Délmagyarország, 1950. február (7. évfolyam, 27-50. szám)
1950-02-01 / 27. szám
2 A jugoszláv fasiszták meggyalázzák Lenin emlékét A „Tartós békéért, népi demokráciáért** cikke A világ valamennyi kommunista pártja és a nemzetközi profariátus megbélyegezte a Tito-klikket, mint a munkásosztály ellenségeit, a szocializmus ügyének árulóit, mint fasisztákat és az imperializmus közvetlen ügynökeit. Ma nincs a világon egyetlen olyan becsületes ember, aki azt mondaná, hogy Tito fasiszta klikkjének akárcsak valami köze is volna a proletár szocializmushoz, a marxizmus-leninizmushoz. A Jugoszláv fasiszták uf bari fokra lelek a „szocialisták“ köréből — ezek az angol munkáspártiak, a francia és olasz jobboldali szocialisták, akik elismerik a Titoklikket „szocialistának“ és helyeslik tevékenységét. A Titoklikk arra törekedve, hogy maradéktalanul betöltse az Imperializmus ügynökeinek és a nemzetközi proletariátus ellenségének aljas szerepét, azt a célt tűze maga elé, — mint ezt a német fasiszták is tették —, hogy megsemmisítse a marxizmus-leninizmust. Mint ahogyan a német fasisták börtönbe vetették és meggyilkolták az igazi kommunistákat, úgy járnak el most a jugoszláv fasiszták is. A Tito—Rankovics klikk a kommunizmusnak körülbelül százezer harcosát, a proletár nemzetköziség és Marx, Engels, Lenin és Sztálin nagy tanításainak odaadó hívét vetette börtönbe, kínozza és pusztítja el vadállati módon. A jugoszláv fasiszta bitangok továbbra is azzal ámítva a jugoszláv népeket, mintha a Tito klikk „a szocializmust“ építené, időről.Időre megkísérlik, hogy felhasználják céljaiknak a marxizmus,leninizmus nagy tanítását. Teszik ezt pedig azért, mert tudják, hogy milyen mélyen hatoltak be Lenin és Sztálin tanásai a jugoszláv munkásosztály tömegeibe. Lenin halálának 26. évfordulóján a jugoszláv fasiszta szennylapok, a „Borba“, a „Politika“ és a „Olasz“ cikkeket írtak ebből az alkalomból El sem lehet képzelni nagyobb gazságot és aljasságot a munkásoszály ellenségei, a leninizmus ellenségei részéről, mint ezt a kísérletet, hogy a Titó-kükk bel- és külpolitikájának fasiszta lényegét a nemzetközi proletáriáus nagy vezérének, a proletár nemzetköziség és a nemzetközi kommunista egységfront nagy tanítójának és engesztelhetetlen harcosának nevével takarja. Lenin a nemzetközi proletariátusnak hatalmas örökséget hagyott — a Bolsevik Pártot, amelyet 6 Sztálin elvtárssal együtt alkotott és nevelt fel, a szovjet államot, amelyet Sztálin elvtárssal együtt teremtett meg; a bolsevizmust, mint a nemzetközi proletáriátus stratégiáját és taktikáját, mint a forradalmi harc bölcsességét és művészetét, a nemzetközi munkásosztály felszabadításáért, a szocializmus győzelméért vívott harcban. A jugoszláv fasiszták nem többet és nem kevesebbet tűztek ki feladatukul, minthogy szembeállítsák Lenint a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Párjával, a bolsevizmussal, a szovjet állammal, hogy a nemzetközi proletariátus nagy vezérének nevével takarják a Szovjetunió, a népi demokratikus országok és az egész nemzetközi kommunizmus ellen irányuló aknamunkájukat. Lenin és a leninizmus sok ellenséget ismert, de még sohasem voltak ilyen visszataszító, aljas és undorító ellenségei. Az egész világ tudja, hogy Tito, Kardelj, Gvilasz, Rankovics, Prádé, továbbá Gosnyak és a hozzájuk hasonló angol, amerikai kémek, gazdáik parancsára a Szovjetunió és a SzK(b)P „barátainak“ adák ki magukat, és ennek