásnak tesznek szemrehányásokat. A kormány résziről szemére üetik a radikális tábor vezetőinek, hogy támogatják a piifisztikus jellegű mozgalmakat és kongresszusokat, amelyek a békeszerződések revíziójára irányuló külföldi mozgalmakat mintegy bátorítják, az ellenzékiek pedig, különösen Poincaré és Milerand hívei, azt vetik a kormány szemére, hogy Ausztria jdlszalagján halad, nem engedi magát Ausztria támogatásában megzavarni, noha egy kis éleslátással látnia kellene, hogy az utóbbi években ily irányban tanúsított toleranciát tulajdonképen Németország használja ki a maga érvényesülésére. állami kialakításáról döntsön. Mi hisszük, hogy kívánságunk teljesítése nagyban hozzá fog járulni Európa békéjének helyreállításához, annál is inkább, mert gazdasági szükségnek felelne meg. — A szanálási kísérletek egytől-egyig vagy eredménytelenek voltak, vagy csak átmeneti időre bizonyultak áldásosnak. Mind erősebb a kívánság a nagy gazdasági terület iránt, amely biztosítja lakóinak létét. — A mai tüntetés — folytatta Loebe — nem a kormányoktól indult ki. Ön is, mint a német birodalmi gyűlés elnöke, ebben a pillanatban nem valamely kormány szócsöveként szerepelek, hiszen egyébként is ellenzéki párthoz tartozom. Mi a csatlakozásban nem látjuk a béke megbontását. Marseilleben a munkások a békére irányuló akaratukat hirdették. Holnap Pdilsba megyek, hogy a németfrancia megértés mellett szólaljak fel és hangoztassam, hogy ez a megértés az alapja az európai békének. — Békebontásról tehát nem lehet szó. A beszédet viharos éljenzéssel fogadák. A gyűlést a városházán fogadás követte, amelyre számosan volak hivatalosak. Schober rendőrfőnök hivatali elfoglaltságával menette ki magát. Emmerling alpolgármester üdvözölte a megjelenteket és vitába szállt azzal a nemrégiben (Seipel részéről) kifejtett elmélettel, hogy az állam és a nemzet nem azonos fogalmak. Pdils, augusztus 31. Politikai körökben nagy igalommal és éles hangon tárgyalják az osztrák csatlakozási mozgalom megerősödését, különösen Loebe, a német birodalmi gyű és elnökének bécsi feltűnő agitációját a csatlakozási mozgalom mellett. Loebe beszédének az a része, amelyben fogadkozik, hogy a mozgalom csak békés úton, a Népszövetség segítségével akar érvényesülni, itt kevés benyomást tesz és különben is azt vetik ellen, hogy a mozgalom erőszakolása presszió akar lenni a Népszövetségre. Míg eddig hajlandóság mutatkozott arra, hogy a csatlakozási mozgalmat akadémikusnak, vagy előnyök kiharcolására alkalmas osztrák eszköznek tekintsék, addig most ebben a tekintetben fordulat állott be és mindinkább az a vélemény kerekedik fölül, hogy a mozgalom komoly jellegű és Németország áll mögötte. — A csatlakozási mozgalom — mondották egy beavatott hivatalban —, úgy látszik, mégsem egy előkelőtlen taktikai manőver spanyolfala, hanem ez idő szerint a legkomolyabb ostrom a békeszerződések rendszere ellen. A külpolitika intézői mindkább átlátják ezt és valószínű, hogy Ausztriát figyelmeztetni fogják a csatlakozási mozgalom eltűrésének súlyos következményeire. A kamara szünetelése lehetetlenné teszi a Szép ünnepséggel zárták be is Kedves, meghdó ünnepség zajlott le vasárnap délután a szegedi munkások gyermekbarát egyesületének ujszegedi gyermekpartfülrdőjén : megtartották a szezonzáró ünnepélyt. Az életszintre sült apróságok sírva bucsúzkodtak el a Tisza homokjától, hogy a négyhetes nyaralás után megkezdjék az iskolábajárást. Tizenkét órakor volt a bucsuebéd. A konyhává fölszerelt deszkabódéból kellemes gulyásillat szűrődött ki. Szabi Ferencné, a gyermekstrand ügyeskezű szakácsnője hatalmas üstben lőtte a párolgó eledelt, amelynek illata közel száz eleven apróság fantáziáját csiklandozta. Az idő szeszélyes volt. Az égen felhölő»lányok úsztak és takarták el a napot, amelnek java melegét elfújta a keddi orkár. A kihűlt homokról a födött társalgókba menekültek a gyerekek. Ez a „társalgó” is olyan stilazerű deszkaház, padokkal, asztalokkal idemenekültek a strandoló gyerekek a nyáron, amkor valami hirtelen zivatar