Délmagyarország, 1967. szeptember (57. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-10 / 214. szám

Egy nemzedék önvizsgálata . Az első világháború után, a húszas években tömegével íródtak a regények, melyek a háborút végigélték, végigszenvedettek és végigreménykedettek, elsősorban a harminc körüli generáció élményeit rögzítették. Valakinek el kellett mondania a szenvedést, a lövészárkokat, az iszonyú kínokat, az ember féreggé, patkánnyá nyomorodását, a felizzó társadalmi ellentéteket, a gyötrő vágyat a jobb, igazságosabb élet után, mely majd a háború múltával ráköszönt a katonákra. Ki kellett mondani az érlelődő forradalmat, el kellett mondani az emberséget, a rettenetesen át is tisztán megmaradó jóságot, megértést, szolidaritást, testvériséget. Senki más el nem mondhatta mindezt, csak az, aki megélte, átkínlódó. S a regények java azok tollából került ki, akik bőrükön érezték a háborút. Salahov, Erich Maria Remarque, Hemingway — vagy éppen Kunos Aladár — egy nemzedék élményét írta meg, ilyen vagy olyan modern, tehetsége, világlátása szerint. Volt, aki a nyugati front állóharcainak itt-ott naturalizmusba csúszó, hátborzongató képeit villantotta fel, volt aki, a háború mocskán, romjain is kivirágzó nagy-nagy szerelmet írta meg, s volt, aki egy nép forradalmi vajúdásának óriási freskóját festette — de akárhogyan volt is, az akkor harminc-negyvenes, vagy még fiatalabb generációnak önmagával, sorsukkal, eszméikkel, kudarcaikkal szembenézniük, ezzel kellett leszámolniuk. Egy nemzedék önvizsgálata volt ez. A harmincas évek Magyarországának társadalmi nyomorúságát azok írták meg teljes, elkeserítő, fellázító mélységben, akik ezidőtt alkották az úgynevezett középgenerációt A népi írók sora — Veres Péter, Szabó Pál, Darvas József, Sinka István — vagy a falukutatók, Erdei, Féja, Illyés és mások: Déry Tibor, Nagy Lajos, Gelléri Andor Endre (a sort szinte tetszés szerint bővítheti vérük) a kortárs üzemével és felelősségével mérte fel a magyar élet különböző szektorait Illyés az uradalmi cselédekét, Darvas a Viharsarok embereiét, Veres Péter a hajdúsági-alföldi kisparasztokét, Déry a városi értelmiségét, Nagy Lajos a kispolgárokét — mintha el lett volna osztva, ki kiről-miről szóljon. Marx mondta Diccensről, hogy regényeiből többet megtudott a korabeli angol társadalom helyzetéről, mint egy könyvtárra való közgazdasági szakkönyvből. Ugyanez mondható el a harmincas-negyvenes évek magyar irodalmáról is, különösen ha még beleszámítjuk a nem említetteket. Móriczot, Radnótit, József Attilát, Németh Lászlót Semmiféle történelemkönyv olyan gazdag, árnyalt, átélt népben ezért emberi közelségű és a közelsége miatt magával ragadó képet erről a korszakról felrajzolni nem képes, mint a kortárs írók művei. Egy nemzedék önelemzése és önvizsgálata folyt, e regényekben, szociográfiákban, verseskötetekben, novellákban. Szembenéztek korukkal, s benne önmagukkal. Nem haboztak levonni a tanulságokat és következtetéseket. m Mostanában egy újabb generáció kezdte el irodalmunkban az önvizsgálást A folyamat egyes állomásait nemcsak regények jelzik: dráma, sőt film is akad ebben a körben, nem is egy. A ma harminc és negyven közöttiek nemzedéke lát hozzá e művekben, hogy felmérje ifjúsága problémáit, rendbetegye önmaga és mások előtt is mindazt, amit húszéves fejjel megélt. Nehéz időszakról