Délmagyarország, 1928. január (4. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-01 / 1. szám

192S január 1. DEIMAGYARORSZAG szama «WMajammruMH iw A rendőrség tömegesen küldött büntetőparancsokat a városnak, mert nem tisztították kellőképen az uccákat. (A Délmagyarország mun­kat­ársár­ól) Tegnap beszámoltunk arról, hogy az államrend­­főrség naponta mintegy 200 büntetőparancsot ad ki azok ellen, akik elmulasztották a járdák tisztí­tását. A rendőrség először figyelmeztette a ház­­tulajdonosokat, másodszor azonban kiküldték a büntetőparancsokat. Eddig mintegy SWi büntető­­parancsot kézbesítettek ki. A büntetőparancsok közül nagyon sokat kapott a város is. A köztisztasági hivatal ugyanis a nagy hóesés első napjaiban csak néhány emberrel tisz­togatta az uccákat. Az uccakereszteződéseknél még véletlenül sem jelent meg uccaseprő. Az állam­rendőrség emberei természetesen a szigorú utasí­tások alapján egymás után jelentették fel a város hatóságát. Az államrendőrség kihágási bírósága hatpengős büntetőparancsokat küldött ki a városi köztisztasági hivatal rönére. A tömegesen kibocsájtott büntetőparancsok szombaton elérték a kellő halást, szombaton reg­gel a köztisztasági hivatal újabb 100 munkanél­külit vett fel az utcák úttestein felgyülemlett hó eltakarítására. PACZAUER rumsli, likőrök, pa­lack borok (A Délmagyarország munkatársától.) Feles­leges talán mondanunk, hogy a betegpénztár megszervezésének kérdése bennünket egyetlen­egy vonatkozásban érdekel. De ez az egyetlen szempont: a közérdek szempontja. A közérdek nem azt követeli meg, hogy összeköttetések, befolyások, protekciók, helytelenül értelmezett faji szempontok érvényesüljenek, hanem azt, hogy a betegek jó orvosokhoz, kellő orvosság­hoz, megértő és dolgozni tudó tisztviselőkhöz jussanak. A betegpénztár a legnagyobb szo­ciális alkotása az államnak. Méltatlan lenne tehát, ha a legnagyobb s — fájdalom — majd­nem egyetlen szociális intézményünket hely­telenül megalapozott, kártékonyan értelmezett s rosszhiszeműen kihasznált fajvédő politika kísérleti telepévé akarnák tenni. A­ beteg nem törődik azzal, hogy a fajbioló­gia fantasztái hogyan vegyelemezik orvosai vé­rét. A beteg nem azt követeli, hogy fajtiszta germánok, vagy fajtiszta szlávok vizsgálják meg köpetét, vagy szívműködését, a betegnek egyetlen kívánsága, egyetlen érdeke az, hogy jó és lelkiismeretes orvos segítse őt a beteg­sége elleni harcában, jó orvos és jó ember álljon mellette, amikor kicsik elgyengült ke­zéből a kalapács. Ha a betegpénztári orvosok szelekciója úgy történt volna meg, hogy a pályázók közül a legkiválóbb s ezért a legalkalmasabb orvosokat nevezték volna ki, akkor mindenki, akármi­lyen egyéni sérelmet szenvedett is, a legna­gyobb elismeréssel, a legőszintébb helyesléssel fogadná a kinevezéseket. De amikor azt kell látnunk, hogy olyan orvosok is kimaradtak, akiknek fáradhatatlan és eredményes működé­sét a betegek hálája kísérte, akik csak meg­becsülést szereztek a szegedi orvosi karnak s akiknek kiválóságát a közfelfogás s a hiva­talos minősítés egyértelműen ismerte el, ak­kor féltenünk kell magát az intézményt, fél­tenünk kell az intézményre bízott szociális feladatokat s aggodalommal kell néznünk az uj gondviselőire bízott intézmény sorsát. Aki nem megfelelő orvos, az repülni fog — mondotta pár hónappal ezelőtt a népjóléti miniszter. Ebbe mindenki bele is nyugodott. S most azt kell látnunk, hogy azok repülnek, akiket a méhelyi fajbiológia s az eckhardti koncepció ítélt alkalmatlanoknak. Az orvosi tudásuk miatt? Oh nem. Az orvosi működésük miatt? Dehogy. Lelkiismeretlen munkavégzé­sük miatt? Ugyan! A vallásuk miatt. Nem mi vetjük fel a felekezetieskedés kér­dését. Azok felekezetieskednek, akik a minősí­tési táblázat