zavarta meg a lubickolás gyönyörűségeit. Most mindenki idehúzódott és a deszkaalkotmány zsong a gyerekhad vidám zsibongásától, mint valami méhkas. Kedves látvány az eleven gyerekhad. Birnapiros, egészséges arcocskák sora kukucskál a gyalult asztalok mögül. Apró, félmeztelen gyerektestek hincuroznak a földön és bujócskáznak a sarkokban. De azért nagy és meghitt a fegyelem. A gondnoknők egyetlen intésére elhal a lárma és az égő gyerekazemek kiváncsi áhitattal figyelnek. Simogatásért simogatással, szeretésért szeretettel fizetnek és szent gyermekhálával. Ezt adják ráadásul: — Kész az ebéd — kiállja valaki. Az apróságok az asztalokhoz rohannak, föltelepednek a lócákra és türelmes éhséggel várják, amíg bádogtányérjaikra kerül a párolgó, vérpiros, kívánatos gulyás. Aztán néma diönbtn, áhitatos élvezettel majszolják a meleg ételt, az arcok kipirulnak és az apró, gyerekszájak köré mislatolódik a gulyás bíborleve. Ebéd után játék. A bolondos nap hol előbújik a felhők mögül, hol eltűnik mögöttük és árnyékával visszakérheti a kikívánkozó gyerekhadat. De ez is szórakozás. Minden csöppségre gondos szemek vigyáznak, nem is történt az egész nyáron egyetlen beleset sem. Pedig nem kis munkát ad és nem kis felelősséget jelent a gyermekstrand szezonját, hetven-nyolcvan eleven gyerek szemmel tartása. A munkások gyermekstrandjának átlagosan ennyi látogatója volt naponta. A szezonzáró ünnepély délután három órakor kezdődött a munkásdalárda énekével. Az apró munkásgyerekek és a szülök félkörben hegykedtek el a homokon. A dalárda éneke után ellépett a sorból egy öklömnyi emberke, Kari Feri és valóságos szónoklatban köszönte meg a gyermekbarát egyesület nyaraltatási akcióját. A kis szónokot lelkesen megtapsolták és megtapsolták azokat a csöppségeket is, akik verseket szavaltak az ünnepély kedvességének emelésére. Általános volt a meglepetés, amikor felállt a strandoló gyermekek saját, külön dalárdája és hibátlan betanulásban, karmesteri vezénylettel elénekelte a Zengjen a dal kezdetű alkalmi éneket. Ezután a mesemondás következett. Kolacskovszky Lajos két szép mesét mondott áhitatos figyelem közepette. Az ünnepélyt a munkásdalkör éneke zárta be Több kosár almát osztottak ki ezután a gyermekek között egy névtelen adakozó jóvoltából és öt óra felé megkezdődött az érzékeny bucizkodás. Felejhetetlen látvány volt, amikor a kicsinyek sírva csókolóztak össze a védőnőkkel és egymással a jövő nyári viszonzásra. Kilencven szegedi munkásgyerek négy hétig tartó boldog nyaraltatásáért elismerés illeti meg a Munkások Gyermekbarát Egyesületét, amelynek választmánya hihetetlen nehézségek leküzdése árán előteremtette a gyermeknyaraltatás költségeit. Több mint tizenkét millió koronába került az akció. A költségek egy részét az egyesület saját vagyonából fedezte, másik részét pedig a társadalom adta össze. Szégyenkezve kell megállapítanunk, hogy az adományok hetven százaléka vidékről érkezett, Szeged város társadalma mindössze harminc százalékkal segítette a homokhoz, a nyári napfényhez és a déli ebédhez a szegedi szegény emberek gyermekeit. A gyermekbarát egyesület a nyaraltatási akciót természetesen jövőre is megismétli, ha lehet, még szélesebb keretek között. Abban reménykednek, hogy az idei akció szép—sikere — négy hét alatt a strandoló gyerekek átag két-három kilót híztak — jelentékenyebb támogatásra sarkalja a város társadalmit. Ferusék. Irta: Hegyi István. Feruséknál megdöglött a tehén. (Azt mondják, szög feküdt a gyomrában.) Nagyon sajnálták az egyetlen jószágjukat Ferusék. Meg is siratták, öreg Ferus, öreg Ferusné, meg a lánya. Négyen voltak ugyan a háznál, de a negyedik nem sírt. Az Eszti lány gyereke volt a negyedik, a pólyás. Mire a Virágot elásták a kert sarkában a ház mögött, Eszti épp tisztába lett a helyzettel. Veheti a gyereket a nyakába és mehet! ösmeri az apját, de az anyjától sincs mi jót várnia. Még megvan az a levél, mit az anyja akkor íratott, mikor a gyerekivel volt várandós. „Bizony szegények vagyunk mink édes lányom, ha teheted, ne gyűjj haza.