Délmagyarország, 1936. február (12. évfolyam, 28-52. szám)

1936-02-01 / 28. szám

BViarn. Sperketzia*«« Somogyi ucca B*. L­om. Telelőm 23*33.. Kladohl Tiittü, MictVnkVnyrt&r Os fegyh­adai Aradi acca S. Telelőm 13— O6. — Nyomdai low UpM­acca Itt. Telelőm 13­00. . Tdrb­all So­loréldmi DélmagyaronzAg, Szeged, Szombat, 1936 február I. Ara ÍO fillér XII. évfolyam, 28. sz.­­ ELŐFIZETÉS t Havonta helyben 3.20, vidéken e* Budapesten 3.00, külföldön O 40 pengő. — Egyes szám Óra hétköz­nap 10, vater­­án Ünnepnap 10 Ilii. Hír­­detések felvétele tarifa szerint. Megje­lenik hétfő kivitelével naponta reggel Az Úr katonái Honorálni kívánjuk azok álláspontját, akik azt vitatják, hogy a színházzal csínján kell bánni. Szerintünk ugyan a legnagyobb óva­tosságot, a legkíméletesebb körültekintést , s a legáldozatosabb fáradalmakat a város ál­talános kultúrájának kell szentelni, a szín­ház pedig csak csekélyke része ennek az egésznek. Annyiban azonban igazuk van azoknak, akik kíméleti időt sürgetnek a szín­ház részére, — sok ideje nincs már se a város­nak, se a színháznak, — hogy a színházi vál­ságokat a lehetőség szerint távol kell tartani s az irányzatot a színház művészi és pénz­ügyi föllendítésének az útja felé úgy kell terelni, hogy momentán se ártson ez a mun­ka a színház pénztárának. Ez az oka, hogy Az Úr katonái szegedi előadásával kapcso­latos megjegyzéseinket csak most tesszük meg, amikor ennek az érdekfeszítően ér­dekes és művészi darabnak az utolsó elő­adása is lezajlott, sajnos, gyönge ház mel­lett. Azzal, hogy pénzügyileg hogy vált be a színház Sziklai kezében, ma, második sze­zonjának a derekán sincs tisztában a közön­ség. A jelek szerint, az igazgató jóhiszeműen igyekszik megfelelni fizetési kötelezettségei­nek. Azt, hogy hatalmas díszlettárat szer­zett, nemcsak nem titkolja, de hangoztatja is. De elég gyakran hangosak a színházi berkek olyan kijelentésektől is, hogy a szín­ház rosszul megy, a közönség nem támogat­ja a színházat, amelybe hatalmas pénzt ölt bele az igazgató, aki szívesen cserélné fel szegedi pozícióját mással. Annak, hogy az igazgató szabadulni akar a szegedi szín­háztól, ellentmond, hogy szerződésének öt évvel való meghosszabbítását kéri. Nem tud­juk, messze megyünk-e a következtetésben, de azt hisszük, hogy senki se, még a szín­igazgató se kéri olyan szerződés meghos­­­szabbítását, amely a tönkretételét idézi elő. De hisz a szerződéseknek nem is az a cél­juk, hogy azokat, akik szerződnek egymás­sal, tönkretegyék. A jó szerződés mellett jól kell járni mindekét félnek. A jelen esetben az igazgatónak is, de a városnak is. S ben­nünket ez a meggondolás is vezet, amikor észrevételeinket megtesszük. A szinházvezetésnek az a módszere, amely Az Úr katonái szegedi szinrehozatala körül érvényesült, s amely általában jellemző a szegedi szinházvezetésre, rég idejét múlta. Makó Lajos és Krecsányi Ignácz idejében ki­elégítette színházba járó eleink kulturális és idegenforgalmi gócponttá való fejlődésünk igényeit. Azóta azonban eltelt néhány évti­zed, azonkívül a fejlődés irama oly rohamos volt, mintha legalább is hat, nyolc évtized enyészett volna át a múlandóságba. Azóta, ha a kartellírozott szegedi mozik érdekei megengedik, a Szentivánéji álom olyan elő­adásában gyönyörködhetünk, amelyet Rein­hardt rendezett amerikai tőkével. Gyönyör­ködhetünk a Dubarry londoni előadásában, Giglitől hallhatjuk a Rigolettó lírai melegsé­­gű tenoráriáit s örvendezhetünk a sikerül­tebbnél sikerültebb magyar filmek láttán. Azóta új vezetési elvek érvényesülnek vi­lágvárosok világhírű színházaiban, legutóbb a bécsi operaházban és a Burg-színházban és teret adtak a közönség megfoghatóbb megszervezésének pesti színházakban, köz­tük a két állami színházban is. Hogy Debrecen, Pécs, vagy Miskolc színháza miként gondos­kodik magáról, közvetlenül nem érdekel ben­nünket. De a szegedi színházat már régen ki kellett volna emelni a bérletgyűjtésnek hos­­­szú évek óta eredménytelennek bizonyult út­járól s a közönség legszélesebb rétegeinek tartós beszervezését biztosító új és bevált módszeréhez kellett volna folyamodni. Az ország második városának kiemelkedően jobb színházra van szüksége, mint a vidéki városoknak. Ez azonban közönségkérdés is, épp azért elő kell teremteni a közönséget, de ezt 1936-ban nem olyan eszközökkel csi­nálják, mint 1884-ben. A sablonokkal általában szakítani kell. Az Úr katonái Pesten hatalmas sikert aratott. Olyan szólamok, mint amilyen az, hogy „Minden más vidéki