beszélnek ezek a művek. A felszabadulás utáni, még tisztázatlan frontokkal szembenálló politikai erők küzdelme, az államosítások, a fordulat éve, a személyi kultusz kezdődő politikai-gazdasági torzulásai, kreált perek, dogmatikus nézetek — embert, erkölcsöt, hitet, szívet, erőt, barátságot, szerelmet próbára tevő évek voltak ezek. Ellentmondások közepette alakult egy új hazában egy új nemzet, a születés gerincropogtató fájdalmaival kísérve ezt a formálódást. Az országos konfliktusok megbolydították az egyén életét is. a nagy történelmi mozgások erői között őrlődött az egyes ember is, telve rövidebb távú, de számára annál szorongatóbb konfliktusokkal. Ezt a korszakot megírni, művekben számba venni, drámai összeütközéseit sorokban ábrázolni — ki más vállalkozhatna rá teljesebb joggal, mint az a generáció, melynek tagjai majdhogynem kísérleti nyálként „csinálták végig" ezeket az éveket, akik egyszerre voltak alanyai és alkotói mindazoknak a hibáknak és eredményeknek, melyek azokat az éveket jellemzik. Ehhez persze el kellett telnie bizonyos időnek, mely távlatokat ad a tíz-tizenöthilió évvel ezelőtti eseményeknek, szituációknak. Meg kellett várni, amíg egy nagyobb folyamattá összeállt fejlődési periódus kitapintható szakaszaként el tudtuk helyezni ezt a korszakot térben és időben. S e generáció személyes élményei hevének is csilapulnia kellett, oldódnia a keserűségnek, lecsiszolódni az éleknek, sérelmeknek, megfelelő arányúra válnia az elragadtatásnak és a lelkesedésnek. Úgy tűnik, mindez mostanában ért be. Most jött el annak az ideje, hogy ez a generáció elvégezze a számára elkerülhetetlen önvizsgálatot, s ezzel együtt a kor vizsgálatát. A művek sora arra vall, hogy ez a folyamat még csak a kezdeten tart, de már észrevehető a tendencia, a mozgás iránya. CD A művek — mondtuk. Nos, kicsit vissza kell nyúlni. Herskó János Párbeszédéig például mely ha nem is teljes sikerrel, de a maga nemzedékének útját, megpróbáltatásait vitte filmre, az önelemzés és a társadalmi elemzés igényével. Vagy Szakonyi Károly drámájáig, az Életem. Zsókáig, amelyben két barát szétváló útja jelzi a negyvenes évek végének — ötvenes évek elejének tragikussá is fordulható konfliktusait, az önbecsülés és az önutálat marcangoló-felőrlő ellentmondásait. Alighanem ezekkel a művekkel kezdődött három-négy éve ez az önvizsgáló folyamat. Aztán jöttek az újabb alkotások — különösen az elmúlt egy-másfél esztendőben szaporodott meg a számuk. Az elsők egyike volt Somogyi Tóth Sándor regénye, a Próféta voltál, szívem. Szabados Géza alakjában egy, az ellentétes erők vonzásában és taszításában széthulló egyéniségű, sem üllőnek, sem kalapácsnak nem jó típus öltött testet, magába sűrítve sok-sok, nem csupán a Szabados által képviselt életszférára jellemző vonást. Azt mondta el Somogyi Tóth ebben a regényben, hogy miként élt rosszul a számára nyitva álló lehetőségekkel az az ember, aki valamikor, népi kollégista korában lobogott, őszintén és szenvedéllyel hevült eszméiért — s úgy látszik, gyengének találtatott a nagy időkben, mint annyi más Szabados Gábor. A Próféta voltál, szívem után egymást követték a nemzedék újabb önvallomásai. Filmen is: Gaál István alkotása, a Zöldár, minden egyenetlensége ellenére is szívbemarkolóan igaz, híradás volt az akkor induló, a népből jött új értelmiségi küzdelmes