segítségével kaparintották meg a hatalmat Jugoszláviában. Ma már ezeket az embereket teljes mértékben leleplezték, mint kémeket és gyilkosokat, mint a Szovjetunió ellen indítandó háború uszítóit. Számukra az Egyesült Államok külügyminisztériumának parancsa mindenek felett áll. Azt parancsolok nekik, hogy legyenek „marxisták“, abból a célból, hogy „felszámolják a marxizmust“ — és ők ezt a parancsot teljesítik. Nem kevés előde volt Tito és társainak: Mussolini és Hitler, akik szintén a „szocializmus“ nevében léptek fel. E „szocialisták“ sorsát mindenki ismeri. Tito, Kardelj és a többi fasiszta rabló semmi olyan előnnyel nem rendelkezik elődeivel szemben, amely feljogosítaná egy jobb sorsban való reményre. Minden erőt a béke megvédésére Erőősodik a bétemuralom az északeurópai államokba is A világméretekben egyre jobban terjedő békemozgalom újabb tömegeket mozgat meg. Franciarországban, Olaszországban, hatalmas tömegtüntetésekkel, sztrájkokkal tiltakoztak a munkások az amerikai fegyverszállítások ellen. Egyre több ország dolgozói tagadják meg a hadianyagok gyártását, kirakását. Erről az új és a történelem folyamán soha nem látott hatalmas háborúellenes mozgalomról újabb jelentések számolnak be. Oslói jelentések szerint a norvég munkások körében erősödik a mozgalom a fegyverkezés ellen. Drammen város dolgozói gyűlésükön határozati javaslatot hoztak, hogy a kormány vessen véget jelenlegi politikájának, amely a katonai kiadások nagyarányú emelését kívánja megvalósítani. A finnországi békemozgalom hívei gyűlést tartottak Helsinkiben, amelynek fő szónoka a „Béke finnországi hívei" szervezetének elnöke volt. A szónok felhívta a finn népet, hogy folytassa harcát a békéért, az új háborús gyújtogatók ellen. Míg a svéd kormány teljesen alárendelt szerepet játszik az amerikai imperializmussal szemben és annak teljes kiszolgálója, addig a Svéd KP fokozza harcát az agresszív politika ellen. A párt parlamenti csoportja indítványt terjesztett elő a parlamentben és ebben sürgette, hogy Svédország szüntesse meg részvételét a háborús politika egyik eszközében, az úgynevezett Európa-tanácsban. A határozat rámutat arra, hogy a svéd nép széles tömegi felháborodással látják, hogy Svédország, mint az Európatanács tagja, politikai társa lett a görög fasiszta diktatúrának, amely terrorral és tömeges kivégzésekkel tartja fenn uralmát. A német nép is kiveszi részét a béke védelméért folyó harcból. A Német-Szovjet Baráti Társaság február másodikán sztálingrádi emléknapot rendez. Ezen a napon nagy felvonulások lesznek egész Németországban amelyeken a német nép egységes és elszánt akaratának ad kifejezést, hogy soha többé nem visel háborút a Szovjetunió ellen. Szerda, 1950. február 1. A választások tiszteletére határidő előtt teljesítik januári tervüket a szovjet dolgozók A szovjet lapok újabb jelentéseket közölnek a Legfelsőbb Tanács választására indított szocialista munkaversenyről. A ,,Trud" vezércikkében rámutat, hogy a szovjet nép hatalmas hazája iránti mérhetetlen lelkesedéssel és hazafias büszkeséggel készül a Legfelsőbb Tanács választására. A kuznyeci szénmedence bányáiból naponta újabb jelentések érkeznek a termelési sikerekről. A kievi , Bolsevik-gyár hatszáz sztahanovistája határidő előtt teljesítette januári tervét. Szél és Láng, (A MALÁJOK FÖLDJÉN) A maláji nép gyűlölete hosszú ideje gyűlik már fel saját feudális urai és a tengerentúli rabszolgatartók iránt. A második