Délmagyarország, 1968. február (58. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-01 / 26. szám

A budapesti találkozóról • Szófia (MTI) A Rabotnicseszko Delo szerdai számában a buda­pesti konzultatív találkozó­ról írva megjegyzi: az ed­digi megnyilatkozásokból vi­lágosan látható, hogy a kom­munisták nemzeti és inter­nacionalista kötelessége el­választhatatlan egymástól. Kedden a Mexikói Kom­munista Párt Szófiában tar­tózkodó küldöttsége megbe­széléseket folytatott a Bol­gár Kommunista Párt dele­gációjával. A kiadott közle­mény hangsúlyozza, hogy mindkét párt szükségesnek tartja a kommunista és munkáspártok nemzetközi értekezletének összehívását. A két párt vezetői az érte­kezlet előkészítése fontos mozzanatának tartják a kommunista és munkáspár­tok budapesti konzultatív tanácskozását. Jugoszláv —HSZK kapcsolatok • Belgrád (TASZSZ) Jugoszlávia és a Német Szövetségi Köztársaság kép­viselői ez év január 23-tól 29-ig Párizsban tárgyaláso­kat folytattak a diplomáciai kapcsolatok helyreállításáról. Miként a Tanjug hírügy­nökség jelenti, a szövetségi végrehajtó tanács (kormány) csütörtökön meghallgatta a tárgyalások eredményeiről előterjesztett beszámolót, majd határozatot fogadott el arról, hogy 1968. január 31- től létesítsenek diplomáciai kapcsolatokat az NSZK-val, és erről közös nyilatkozatot tegyenek közzé. Kennedy nem indul # Washington (TASZSZ) Robert Kennedy, New York állam demokrata sze­nátora kedden kijelentette, hogy „semmilyen körülmé­nyek között sem” jelölteti magát a demokrata párt ne­vében az elnöki tisztségre. Újságírók egy csoportjával folytatott beszélgetésén Ken­nedy értésükre adta, hogy híveinek nyomása ellenére sem lép szorítóba ebben az évben az elnöki székért A szenátor közölte azt is, hogy amennyiben a demokrata párt országos kongresszusán Johnsont jelölik ismét, kész támogatást nyújtani a jelen­legi elnöknek a választási kampányban, annak ellené­re, hogy nézeteltérések áll­nak fenn közöttük a vietna­mi problémát illetően. Drámai tudósítások: A főparancsnokságtól 400 méternyire... (Folytatás az I. oldalról.) • Saigon (AFP, UPI) A saigoni égboltot világí­­tórakéták tucatjai borítják fénybe, a várost megreszket­­teti a csatazaj. Látni lehet, amint a helikopterekről vö­rös nyomjelző lövedékeik in­dulnak el Ba Queo külváros házai felé — ott összponto­sított­ák­ a partizánok a leg­nagyobb katonai erőt.. A he­likoptereket időrő időre va­dászbombázók váltják fel: zuhanórepülésük után lát­ható a robbanások vörös gömbje. Jól kivehető az automata fegyverek torkolat­­tüze is. Saigon külvárosaiban több hatalmas tűzvész fes­ti meg az ég alját. Az AFP beszámol arról, hogy minden irányból özön­­­lenek Saigonban a dél­vietnami kormánycsapatok. A katonai járművek sofőrjei revolverrel a kezükben ve­zetik autóikat. A különböző őrségek igen gyakran egy­mást igazoltatják. A saigoni kórházakban egymás után érkeznek a sebesült amerikai és dél­­vietnami katonák Az­ orvosokat rádión ren­delték be a legközelebbi központokba. A délutáni órákban a saigoni francia kórházban már számos ame­rikai ás vietnami sebesültet operáltak meg. A szerdai drámai harc legnagyobb része a széles Tong Nhut sugárúton zaj­lott le, amely az elegáns függetlenségi palotától vezet a miniszterelnöki hivatalhoz. Ezen a sugárúton helyezke­dik el az amerikai és az angol nagykövetség, s a kö­zelben van a saigoni rádió épülete is. A város északnyugati pe­remén helyezkedik el a Tan Son Nhut repülőtér komple­xuma, az amerikai katonai főparancsnoksággal és a vi­lág legforgalmasabb légiki­kötőjével. A dél-vietnami fegyveres erők vezérkara a repülőtér főbejárata előtt található, így ez Dél-Vietnam egyik legfontosabb katonai koncentrációja. A keddi és szerdai partizántámadások ezen a repülőtéren változ­tattak ronccsá több mint 2« millió dollár értékű amerikai katonai felszere­lést, repülőgépeket, radar­közpon­­tokat, stb. a gerillák beha­toltak