legfontosabb rovatának a felekezet rovatát tartották. Fontosabbnak, mint az or­vosirodalmi működést, fontosabbnak, mint a legtöbb tudással, legönzetlenebb áldozatkész­séggel, a legfáradhatatlanabb lelkiismeretes­séggel végzett orvos-emberbaráti munkásságot. Csak egyetlen példát. A szegedi pénztárnak tizennégy zsidó vallású orvosa volt. Ebből tizenegy »repül«, kettőt lefokoztak s csak egyetlenegy tartotta meg állását. Nem nevez­tek ki négy olyan orvost, akiknek pénztári szolgálati ideje összesen száznegyven esztendő s kineveztek olyan egészen uj, egészen friss embereket, akiknek orvosi múltja esztendők­ben összesen nem tesz ki annyit, mint egyetlen mellőzött öreg kartársuké. ?* *Mintha a jelölő bi­zottság iratta volna le egyik-másik kinevezett orvos még nedves diplomáját. A szegedi orvosi kar méltán panaszkodik kedvezőtlenre, sőt súlyosra fordult gazdasági­­helyzete miatt. S a sok jogosult panasz most­ olyan meghallgatásra talált, mely a szegedi orvosok foglalkoztatása helyett új, ismeretlen orvosokat hoz Szegedre. Mi indokolja azt, hogy szegedi közhivatali állásoknál mellőzzék a sze­gedi orvosokat s a szegedi orvosok számának mesterséges szaporításával még jobban nehe­zítsék megnehezedett exisztenciájukat. A kér­désnek ez a megoldása sérelme és lebecsülése az egész szegedi orvosi karnak. Már tegnap, a késő éjszakai órákban ka­pott tudósításunkban is regisztráltuk azt a megdöbbenést, amelyet a munkásbiztosító pénztári orvosok kinevezése keltett. Az első híradások alapján meg kellett állapítani, hogy a kinevezéseknél egyáltalán nem mérlegelték a szerzett érdemeket, évtizedes munkálkodások kézzel fogható er’edményeit. A kinevezett or­vosok névsorának és a régi orvosok listájának összehasonlításánál ez a tény még erősebb­ színekkel rajzolódik ki. Elmozdították állásából dr. Schrötter Henrik bőrgyógyász szakorvost, aki kilenc évig mű­ködött, helyette dr. Konczwald Tibort nevezték ki, aki rövid ideig a klinikán működött, mint tanársegéd. Nem nevezték ki dr. Kiss Meny­hért nőgyógyász szakorvost, aki nyolc éven ke­resztül működött eredményesen. Helyébe dr. Sándor József került, aki ugyancsak mint ta­nársegéd működött a szegedi egyetem klini­káján. Kimaradt dr. Erdélyi Jenő fül, orr és gége szakorvos, aki tizenkét éven keresztül a legteljesebb elismerésre méltó kiváló munkás­ságot fejtett ki az egész szaknyilvánosság előtti ismert tudásával. Az eddig be nem töltött má­sodik fogász szakorvosi állásra Gyulai Bernát Ernőt nevezték ki, akit szegedi orvosi körök­ben nem ismernek. Gyermekgyógyász szak­orvossá dr. Lukács Józsefet nevezték ki, aki ma is tanársegéd a szegedi egyetem gyermek­­­klinikáján. Dr. Turcsányi Imrét, aki több,­ mint két évtizeden keresztül működött ki­ j tartó lelkiismeretességgel ezen a helyen, ke­­rületi orvossá tették. A kerületi kezelő orvosok közül egyszerűen­ kihagyták dr. Andrássy Ferencet, dr. Vass Ignácot, dr. Ács Vilmost és dr. Schreiber Fü­­­löpöt, akik több, mint három évtizede mű­ködtek, mióta a munkásbiztosító pénztár in­­­tézményét megalakították. Helyükre dr. Borsó István, aki ugyancsak a klinikán működött, dr. Leinzinger László, aki katonaorvos volt Békés­ és fajvédeleaia. A szegedi munkáspénztári orvosok kinevezése. — Negy­venéves szolgálón idővel is „repülnek” az orvosok. ahol nem lehet pipálni ? — Nem lehet? — néznek rám megütődve. — Azt mondja, itt nem lehet? — Nem hát, — mutatom a folyosói falakon a táblát, — látják, hogy itt »tilos a dohányzás«. — Ejnye, hejnye, a könyörgöjd­ neki, az­tán baj, — búsulták el magukat a klubalapító kom­e­­nisták. — Akkor megjelentjük a tetth­elyen, hogy itt nem kaszinózunk. Úgy elmentek, hogy sose jöttek többet vissza. Falat lebontani, könyveket betüzelni jussuknak érezték, de az nem jutott eszükbe, hogy a dohány­zási tilalmat is levehetik ennyi erővel a falról. Mire­ pedig a tanácsadójuk felokosította volna őket, akkorra itt volt távirati segélykérésemre, a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelősé­gének távirati utasítása, hogy a katonaság igény­­bevételével védjem meg a kulturpalotát.