világháború idején sok millió gyarmati dolgozó esett a japánok rabságába, de a nép fegyveres felkeléssel szállt szembe a japánokkal. Ez a népi háború megedzette a hazafiakat népi hősöket teremtett. A japánok elűzése után az óhajtott szabadság helyett az angol gyarmatosítók jelentek meg felügyelőikkel, rendőreikkel, kizsákmányolásukkal, faji elnyomásukkal. A nép demokratikus jogokat követelt. A gyarmatosítók erre új „alkotmányt" állítottak össze a maláji föld számára, amely biztosítja az angolok fennhatóságát. Tiltakozás vihara futott végig az országon. A több mint 450 ezer 1 tagot számláló Szakszervezetek Országos Szövetsége, a maláji ifjúság szervezetei, a japánellenes népi hadsereg volt harcosainak egyesülete, a maláji föld haladó pártjai megállapították az Együttműködés Országos Tanácsát, s azt a követelést állították fel, — adják meg a népnek az önrendelkezési jogot. A hazafias mozgalmat az angolok csakhamar „kommunista ügynökök összeesküvésének" nevezték el, a kommunista pártot illegálisnak jelentették ki és mindenkit, aki a szabadságért küzd, kommunistának nevezve, börtönbe vettettek. Ez az intézkedés csak fokozta a nép ellenállását. A régi harcosok, akik a japán megszállók ellen küzdöttek, fegyvert ragadtak az új, vagy jobban mondva a régi támadók ellen. A maláji föld valamennyi tartományában megalakultak a felkelő osztagok. Az angol elnyomás csak fokozódott. Brit hadihajók fegyverekkel és csapatokkal teli szállítmányok érkeztek a maláji föld partjai felé, rendőrségi osztagok szálltak partra, akik vérebeket hoztak és megindult az angolok szégyenletes háborúja a maláji föld szabadságszerető népe ellen. A népi harcosok osztagai a dzsungelekben rejtőzve alakultak meg és a harcokban angol, amerikai és holland fegyvereket szereztek maguknak. A természet is szövetkezett az elnyomók ellen a népi harcosokkal, mert hiszen a dzsungelek, ingoványok, hegyek titkaival csak a benszülöttek voltak tisztában. Később az angol stratégák úgy vélték, hogy megoldást találtak erre a kérdésre is: a Borneo szigetén lakó dajákok félvad törzséből kezdtek harcosokat toborozni. A dajákok hadserege fapajzsokkal, mérgezett nyilakkal felfegyverkezve özönlötte el a dzsungelt. De az angolok velük is pórul jártak, mert közülük is sokan átálltak a felkelők táborába. Az angol büntetőosztagok a maláji falvak békés lakosságán töltik ki mérgüket, falvakat gyújtanak fel, egész törzseket pusztítanak el, túszokat fognak. A felkelők azonban nem hagyják magukat. Minden kegyetlenséget azonnal megbosszulnak. Szingapurban látszólag most minden nyugodt. De ez csak csalóka látszat. A Singapurban töltött napok alatt a kínai taxisoffőr, amikor megtudta hogy oroszok vagyunk, a kezünket kezdte szorongatni és ünnepélyes hangon ezt kérdezte: ,Mit szól Kínához? A nép ott hamarosan végleges győzelmet aratt és ez mindannyiunk lelkét örömmel tölti el." A soffőr azután elvitt abba a iskolába, ahol a felesége, mint tanítónő működik. A városszéli roskatag házacskában, működik az iskola. Az osztályban a maláji gyermekek a földön ülnek, maguk alá húzott lábaikkal. Amikor a tanítónő elmondotta a gyermekeknek, hogy oroszok vagyunk, akkor a növendékek lelkesen körülfogtak bennünket. Aztán a tanítónő felszólítására énekelni kezdtek. De csak félhangon, mert az apróságok kínai nyelven ezt a dalt énekelték: „Drága föld, szülőhazámnak földje...