a támaszpont-rendszer bel­ter­öletére. Szerda este a harcok 400 méternyire foly­tak Westmoreland tábornok főparancsnokságától. Az AFP jelentése szerint a szerda esti órákban a sö­tétség leple alatt a partizánok megkezdték erőik kivonását, miután a dél-vietnami fővá­ros ellen intézett legnagyobb támadás-sorozatuk során szinte minden valamirevaló célpontra csapást mértek. Az AFP gyorshírben közli, hogy a hazafias erők szerdá­ra virradó éjszaka a Delta vidék 16 tartomá­nya közül 14-ben indítot­tak támadást az amerikai állások ellen. Egy amerikai szóvivő azt mondotta, hogy „a helyzet rendkívül zavaros”. A parti­zánok behatoltak a Can Tho nevű stratégiai fontosságú városba és a 4. katonai kör­zet lakótelepét támadják. A partizánok tűz alá vették a város repülőterét is. A dél-vietnami nemzeti felszabadító hadsereg egysé­gei szerdárra virradóra éjjel másodízben intéztek nagy­­erejű támadást Da Nang, Dél-Vietnam második legna­gyobb városa ellen. A hazai,­fias egységek tüzérségi tüzet zúdítottak a városra, majd partizáncsapatok hatoltak be Da Nangba. Jelentések szerint súlyos harcok folynak Dél-Vietnam északi területein is. E térség­ben öt tartományi főváros­ban dúlnak utcai harcok. „Rakétákkal, géppisztollyal lőttek”” William Reilly, a UPI tu­dósítója a következő ripor­tot továbbította hírügynök­ségének szerdán este a par­tizánostrom alatt álló Sai­gonból: „A sebesült amerikai ka­tonák a vietcong (az ameri­kaiak így nevezik a partizá­nokat) géppuskatüzében me­nekültek a sugárútról." „Szent ég, nem tudtam, hogy itt vagytok” — kiáltott egy ezredes, amint megpró­bálta kifüstölni a gerillá­kat, akik géppusk­aállást ren­deztek be a sugárút végén. A géppuskatűz megszűnt. „Gyerünk, gyerünk!” — kiáltották az ezredes embe­rei a sugárút bejáratát sze­gélyező esőrevezető árokban. Egy másik amerikai ugrott ki vérző arccal. A géppuska ismét kele­­pelni kezdett. Azt itt élő vietnamiak el­menekültek. Egy kisgyerek azonban ott maradt. Az ame­rikai katonák egy ablakon át nézték a kislányt, aki ujjait fülébe dugta, hogy kirekes­­­sze a halál zaját. A robba­nások között hallottam, ho­gyan sikoltozik. Huszonöt amerikai tábori csendőr gyömöszölődött egy teherautóra és végigszágul­­dott a sugárúton. A vietkong tüzet nyitott az utat szegé­lyező két öreg épületből.­­ Rakétákkal és géppisztollyal lőttek. A teherautó lángba borult. A tábori csendőrök közül néhányan rohanni kezdtek. Végignéztem a sug­árúton és holttesteket láttam a porban. Megérkezett az ezredes. Új embereket hozott. Né­hányan végigrohantak az úton és kézigránátokat do­báltak. Azután eltüntek. Az út túlsó oldalán más csapatok a vieteongnak a dél-vietnami vezérkart tá­madó egységeivel vívtak tűz­­párbajt. Az ezredes rádión helikopterfedezéket kért. A helikopter alacsonyan zú­gott végig az utcán, beszór­va golyóival az utat. A lövedék­ek tőlem 150 méterre robbantak. Az árok­ban kerestem menedéket. Az amerik­aiak ismét meg­rohamozták a sugárút bejá­ratát. A vietcong harcosai azonban még mindig életben voltak és tűzáradattal vetet­ték vissz az amerikaiakat. A telefondrót elpattant a fejem fölött. Visszazuhantam a vízlevezető árokba Hallottam, amint a kislány sikoltozik". MA ESTE A TISZAVIRÁG ZÓNÁZÓBAN szárnyas esemekből vacsora! Étlapon: Újházi tyúkleves; Csirkepaprikás; Töltött csirke. Olcsó árak, figyelmes kiszolgálás. Minden kedves vendégünket szeretettel várjuk! 13 830. Cs. m. Vendéglátó Vállalat A Cs. m. V. Iparcikk Kisker. Vállalat értesíti a kedves vásárlóit, hogy szakárudásban vásárolt rádiót, tv-t, háztartási gépeket díjmentesen házhoz szállítja! Figyeljen a cégjelzésre, szakárudáink a város minden pontján. 