“ Amikor pedig az apja külön is meglátogatta szolgálati helyén, élőszóval ezt hagyta neki: haza gyühecc, de csak úgy gyűjt, ha üres kézzel nem gyüsz. Szegény Eszti féléjszakákat átsirdogált erre. Szeretett volna mentőírt találni a szíve sebére, de akármint csűrte-csavarta, a vége az lett, hogy csak haza. De nem ment üresen! Volt egy kis takarékpénze, mert hogy a bérit félrerakosgatta, gondolta, azzal tesz valamit. Első gondolata az volt, hogy az apjának vesz egypár csizmát, az anyjának meg egy jó meleg téli nagykendőt. Később megváltoztatta a gondolatát. Ez akkor történt, amikor gyengélkedni kezdett és elment az orvoshoz. Az orvos azt jósolta neki, hogy nem lesz elég a teje, vert tejen kell tartani a kicsit. Mire Eszti úgy határozott, hogy tehenet vesz. Ha tehenet visz haza, valami jó fejőst, azért csak eltarthatják . . . . . . Alig másfél hónapja, hogy hazahajtotta a Virág tehenet ... és ez a tehén olyan egy Istenáldotta jószág volt, mely mig élt, megváltotta a gyűlölködő pillanatoktól . . . Az apja volt a szívtelenebb. Még föl se virradt a másnapra, ágyban feküdtek még, amikor elkezdte a sirdogáló kis pólyásra: Hogy fulladnál meg te kis béka!, amikor igy bőgsz, nem alhatik fülled az ember. Aztán mint délfelé kukoricát kapálni ment a két öreg a rétbe, azt mondták Esztinek, hogy ő is menjen. Kösse a gyereket a nyakba, úgy menjen . . . És Eszti, mert nem volt pártfogója más, csak a nagy Isten, bekötötte a gyereket a pólyába és egy kendőfélével a mellére szorította. A vállára pedig fölvette a kapát és úgy ment az öregek után. Estig dolgozott velük egy sorba. Másnap, harmadnap is így ment Mig a gyönge szoptatós leány-asszonyt le nem vette lábáról a sok munka. Valamelyik reggel már nem birt fölkelni. Az anyja fölagyalta az ágyat, ő a kanapén kucsorgott. Fázott, lelte a hideg. Az anyja odament hozzája és rávetette a dunyhát. Fölengedt szívvel kérdezte: — Mi bánt Eszti ? . . . A gyerek a bölcsőben elorditotta magát. — Ez bánt ... — mondta megszeppenve. De mindjárt meg is bánta, hogy a gyerekre vitte a szót. — Minek szerezted ezt ... — mondta az öregasszony és a lábával meglökdöste a bölcsőt Hogy harag nem volt a hangjába, Eszti újra bátorkodott : — Nem tehetek róla . . . Ez volt az első eset, hogy a gyerekről beszélgettek. Komolyan, szenv nélkül. Az öregasszony hangja engesztelődés volt, a leányé meg megnyugovás. A nagy vihart levezette a Virág. Az apja hangja is csak olyan volt már, ha olykor föllobbant, mint a megzavart hullám utolsó csobbanása a parton. — Nagyon beteg vagy? — kérdezte az öregasszony. — Nagyon ... — suttogta Eszti. — Mid fáj? — Nem tudom. — Csináljak valamit? — kérdezte az öregasszony. Teja jó lesz, vagy tejet hozassak ? — Nem . . . tejet ne hozasson . . . Az öregasszony tétován állt a lány előtt: — Micsináljak? — Hijja el a telepkisasszonyt . . . Az öregasszony tudta, mire jó a telepkisasszony. Az majd elviteti a sivalkodó kis pólyást a lelencbe. Majd ott nevelődik az Eszti gyereke. Akinek apja, pártolója nincs, másutt hol is lenne? . . . Száz másét is nevelik ott anya nélkül. Arra nem is gondolt, hogy itthon is fölneveledne ! Amikor majd a nagy télbe magukra maradnak a két öreg, mert az Eszti szolgálni megy a városba úgyis, hogy ráérnének elbabusgatni . . . Nem volt elfogadva még akkor se, amikor elvitték. Hanem a lányát megsajnálta, amint tilt. — Ne rijjmán Eszti... lásd be, jobb ez így... legalább szabad vagy! — Vége van az én szabadságomnak. Vége ! Beletemette az arcát a dunyhába és tovább sirt. Öreg Ferusné eltűnődött a lánya betegágya előtt: — Mért sir ez a lány ?... A gyerek» sirassa ?... Ki gyereke ez, hogy igy sirassa? . . . Összerezzent erre a gondolatra. Eszibe jutott, hogy mikor a kis pólyás elkezdett oázni, olyankor mindig becsukta az uccaablakot. Ha idebent ríjj is, odakint ne hallják. Ezért nem tudta fölfogni a lánya fájdalmát, ő is volt ugyan gyerekiért aggódó édesanya, mikor nagybetegek voltak, vagy a halál ragadta a karjából valamelyiket. De az más anyaság volt. Ha más is, a gyerek»