“ Előfelé hagyjuk el az iskolát A nap ott távolabb a tengerparton Ichanyanik az Óceánba. De a maláji félsziget fölött már új nap van kelőben. Ez a nap a széni háború lángjában születik. Az öreg a Galambtóhoz indult erdei málnát gyűjteni, de rémülettől eltorzult arccal tért vissza. Telekiabálta a falut azzal, hogy a lóban ördög úszkál. Bizonyítékképpen megmutatta szakadt nadrágját: az ördög csőrével a lábába kapott, átszalkította a vastag szövetet és véres sebet ejtett a térdén. Az öreg meséjét senki sem hitte el. A legbabafántosabb vénasszonyok is azt morogták, hogy az ördögnek soha sem volt csőre, sohasem csatangolt a tavak körül és végül, hogy a forradalom óta nincsenek ördögök, mert a bolsevikok utolsó szálig mind kiirtották őket. De az asszonyok mégsem mentek többé a Galambtó környékére. Szégyelték bevallani, hogy tizenhét évvel a forradalom után még mindig féltek az Ördögtől és ha ezt szemükre hányták, fejüket elfordítva, éneklő hangon válaszolták: _ Ja, kedvesem, az idép. ’Nincs málna a Galambtó * környékén. A nyár szegért. Azért igazán nem érdemes odamenni, hogy a cipőnket ingyen kapásuk. Ése az öreget magunkhoz hivattuk és kikérdeztük a sátán felől. Elmondta, hogy az ördöggel a tó lefolyásánál találkozott, a gonosz nekitámadt és csőrével úgy elpáholta, hogy ordítva, rikácsolva a málnabokorba zuhant. Azután fölkelt és a kiégett iszapig rohant. __ Jó, hogy a szívem nem repedt meg ijedtében. — Hogy néz ki az ördög? — kérdezte a fiútok. Az öreg « tarkóját vakargatta. — No... olyan mint a madár, — felelte bizonytalanul —. A hangja mérges, egészen durva, mintha meghalt volna. A fene tudná, megmondani, hogy madár ez, vagy mi a fene. _ Menjünk ki a Galambtóra. Nagyon érdekes volna — mondat,ta Ruvim barátunk, amikor az öreg megitta már a [UNK] teáját és elment. — Valami van a dologban, — feleltem én. — bár az öreg haszontalan és gyenge jellem. __ Igen — morogta elégedetlenül a fiú —. Az öreg kifőz valamit és az asszonyok hisznek benne. Ha valódi vadé. vdtté vagytok, mrofon.játok és behozdtok a sátánt, hadd lássák az asszonyok: nincs ördör. — Mi a véleményed, mi lehet? — kérdezte Ruvim. — Sejtelmem sincsen. Mosolyogtunk, fí fiú. rákvörös lett, dühöngött és majdnem sírt. Szeretett volna azonnal a Galambtóhoz menni. Másnap duplacsöves puskával felfegyverkezve kivonultunk. A Galambtónál most voltunk először, az öreget magunkkal cipeltük vezetőnek. Először kézzel, lábbal kapálózott a kimenés ellen, és arra hivatkozott, hogy tízszázalékos rokkant. Útközbemi inkább hallgatott s nem szívesen beszélt az ördögről. — Az ördög mit eszik? — kérdezte a fiú. — Bizonyára halakkal táplálkozik, a földön is mászik és málnát zabál — felelte az öreg. — Fekete? — Majd meglátjuk — felelte az öreg titokzatosan. — Amilyen lesz, olyan lesz. Egész nap fenyőerdőkön keresztül gyalogoltunk. ösvény, palló sehol sem volt. Térdig süppedtünk a száraz, barna iszapba. Madarak criattogását hallgattuk. Már lement a nap, mikor elértük a tó partid. Hangtalan éj közeledett. A sötétség összekeveredett az erdők tompa kékjével. Ezüst vízcseppekhez hasonlóan tündököltek a csillagok. Az erdő fölött elterülő csendes éjszakában csak a tábortűz világított és pattogásánal megzavarta a rengeteg csöndjét. Az öreg a tűznél ült és mind az öt ujjával sovány mellét vakargatta. — Na Mitrij, hová bujt el az ördög? —■ Arra — szólt az öreg s tétova kézmozdulattal a nyárfaerdő irányába mutatott. Mit töritek úgy magatokat érte? Most éjjel van, várjatok, Vir ndatkor fölébredtem. A