2 DÉL-AMATARORSZA, Csütörtök, 1968. február 1. f t KÜLPOLITIKAI FIGYELŐ I­ír A nemzetközi érdeklődés homlokterében a dél-vietnami események állnak. A szabadságharcosok bámulatosan me­rész és a jelek szerint példásan megszervezett rajtaütései nagy meglepetést keltettek a világ valamennyi fővárosá­ban mindenekelőtt a közvetlenül érintett Washingtonban. Katonai szakértők különösen azt tartják meglepőnek, hogy a szabadságharcosok fő központjai azokban a körzetekbe esnek, amelyekben az amerikai csapatok teljes biztonság­ban érezték magukat és azt tartották, hogy „pacifikálási’* akcióik nyomán a partizánok elvesztették bázisaikat. Wa­shingtonban keserű csalódást okoztak a Dél-Vietnamból érkező hírek azért is, mert alig néhány napja, hogy a Dél- Vietnamban harcoló amerikai erők főparancsnoka, West­moreland tábornok otthon járt és rendkívüli optimizmus­sal nyilatkozott az amerikaiak katonai helyzetét iletően. A nagy világlapok a szabadságharcosok sikereiből nemcsak azt a következtetést vonják le, hogy azok mind szerveze­tileg, mind fegyverzetileg rendkívül megerősödtek, hanem azt is, hogy nagymértékben sikerült kiterjeszteni befolyá­sukat a városi lakosságra is. Másodrendű helyre szorult a Pueblo-ügy. Változatlanul bizonytalan, hogy a Biztonsági Tanács mikor folytatja az incidenssel kapcsolatos érdemi vitát. A diplomáciai megbe­szélések azonban nem szünetelnek. A KNDK meghívása a világszervezet székhelyére továbbra is szerepel a napiren­den, az amerikaiak azonban — noha némi engedménnyel — még mindig elfogadhatatlan feltételekhez kötik a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság képviselőinek meghívását. Egyöntetű az a megállapítás, hogy a Pueblo okozta feszült­ség némileg enyhült és az amerikaiak aligha vannak már abban a helyzetben, hogy e kérdésben katonai fenyegeté­seiket beváltsák és fegyveres erőszakhoz nyúljanak. Dél-Koreában ugyanakkor erősödött a gerilla-tevé­kenység, mind több összecsapásról érkezik hír. Figyelmet érdemel, hogy még Szöulban, a dél-koreai fővárosban is — ahol pedig a gerilla-tevékenység kapcsán „Észak-Koreából átdobott ügynökökről” beszéltek — kénytelenek belátni ezeknek az állításoknak képtelenségét A Szuezi-csatorna térségében az izraeli kormány nyíl­tan elismerte, hogy a keddi provokációt ő kezdeményezte. Ezt azzal „indokolja”, hogy a­­ Szuezi-csatorna roncstalaní­­tása nem „az izraeli kormány elgondolása és engedélye” alapján folyik. E nyilatkozatával Izrael kormánya ismétel­ten tanújelét adta annak, hogy fittyet hány a Biztonsági Tanács határozatára: nemcsak, hogy nem hajlandó kivonni csapatait az erőszakkal elfoglalt területekről, de még ezen túlmenően „jogokra” is igényt tart. Érthető az EAK kor­mányának álláspontja amely a Szuezi-csatorna roncsta­­lanítási munkálatait további intézkedésig leállította. Indira Gandhi indiai kormányfő nyitja meg csütörtö­kön Delhiben az ENSZ második kereskedelmi és fejlesz­tési értekezletét, az eddig legnagyobb ilyenfajta tanácsko­zást a világon. Az értekezleten 132 ország küldöttsége, az ENSZ és a vele kapcsolatos szervek nagyszámú képviselője, a KGST küldöttsége vesz részt. A találkozó két hónapig tart s az első ülések után, ahol a küldöttségek vezetői nyi­latkozatokat tesznek, megkezdődik a bizottságokban a tu­lajdonképpeni munka. A fejlődő országok arra kívánják a hangsúlyt helyezni, hogy a fejlett országoktól kapott köl­­csöneiket a jövőben áruszállításokkal törleszthessék. EZER­KILENCSZ­ÁZTIZEN­­HÉT NOVEMBERE után, amikor az orosz proletariá­­tus forradalmával a maga részéről véget vetett a há­borúnak és bebizonyította, hogy a proletariátus legyőz­heti elnyomóit, az egész vilá­gon bátrabban kezdtek a harchoz a munkások, parasz­tok, katonák. 