­­Gondo­­lom, ez volt az utolsó aktája ennek a jeles köz­ponti hatalomnak. Jó, hogy a hathatóssága kipró­bálására nem került sor. * Hát ez nem ilyen küldöttség volt, amelyik most várt rám a kulturpalota előtt. Ünneplő ruhába öltözött, ünnepi arcot öltő szegedi polgárembe­rek tábora. Igenis tábor, viharvert zászló körül csoportosulva. A zászló piros, nem vörös s ahogy tobozza a selymét s tiszai Szél, egyik oldaláról Szent János szelíd képe néz le, a másikon az Urkrisztus jár tanítványaival a háborgó vizeken. Ismerősnek látszik nekem ez az öreg zászló. Mintha az volna, amit a régi lobogóink közt őrizünk, a szegedi hajósegylet régi zászlaja. Szo­kás ez, hogy a különböző iparos­ szakmák régi ereklyéjüket beadják a múzeumba s csak a védő­szent ünnepén kérik ki, hogy alatta vonuljanak a templomba. Hát nyilván most is ilyesmiről lehet szó. karácsony harmadnapján van az ünnepe a hajósok patrónusának, a titoktartó Szent János­nak, a vizek vigyázójának, akinek feje körül csillagkoszoru virágzott ki a Moldva hullámai közt. — Viszik-e, vagy hozzák? — kérdem Fonyó ta­nító urat, aki mint szószóló köszönt a zászló alatt. — Hozzuk, — jelenti a tanító ur, a hajósok jegyzője, — hozzuk a régi régi­ zászló mellé az uj régi­ zászlót. Privinszky János elnök úr majd elmondja a többit. Az ám, csakugyan, ez nem az a régi zászló, amelyet mi őrizgetünk s amely még a negyven­­nyolcas idők hagyatéka. Forradalmas idők ringat­ták a szegedi hajós-egylet bölcsőjét s negyven évi szolgálat után került be a háló­díszes lobogó a múzeum ereklyegyüjteményébe. Akkor készült ez a második öreg zászló, amely harminchét eszten­deig kisérgette az egyesület tagjait az élet há­borgó vizeiről az örök békesség nagy kikötőjébe, a temetőbe.­­ Ezerhatszázharminchét egyesületi tagot temet­tünk ezzel a zászlóval, — mondja Privinszky el­nök úr és az öreg szemek meghatott szeretettel si­mogatják az ócska selymet, amely utoljára zizeg most az Isten szabad­­ ege alatt. Elvitték­ a védő­­szent ünnepén a hajósok miséjére s a templom­ból egyenesen a múzeumba hozták. A halottkiser­­gelő lobogó most már maga is halottá válik s bekerül a múlt kriptájába. — Lám, hát ilyen sok még a hajós­ ember Sze­­geden, — nézem elcsodálkozva a sok tisztes ko­moly arcot. — Hajós van, de hajó nincs és vizi malom­ sincs, — mondja sóhajtva Privinszky János. —1 Hej, az én gyerekkoromban... Nem lehet ezt a mondatot szívfájás nélkül be­fejezni. Pedig a mai öreg hajósok is csak az alkonyatát látták már a tiszai hajózásnak. A fény­koráról már ők is csak hallomásból tudtak az apáiktól. Mikor föl Stegensburgig és le Galacig jártak a szegedi hajók és hajós­ dinasztiák uralkod­tak Szegeden, amelyet száz évvel ezelőtt nem hív­tak még parasztvárosnak, hanem mindenfelé v­gy ismertek, mint pezsgőéletet kereskedő­várost. l">o talán még nem is ez volt a vizi emberek fénykora, hanem az, mikor Hunyadi János parancsszava dörgött a Tiszán és negyvenezer halász,­hajós vitte Belgrád alá a Szűz Máriás lobogót... Ahogy emlegetjük a régi időket, kezd hullon­­gani a hó s ezüstkoszoru fonódik az öreg lobo­­­góra. A zászlótartó magasra emeli, még egyszer megrobogtatja, a selyem halkan suhog és vissza­­hull, mint fáradt sasmadár, aztán eltűnik az aj­tóban. Az öreg hajósok megemelik a kalapjukat, a Hunyadi vizi embereinek kései unokái utoljára tisztelegnek a békés munka ezredzászlója előtt, amely egy emberöltönyi szolgálat után vonul nyu­galomba.

Next