Délmagyarország, 1928. január (4. évfolyam, 1-25. szám)
1928-01-01 / 1. szám
192S január 1. DEIMAGYARORSZAG szama «WMajammruMH iw A rendőrség tömegesen küldött büntetőparancsokat a városnak, mert nem tisztították kellőképen az uccákat. (A Délmagyarország munkatársáról) Tegnap beszámoltunk arról, hogy az államrendfőrség naponta mintegy 200 büntetőparancsot ad ki azok ellen, akik elmulasztották a járdák tisztítását. A rendőrség először figyelmeztette a háztulajdonosokat, másodszor azonban kiküldték a büntetőparancsokat. Eddig mintegy SWi büntetőparancsot kézbesítettek ki. A büntetőparancsok közül nagyon sokat kapott a város is. A köztisztasági hivatal ugyanis a nagy hóesés első napjaiban csak néhány emberrel tisztogatta az uccákat. Az uccakereszteződéseknél még véletlenül sem jelent meg uccaseprő. Az államrendőrség emberei természetesen a szigorú utasítások alapján egymás után jelentették fel a város hatóságát. Az államrendőrség kihágási bírósága hatpengős büntetőparancsokat küldött ki a városi köztisztasági hivatal rönére. A tömegesen kibocsájtott büntetőparancsok szombaton elérték a kellő halást, szombaton reggel a köztisztasági hivatal újabb 100 munkanélkülit vett fel az utcák úttestein felgyülemlett hó eltakarítására. PACZAUER rumsli, likőrök, palack borok (A Délmagyarország munkatársától.) Felesleges talán mondanunk, hogy a betegpénztár megszervezésének kérdése bennünket egyetlenegy vonatkozásban érdekel. De ez az egyetlen szempont: a közérdek szempontja. A közérdek nem azt követeli meg, hogy összeköttetések, befolyások, protekciók, helytelenül értelmezett faji szempontok érvényesüljenek, hanem azt, hogy a betegek jó orvosokhoz, kellő orvossághoz, megértő és dolgozni tudó tisztviselőkhöz jussanak. A betegpénztár a legnagyobb szociális alkotása az államnak. Méltatlan lenne tehát, ha a legnagyobb s — fájdalom — majdnem egyetlen szociális intézményünket helytelenül megalapozott, kártékonyan értelmezett s rosszhiszeműen kihasznált fajvédő politika kísérleti telepévé akarnák tenni. A beteg nem törődik azzal, hogy a fajbiológia fantasztái hogyan vegyelemezik orvosai vérét. A beteg nem azt követeli, hogy fajtiszta germánok, vagy fajtiszta szlávok vizsgálják meg köpetét, vagy szívműködését, a betegnek egyetlen kívánsága, egyetlen érdeke az, hogy jó és lelkiismeretes orvos segítse őt a betegsége elleni harcában, jó orvos és jó ember álljon mellette, amikor kicsik elgyengült kezéből a kalapács. Ha a betegpénztári orvosok szelekciója úgy történt volna meg, hogy a pályázók közül a legkiválóbb s ezért a legalkalmasabb orvosokat nevezték volna ki, akkor mindenki, akármilyen egyéni sérelmet szenvedett is, a legnagyobb elismeréssel, a legőszintébb helyesléssel fogadná a kinevezéseket. De amikor azt kell látnunk, hogy olyan orvosok is kimaradtak, akiknek fáradhatatlan és eredményes működését a betegek hálája kísérte, akik csak megbecsülést szereztek a szegedi orvosi karnak s akiknek kiválóságát a közfelfogás s a hivatalos minősítés egyértelműen ismerte el, akkor féltenünk kell magát az intézményt, féltenünk kell az intézményre bízott szociális feladatokat s aggodalommal kell néznünk az uj gondviselőire bízott intézmény sorsát. Aki nem megfelelő orvos, az repülni fog — mondotta pár hónappal ezelőtt a népjóléti miniszter. Ebbe mindenki bele is nyugodott. S most azt kell látnunk, hogy azok repülnek, akiket a méhelyi fajbiológia s az eckhardti koncepció ítélt alkalmatlanoknak. Az orvosi tudásuk miatt? Oh nem. Az orvosi működésük miatt? Dehogy. Lelkiismeretlen munkavégzésük miatt? Ugyan! A vallásuk miatt. Nem mi vetjük fel a felekezetieskedés kérdését. Azok felekezetieskednek, akik a minősítési táblázat legfontosabb