útjáról, ezer irányba folytatott, tusájáról, megrázó emberi összeütközéseiről. Aztán ’László Anna regénye, A hitehagyott, melynek már tágabb. hogigontó az igénye, mert nem csupán egy rövid periódust, hanem egy egész korszakot fog át, két ember sorsában kísérve, azokban tükröztetve az elmúlt tizenöt év változásait. Majd jött Jávor Ottó regénye, a Vonuljatok ki, chansonok, a legnagyobb ívű és igényű vállalkozás az említett művek közül a korszak felmérésére. Jávor ugyanis nem csupán az 1945 utáni esztendőknek, a mi generációnk számára nagyon is élő problémáival viaskodik, hanem korábbra, a Horthy-korszakba nyúl vissza az eredőkért, oda, ahonnan a mai középgeneráció gyermekkori élményeit, behatásait és ráhatásait hozta, ahol neveltetése alapvonásait megszerezte. Ez a szándéka szerencsésen ötvöződik a megvalósítás formai eszközeivel: modern regénytechnikája, a sorsok egymásba font, több síkon mozgó ábrázolása megfelel annak a komplex gondolati igénynek, mellyel az író ehhez, a korszakhoz közelít. Jávor önvizsgálata nemcsak téziseket és antitéziseket sorakoztat fel, hanem keresi a szintézis lehetőségeit is. A biztonság, amellyel a „honnan?" kérdéseire válaszol, a Vonuljatok ki. chansonok-at egy másikfajta önvizsgálás vonalához is kapcsolja: Cseres Tibor Hideg napok című regényének egy generációval, de legalábbis egy-két, évtizeddel idősebb hősei tartanak ilyen önvizsgálatot a ,,mi magyarok és a fasizmus" megjelölésű témakörben — ■vagy Darvas Részeg eső-jéhez, sőt Illyés Malom a Sédén című drámájához is. TE A felszabadulást tizenöt-húsz évesen megértek nemzedéke megkezdte az önvizsgálódást az irodalomban, a filmen. Ennek az önvizsgálódásnak kettős töltete van: egyrészt rendbe kell tenni ennek a nemzedéknek saját életútját, önmaga előtt is; másrészt fel kell mérnie azt az életutat is, melyet ez idő alatt az egész ország megtett. Minél jobban egybe tud fonódni ezekben a művekben e két követelmény teljesítése: minél jobban képesek ennek a nemzedéknek az írói a maguk sorsában a nemzet sorsát is elmondani, annál hívebb híradások lesznek ezek a regények, filmek, elbeszélések, drámák egy, az egész magyar nép történelmében rendkívüli jelentőségű korról. Az igazán nagy, szintetizáló mű még várat magára. Valószínű, hogy egyetlen alkotó nem is lesz képes a teljes, átfogó összegezést létrehozni: művek sorában teljesül majd ki a korszak nagy freskója. De egy biztos: most jött el e művek megírásának ideje. TAKÁCS ISTVÁN 8 OÍL-MAGYARORSZAÚ Yaőarnap, 1961. «ertenber 19. r u ESSI ENDRE Májusi vasárnap fénytörésben Emlékeimben vasárnap volt, akkor a férfiak tetőtől-talpig mosakodtak családok ülték az asztalt körül a leány áttetsző vízbe tette a rózsát kis rókafiakat dajkáltak az odvak emlékeimben vasárnap volt akkor én illatos keményített inget öltöttem és papírt készítettem s hegyeztem a ceruzát s egy naposzlop sétált az udvaron át egy szeplős naposzlop s te megmostad hófehér harminckét s a habtiszta ég a szájadhoz ért emlékeimben vasárnap volt akkor [fogad a halottak szavunkra szépen válaszoltak inkább tanítóin mintsem vadlón elbeszélgettek ''elünk a holtak emlékeimben vasárnap volt akkor ünnepi csend ünnepi nagy szünet tisztára sepert szobák s a fák tanúsága, hogy nyár jön s az ég tanúsága, hogy nyár jön: üljetek körém, adjatok sót, kenyeret adunk, adunk, sót kenyeret adunk, adunk