színpadot megelőzve", vagy az, hogy „Az ország legünnepeltebb primadonnája," egy embert se visznek be a színházba és méltatlanok is. Az Úr katonái­nál például számolni kellett volna azzal, hogy Szeged az ország legnagyobb katolikus városa, hogy a környékbeli városokban és községekben is nagy tömegekben élnek ka­tolikusok, hogy a formailag kiforrott, tartal­milag érdekes darab nem katolikusokat is vonz, hogy tehát csiszoltabb eszközök, mint amilyenek szürke hétköznapokon állnak a színház rendelkezésére, helyben nagyobb tö­megeket vonzottak volna és lehetővé tették volna a környéknek színházi vonatokkal való megmozgatását. Csak két-három olcsó sze­replő kellett volna, de azért mind jó név és rendezőnek Hevesi Sándor. A bécsi tavasz­nak az előjelek szerint öt telt háza lesz. Mit gondol az igazgató, Honthy Hanna nélkül is telt házak várnák és tapsolnák ezt az igazán közepes operettet? És mit gondol az igazga­tó, nincsenek a szegedi színháznak irodalmi hagyományai és nincs a szegedi igazgatónak kötelessége az irodalommal szemben? Változatlanul a kulturális decentralizáció állásponton vagyunk. Hitünk annak lehetősé­gében, hogy a szegedi kultúra fejlődésképes és annak a felismerésében, hogy gátolják a fejlődését, megingathatatlan. Szegeden meg­vannak a nagy színház feltételei, csak föl kell ismerni és működésbe kell hozni ezeket a föltételeket. Ennek a lehetőségét akartuk, ha nagy vonásokban is, föltárni. A szegedi szín­ház hatalmas országos kulturszerv és hatal­mas szegedi idegenforgalmi tényező lehet. Bethlen kétórás beszéde a hitbizományi javaslat vitájában A reformok, a Bethlen-kormány tevékenysége, a földosztás, az ipar­ellenes hangulat „Ne nyúljunk reformokhoz, am g az előfeltételek nincsenek meg­adva" — „Annak, hogy a javaslatot megszavazom, valóban nem a politikai bizalom az oka" (Budapesti tudósítónk telefonjelentése.) A kép­viselőház pénteki ülésének eseménye Bethlen István beszéde volt. Politikai körökben feltűnést keltett a több mint kétórás beszédnek nemcsak hangja, de egyes megállapításai is foglalkozott volt kormányának ténykedéseivel is, szemben a Gömbös-kormánnyal, de ugyanekkor voltak pas­­­szusai, amikor feltűnően tapsolt az egész jobbol­dal, különösen pedig­­ a Nép. A független kis­gazdák is többször helyeseltek, végül pedig Bethlen beszédét szinte minden oldalon megtapsolták, ami­kor a volt miniszterelnök befejezte felszólalását. A légkört az is megvilágította, hogy a szélsőjobb­­oldal is hozzájárult a kétórás beszéd elmondásá­hoz, igaz, hogy Bethlen előre jelezte: a javaslatot elfogadja. A folyosókon sokat tárgyaltak arról is, hogy Gömbös miniszterelnök kétórás kihall­gatáson volt a kormányzónál. A kihallgatásról a MTI­ a következő hivatalos közlést adta ki: „Gömbös Gyula miniszterelnök ma dél­után 5 órakor kihallgatáson jelent meg a kormányzónál. A kihallgatás este 7 óráig tartott és utána a miniszterelnök vissza­tért a miniszterelnökségre." A képviselőház üléséről részletes jelentésünk a következő: A képviselőház pénteki ülését négy óra után nyitotta meg Sztranyavszky Sándor el­nök. Bemutatta Csongrád vármegye átiratát, amelyben a lakosság megsegítését kérte, majd a hitbizományi vitában nagy érdeklődés köze­pette Bethlen István emelkedett szólásra. Először a miniszterelnök­nek azzal a kijelentésével foglalkozott hogy a miniszterelnök háta mögött állott párt gán­csolta el a reformokat. A leghatározottabban szembeszállt ezzel az állítással. Azóta — mon­dotta — a miniszterelnök időszerűtlennek je­lentette ki a reformprogramból a legfontosabb frontot — a titkos választójogot. Ma előttünk ekszik a birtokreformok triológiájának első felvonása. Azt kell mondanom, egészen szerény, szürke alkotás ez, amelyre annak idején én adtam ki az utasítást az igazságügyminisztériumnak. A miniszterel­nök úr beszédéből, amelyben elismerte, hogy a hitbizományi reformra vonatkozó tervet az én poros aktáimból szedte ki, de amelyben ugyan­akkor gúnyosan mutatott rá, hogy nek­i sokat ér az a reform, amely a fiókban marad, azt vet­tem ki, hogy nem reformtevékenységet jelent a nagy reformkorszakban az a tény, ami egy­általában napirendre kerül. Lehet, hogy ebben normális körülmények között van némi igaz­ság, csak éppen ez az eset nem igaz, mert ezt a kérdést nem a miniszterinél nr hozta napi­rendre, hanem egy kormányzói nyilatkozat, amely a múlt országgyűlés megnyitásakor hangzott el. Hogy akkor a megvalósítás elha­lasztódott, ennek oka a bekövetkezett gazda-

Next