rovatának a felekezet rovatát tartották. Fontosabbnak, mint az orvosirodalmi működést, fontosabbnak, mint a legtöbb tudással, legönzetlenebb áldozatkészséggel, a legfáradhatatlanabb lelkiismeretességgel végzett orvos-emberbaráti munkásságot. Csak egyetlen példát. A szegedi pénztárnak tizennégy zsidó vallású orvosa volt. Ebből tizenegy »repül«, kettőt lefokoztak s csak egyetlenegy tartotta meg állását. Nem neveztek ki négy olyan orvost, akiknek pénztári szolgálati ideje összesen száznegyven esztendő s kineveztek olyan egészen uj, egészen friss embereket, akiknek orvosi múltja esztendőkben összesen nem tesz ki annyit, mint egyetlen mellőzött öreg kartársuké. ?* *Mintha a jelölő bizottság iratta volna le egyik-másik kinevezett orvos még nedves diplomáját. A szegedi orvosi kar méltán panaszkodik kedvezőtlenre, sőt súlyosra fordult gazdaságihelyzete miatt. S a sok jogosult panasz most olyan meghallgatásra talált, mely a szegedi orvosok foglalkoztatása helyett új, ismeretlen orvosokat hoz Szegedre. Mi indokolja azt, hogy szegedi közhivatali állásoknál mellőzzék a szegedi orvosokat s a szegedi orvosok számának mesterséges szaporításával még jobban nehezítsék megnehezedett exisztenciájukat. A kérdésnek ez a megoldása sérelme és lebecsülése az egész szegedi orvosi karnak. Már tegnap, a késő éjszakai órákban kapott tudósításunkban is regisztráltuk azt a megdöbbenést, amelyet a munkásbiztosító pénztári orvosok kinevezése keltett. Az első híradások alapján meg kellett állapítani, hogy a kinevezéseknél egyáltalán nem mérlegelték a szerzett érdemeket, évtizedes munkálkodások kézzel fogható er’edményeit. A kinevezett orvosok névsorának és a régi orvosok listájának összehasonlításánál ez a tény még erősebb színekkel rajzolódik ki. Elmozdították állásából dr. Schrötter Henrik bőrgyógyász szakorvost, aki kilenc évig működött, helyette dr. Konczwald Tibort nevezték ki, aki rövid ideig a klinikán működött, mint tanársegéd. Nem nevezték ki dr. Kiss Menyhért nőgyógyász szakorvost, aki nyolc éven keresztül működött eredményesen. Helyébe dr. Sándor József került, aki ugyancsak mint tanársegéd működött a szegedi egyetem klinikáján. Kimaradt dr. Erdélyi Jenő fül, orr és gége szakorvos, aki tizenkét éven keresztül a legteljesebb elismerésre méltó kiváló munkásságot fejtett ki az egész szaknyilvánosság előtti ismert tudásával. Az eddig be nem töltött második fogász szakorvosi állásra Gyulai Bernát Ernőt nevezték ki, akit szegedi orvosi körökben nem ismernek. Gyermekgyógyász szakorvossá dr. Lukács Józsefet nevezték ki, aki ma is tanársegéd a szegedi egyetem gyermekklinikáján. Dr. Turcsányi Imrét, aki több, mint két évtizeden keresztül működött ki j tartó lelkiismeretességgel ezen a helyen, kerületi orvossá tették. A kerületi kezelő orvosok közül egyszerűen kihagyták dr. Andrássy Ferencet, dr. Vass Ignácot, dr. Ács Vilmost és dr. Schreiber Fülöpöt, akik több, mint három évtizede működtek, mióta a munkásbiztosító pénztár intézményét megalakították. Helyükre dr. Borsó István, aki ugyancsak a klinikán működött, dr. Leinzinger László, aki katonaorvos volt Békés és fajvédeleaia. A szegedi munkáspénztári orvosok kinevezése. — Negyvenéves szolgálón idővel is „repülnek” az orvosok. ahol nem lehet pipálni ? — Nem lehet? — néznek rám megütődve. — Azt mondja, itt nem lehet? — Nem hát, — mutatom a folyosói falakon a táblát, — látják, hogy itt »tilos a dohányzás«. — Ejnye, hejnye, a könyörgöjd neki, aztán baj, — búsulták el magukat a klubalapító komenisták. — Akkor megjelentjük a tetthelyen, hogy itt nem kaszinózunk. Úgy elmentek, hogy sose jöttek többet vissza. Falat lebontani, könyveket betüzelni jussuknak érezték, de az nem