készítünk fürdőt fenyőszagút lenvászon lepedőt hűvöset agyat vetünk! Emlékeimben vasárnap volt akkor jelöld meg kérlek piros betűkkel piros szavakkal állj meg a tükrös reggeli fényben jelöld magaddal. DARÁZS ENDRE A FÉMPÓK nem Hiába ordítozott Ted, nem futott oda senki sem, pedig a bűntudatos hegyfalak — a geológus lábára szikla zuhant — segítettek a maguk módján, felerősítve vészüvöltését, de hiába vijjogott az ezernyi visszhang, jöttek szabadítok. — Gazemberek! Hol késlekedtek? — sikoltozta a kopár hegység. Szabadon maradt jobb lába kétségbeesett dühhel rugdalta a bamba kőtuskót, mely csaknem térdig temette maga alá a balt, szétroncsolva azt. Nagynéha, egészen fent, megmoccant a függőleges, szürke fal, mintha óvatosan előrehajolva lesne le a szerencsétlen fiatalemberre, aki verítékezve küszködött poros tövében. Minden ilyen kis moccanás újabb lazulást jelentett. Azt, hogy bármikor elindulhat az egész hegyfal és Ted véglegesen eltűnik a sok millió tonna kőzet alatt. — A balta megmaradt...! — nyújtózkodott hiába Ted. Kaparászó ujjai nem értek el odáig. A hézag gyermekarasznyi volt. Ha elérheti — gondolja — csonkolja sajátmagát és így még megmenekülhet, ha ugyan el nem vérzik. De nem érte el a síkos nyelet. — Dűljetek le már! Aztán csöngetés közeledett, vidám, rapszódikus, mintegy farsangi meneté. Ted eltompultan hallgatta és nem lepődött meg már akkor sem, amikor egy lónagyságú, ezüstös, pókszerű valami torpant meg fölötte és csitítgatni kezdte bársonyosan lágy asszonyi hangon. — Nyugalom! — búgta. — Nyugalom! Nyugalom! Rögtön rá recsegve játszani kezdett egy vérpezsdítő torreádordalt, lelkes lármával, mint egy cirkuszi zenekar. — Megnyugodtál tőle? — kérdezte a fülkínzás után. — Megnyugodtál? — keskeny homlokzatán lilásvörös lámpák pislogtak aggodalmasan. — Az életkedved máris visszatért! Ugyebár! — Tökéletesen — könyökölt fel Ted a porból. — De add csak ide gyorsan a baltát . . . Éppen fölötte állsz! A baltát! Érted? — tagolta, mintha nehéz felfogású egyénnel vitázna. — Lecsapom a lábam és vihetsz máris, mielőtt ránk omlik a hegy! A mutatósán bonyolult szerkezet sértődötten válaszolt. — Én mentőgép vagyok, nem pedig mészáros — duruzsolta. — Megoperállak! Odafent pedig gúnyosan mordult fel valami. Aztán kőszilánkok zápora zuhogott alá, figyelmeztetésül, mert a sziklafal elunta évmilliárdos ácsorgását. Rogyni készült. — A baltát! — csapkodott maga körül Ted. — A haltál, te felpiperézett idióta! Hogy a sátán vinné el ezeket az automatikákat! Rendületlenül * udvarias maradt a fém pók. Két ütemet is lejátszott valamelyik ősi polkából, jelezve, hogy tettrekészen optimista és elnézi a sértéseket. — Megtudhatnám a vércsoportodat? — emelte fel egy végtagját a sok közül. A mozgékony izek találkozásában tű csillogott. — Ha nem tudnád, az sem baj. Vérképet csinálok. Nos? , — AB-csoport vagyok! — rikoltotta Ted halálos félelemben. — Mit fontoskodsz, te állat? Aki megkostruálta az agyadat, nagy ökör volt! Mentőt várok és egy bürokrata érkezik! Az elégedetten zümmögő gépezet süket maradt Ted rimánkodására. — „Félrebeszélsz” zümmögte — és néhány végtagjával ügyesen pattintotta fel saját hátának födelét és csörömpölve tett-vett, válogatott a száznyi műszer között. Az cseppet sem zavarta, hogy a gyanús meredély már egyfolytában csikorgott, mint egy indulatos fogsor, és