fenyőkről meleg köd szállt fel. A vénember a tűznél ült és szorgalmasan vetette a kereszteket. __ Mi az öreg, mi van veled? — kérdeztem tőle. — Egyenesen a sátán konyhájába hoztatok engem — dadogta. — Figyeljetek csak! Az ördögfióka már ordít! Hallod? Keltsd föl a többieket! Hallgatóztam. A tóra álmos hal csapott aztán átható, vad kiáltás hallatszolt. — Vak! Vak! Vak! __ rikácsolta valaki. Valahol a sötétben hiánytalan mozgás hallatszott. Valami a vízre csapott, aztán újra diadalmas, gonosz hang rikácsolt. Vak! Vak! — Szűzmária segíts! — morogta a dadogó öreg. — Halljátok, hogy vicsorgatja a fogait? —a vén szamár. Ide cipeltettem magam. Fölráztam Ruvimal, a fiú magától is felébredt. Rémülten mondta [UNK]: — Meg kell fognunk. _ Csináljatok, amit akartok, én nem tudok semiről semmit! A kánya vitt volna el benneteket —■ szitkozódott a vénség. — Vaj! — kiáltotta átható hangon az ördög. A part mentén kúsztunk előre. Széjjel’áttóm a borostyánbokrot és fegyveremet a vállamhoz emeltem. — Mit akarsz? — kérdezte súgva a fiú. __ Különös. Fogalmam sincs, hogy micsoda madár ez, óvatosan felemelkedtünk. A fekete vizen óriási madár úszott. Tollazata elront és rózsaszínben villódzott. A lélegze ün’el is visszatartottuk. A fej kibukkant a vízből. Tojásnál nagyságú volt, fejét göndör toll fedte. Óriási csőrét, mintha odaragasztották volna a fejéhez s a nyakán vörös bőrzsák lógott. — Pelikán! !— kiáltotta a fiú és nagyot ugrott örömében. __ Pelikán. Ismerem. %— Vak! _ ordított a pelikán és vörös szemével fenyegetően bámult felénk. Kövér sügér farka lógott ki a csőréből. És most az újság jutott az eszembe, amibe a füstölt kolbászt rák köblük. A tűzhöz rohantam, átlapoztam a bezsírozott újságot, ahol feltűnő betűikkel a következő hirdetést olvastam: ,,Állatsereglet kisvonati szállítása alkalmával eltűnt egy pelikán nevű afrikai madár. Ismertető jele: tolla rózsaszínű és sárga, csőre nagy, hatalmas bőr erszénye van a halak számára, fején tollak díszelegnek. A madár öreg, nagyon gonosz. A gyerekeket nem szereti. Felnőtteket ritkán támad meg. Kérjük felbukkanását illő jutalom, ellenében az állatseregletnek jelen éri." — Na, most mit esik ellj űzik? — kérdő• a Ruv’r.i. — Agyonenni kár volna Télen úgyis tönkremegy. — Az öreg be*elen*i az álla,/seregletnél és közben még keresni is fog. — A fiú az öreg után ment. Először sehogy sem érlelte meg, hogy miről van szó. De aztán gyanakodva mégis csak odajött a parthoz, hogy megnézze magának az ördögöt. — Hi, hí, kedves. — vihogott az öreg — persze, hogy nem ördög Maradjon csak a szabadban és fogjon magátunk halakat. Szép, hogy megszabadítoták a népet az ilyesfajta aggodalomtól.Napközben hatat fogtunk, a pelikán állandóan mögöttünk balba, gott, összehúzott szeme'kel folyton az öregre bámult, mintha akart volna tőle valamit. Egyszer csak megpillantotta a halakat, kitá'otta a csőrét és elordította magát! Vak! A szárnyalt is hevesen rázogatta. Az öreg megrémült: Mit akar? Megbolondult? — Halért könyörög — felelte a fiú. Adjunk neki halat Alig nyelte le, mérj, belecsípett a fiú há’ába és dühösen szisz nett. Aztán újra hal' kun veált, Két vag mulva ’ öreg bement a vóba, meg’ahll/a az ő! *öreglelet és felen' hjt a pelikánról. A v rosból kijött egy hin lőhelyes cir’ uszi ember elvi'te a madarat. Az öreg negyven rubelt kapott az állatsereglet vezetőjétől, amiért új nadrágot vásárolt magának. AZ UTOLSÓ ÖRDÖG Irta: Konsztantyin Pausziovszkij