jutott eszükbe, hogy a dohányzási tilalmat is levehetik ennyi erővel a falról. Mire pedig a tanácsadójuk felokosította volna őket, akkorra itt volt távirati segélykérésemre, a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőségének távirati utasítása, hogy a katonaság igénybevételével védjem meg a kulturpalotát.Gondolom, ez volt az utolsó aktája ennek a jeles központi hatalomnak. Jó, hogy a hathatóssága kipróbálására nem került sor. * Hát ez nem ilyen küldöttség volt, amelyik most várt rám a kulturpalota előtt. Ünneplő ruhába öltözött, ünnepi arcot öltő szegedi polgáremberek tábora. Igenis tábor, viharvert zászló körül csoportosulva. A zászló piros, nem vörös s ahogy tobozza a selymét s tiszai Szél, egyik oldaláról Szent János szelíd képe néz le, a másikon az Urkrisztus jár tanítványaival a háborgó vizeken. Ismerősnek látszik nekem ez az öreg zászló. Mintha az volna, amit a régi lobogóink közt őrizünk, a szegedi hajósegylet régi zászlaja. Szokás ez, hogy a különböző iparos szakmák régi ereklyéjüket beadják a múzeumba s csak a védőszent ünnepén kérik ki, hogy alatta vonuljanak a templomba. Hát nyilván most is ilyesmiről lehet szó. karácsony harmadnapján van az ünnepe a hajósok patrónusának, a titoktartó Szent Jánosnak, a vizek vigyázójának, akinek feje körül csillagkoszoru virágzott ki a Moldva hullámai közt. — Viszik-e, vagy hozzák? — kérdem Fonyó tanító urat, aki mint szószóló köszönt a zászló alatt. — Hozzuk, — jelenti a tanító ur, a hajósok jegyzője, — hozzuk a régi régi zászló mellé az uj régi zászlót. Privinszky János elnök úr majd elmondja a többit. Az ám, csakugyan, ez nem az a régi zászló, amelyet mi őrizgetünk s amely még a negyvennyolcas idők hagyatéka. Forradalmas idők ringatták a szegedi hajós-egylet bölcsőjét s negyven évi szolgálat után került be a hálódíszes lobogó a múzeum ereklyegyüjteményébe. Akkor készült ez a második öreg zászló, amely harminchét esztendeig kisérgette az egyesület tagjait az élet háborgó vizeiről az örök békesség nagy kikötőjébe, a temetőbe. Ezerhatszázharminchét egyesületi tagot temettünk ezzel a zászlóval, — mondja Privinszky elnök úr és az öreg szemek meghatott szeretettel simogatják az ócska selymet, amely utoljára zizeg most az Isten szabad ege alatt. Elvitték a védőszent ünnepén a hajósok miséjére s a templomból egyenesen a múzeumba hozták. A halottkisergelő lobogó most már maga is halottá válik s bekerül a múlt kriptájába. — Lám, hát ilyen sok még a hajós ember Szegeden, — nézem elcsodálkozva a sok tisztes komoly arcot. — Hajós van, de hajó nincs és vizi malom sincs, — mondja sóhajtva Privinszky János. —1 Hej, az én gyerekkoromban... Nem lehet ezt a mondatot szívfájás nélkül befejezni. Pedig a mai öreg hajósok is csak az alkonyatát látták már a tiszai hajózásnak. A fénykoráról már ők is csak hallomásból tudtak az apáiktól. Mikor föl Stegensburgig és le Galacig jártak a szegedi hajók és hajós dinasztiák uralkodtak Szegeden, amelyet száz évvel ezelőtt nem hívtak még parasztvárosnak, hanem mindenfelé vgy ismertek, mint pezsgőéletet kereskedővárost. l">o talán még nem is ez volt a vizi emberek fénykora, hanem az, mikor Hunyadi János parancsszava dörgött a Tiszán és negyvenezer halász,hajós vitte Belgrád alá a Szűz Máriás lobogót... Ahogy emlegetjük a régi időket, kezd hullongani a hó s ezüstkoszoru fonódik az öreg lobogóra. A zászlótartó magasra emeli, még egyszer megrobogtatja, a selyem halkan suhog és visszahull, mint fáradt sasmadár, aztán eltűnik az ajtóban. Az öreg hajósok megemelik a kalapjukat, a Hunyadi vizi embereinek kései unokái utoljára tisztelegnek a békés munka ezredzászlója előtt, amely egy emberöltönyi szolgálat után vonul nyugalomba.