hogy tőle alig három lépésnyire disznó nagyságú kődarab csapott be, erőteljes csattanással. — Gyönyörű műtét lesz — mondta elégedetten a bársonyos hang. Els altassalak? — A baltát... -r susogta Ted már mindennel kibékültem — A balta .A balta... — tenyereit megadóan szorította rá szemeire, hogy mit se lásson majd a hegyomlésból. — A pokolba a bányatársasággal! — Ne szidalmazd munkaadódat! — korholta a gép. — A jóságos! Ö könyörületes! Ő ad neked kenyeret! Ted idegsokkosan röhögve hallgatta a gép zagyvarságait, Az pedig megörült. Ragyogtak lámpaszemei , vérnyomásod lement, derűs vagy, tehát nem kell altatás. Elég lesz a helyi érzéstelenítés is! Az érszorítókkal, sebészkésekkel, tamponokkal, tűkkel megtűzdelt karjai előrelódultak az alkonyati fojtott forróságban, de a sok mindenhez szokott hegy sem állta tovább ezt a komédiát és a problémát pillanatok alatt oldotta meg. Harsogva omlott le a szűk völgybe, mintha mérgében vadul nevetve káromkodna valaki. GYÖRGY FERENC Tóparti történet Esteledett. A tó tündértükre megborzongott. S megborzongott a gyönyörű szép, aranyszőke, fiatal lány is a tóparti padon, ötszirmú virághoz hasonlatos finom, keskeny kezének mutatóujját a könyv lapjai közé helyezi. S így ügyetlen mozdulatokkal kanyarítja vállára a sárga gyapjú-kardigánt, őszre jár. Hűvösödnek az estek. Lám, a nyárfáról is éppen ebben a tűnő pillanatban búcsúzott el egyetlen sárga levele, s libegve lengedez lefelé. Pontosan az őzszemű, csodafinom lányka lába elé. Lehajol, felveszi a holt levelet megszagolja, nyilván azért, hogy érzik-e vajon rajta már az enyészet illata, vagy tán csak amúgy unalmában hullott le. Sóhajt. S gyorsan bedobja az elmúlt levelet a hulladékgyűjtőbe. Aztán elmosolyodik. Az ovális napcsókóka-barna arcocskán szinte leolvasható a gondolat: egy falevél nem csinál őszt... Meg világos van, de már kigyullad a foghíjas neonreklám az üres éttermén: ...EREM. (A leány neveti: „tétlen étterem.” Ezt gondolja.) Aztán tovább olvassa az angol könyvet ott, ahol az ujjacskája az olvasójel. Fennhangon olvas, gondosan ellenőrizve a kiejtését, némely szót elgondolkodva ismételgetve, mintegy ízlelgetve a kifejezéseket. Magyar—angol szakos tanárnőnek készül. S az újabb sóhaj annak szól, hogy az bizony még soká lesz .. . Most barna, hosszú pillák ereszkednek a végtelen kedves pillantású, óriási őzike szemekre. Fejét lehajtja, az arany hajtömeg zuhataga fellángol a hunyó nap még meleg sugarában. — Too good to be true — suttogja a mondatot, ahol tart a könyvben. Tu gud tu bi tru — mondogatja többször is. Hogy: túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Ezen hosszan eltűnődik. De most megrezzen, szívéhez kap, mert valaki a magasból, mintegy az égből, ismétli ezt az angol mondatot! A gyönyörű szép lány feltekint a magasba, s friss szájacskáját bűbájos mosoly ékíti. És ismétli az angol mondatot, együtt a fölötte turbékoló gerlével, amely — „tökéletesen helyen kiejtéssel!” — szívbéli meggyőződéssel egyre csak mondogatja: — Tu gud . .. tubitru ... tu gud .. . tubitru . . . tubi truuu . . . — Tubi! Hát te vagy? Te édes! — tekint fel a fára, a madár riadtan száll tova a hirtelen mozdulatra. Most pillantotta meg a pad másik végén üldögélő, a tűnő nap felé sóvár arccal forduló fiatalembert. Nyilván akkor ülhetett oda, amikor ő el volt mélyedve angol olvasmányában.