1618 januárjá­ban az Osztrák—Magyar Monarchia valamennyi or­szágában, és Németországban is azért hagyták abba a munkát a gyárak dolgozói, hogy sztrájkjukkal, tünteté­sükkel tudtára adják kormá­nyaiknak: békét akarnak! Ehhez a békeharchoz csatla­kozott az osztrák—magyar hadiflotta Cattaróban. A monarchia hajóin cseh, szlovák, horvát, szlovén, len­gyel, magyar, osztrák és olasz matrózok szolgáltak. Nehéz sorsa volt a hajó le­génységének. A hosszú, fá­rasztó szolgálatot durva bá­násmód súlyosbította és az élelmezés egyre rosszabbo­dott. Romlott húst, marharé­pát kaptak, míg lisztjeik jól éltek, bőségesen jutott nekik étel-ital, még hozzátartozóik­nak is küldhették haza az el­sikkasztott legénységi éle­­lemből, a matrózokat a leg­kisebb fegyelemsértésért ki­kötötték, kimenőjüket meg­vonták. A parancsnokok leg­szívesebben elzárták volna őket a külvilágtól, hogy ne jusson el hozzájuk semmi hír. Mégsem tudták megaka­dályozni, hogy a hajógyári munkások, az orosz frontról visszaérkező katonák el­mondják- békére vágynak már mindenütt és ezért sztrájkolnak a munkások is. Ötve­n esztendeje — január 22-én — előbb a polai kikötő arzenáljának munkásai hagyták abba a munkát, hogy békét és helyzetük megjavítását követeljék. Ve­lük tartottak az ott állomá­sozó hadihajók matrózai is. Január 26-án a cattaroi ar­zenál munkásai léptek sztrájkba. Ezekben a na­pokban megalakult a matróz­bizottság, amelynek­­ tagjai elhatározták, hogy támogat­ják a munkások mozgalmát. A matrózbizottság január 31-én a partmenti repülőál­lomáson tartott megbeszélé­­sen már a felkelés időpont­járól is döntött. 1918. FEBRUÁR 1-ÉN délben a cattaroi öbölben a Sankt Georg hajón eldördült az ágyú, megszólalt a többi ha­jót is felkelésre szólító szi­­réna és felkúszott az árboc­ra a vörös zászló. Felfegyve­rezték a legénységet, a tisz­teket lefegyverezték. A ki­kötőben állomásozó hajók, nagy része azonnal csatla­kozott a felkeléshez, sorra felvonták a főárbócra a vö­rös lobogót, ami azt is jelez­te, hogy a tisztek helyett a legénység vette át a vezetést. A hajókon matróztanácsok alakultak; ezek küldötteiből délután a Sankt Georgon megalakult ,és tanácskozott a központi matróztanács Es­te hétkor közösen megfogal­mazott követeléseiket átad­­ták a flotta parancsnokának. Azonnali béke, a népek ön­rendelkezési joga, demokra­tikus kormányforma, a mat­róztanács elismerése, jobb, a tisztekével azonos élelme­zés, a bevonultak hozzá­tar­tozóinak nagyobb támoga­tása — ezek voltak a leg­fontosabb pontjai annak a memorandumnak, amelyet az ellentengernagynak átad­ta­k A MATRÓZTANÁCS a felkelés első percétől vala­mennyi hajón rendet és fe­gyelmet­ tartott. A felkelők bebizonyították, hogy tisztek nélkül is el tudják látni fel­adatukat. A központi mat­róztanács abban bízott, hogy a hátország munkásai segít­ségére sietnek, a monarchiá­ban a felkelés általánossá válik, és megdönthetik az elnyomók uralmát. Táviratot küldtek az osztrák szociálde­mokrata párt vezetőjéhez és Károlyi Mihályhoz, tőlük várva, hogy mozgósítják a monarchia proletariátusát. Táviratuk azonban nem, vagy csak későn jutott el a címzettekhez, így magukra hagyva, meg volt pecsételve sorsuk. A parti ütegek nem csatlakoztak a felkelőkhöz, a nagy rádióadók felett is a tisztek rendelkeztek. Így — ami a felkelőknek nem állt módjában — parancsnokaik állandóan kapcsolatban áll­tak a külvilággal és segítsé­get kérhettek. Február 3-án kora reggel hadihajók érkeztek a fel­kelés leverésére, a matróz­tanács, ha a túlerővel szeme­ben le­veszi a harcot, ezer és ezer matróz hiábavaló halá­lát okozza, ezért kénytelen volt a megadás mellett dön­teni, a békéért harcoló ,,bűnösöket” a hajókról a partra szállították. Az egyik magyar matróz a hősi felke­lés levont vörös lobogóját testére csavarta, a vízbe ve­tette magát, partot ért és Magyarországra hozta a kö­zös küzdelem emlékeként. A HADIFLOTTA és a hadsereg parancsnoksága. 191tí-ban már nem merte a matrózok százait statáriális bíróság elé állítani, halálra ítélni. De kivégeztetett közü­­lük négyet. A felkelés veze­tőjének, a szocialista Franz Raschnak a sortűz előtt ezek voltak az utolsó szavai: „Él­jen a béke!” Hé­tszáz matróz került rab­ságba. Az erődítményekben, barlangokban embertelen körülmények között tengőd­tek, közülük többen éhen­­haltak. Az életben maradot­taknak a monarchia össze­omlása, a polgári demokra­tikus forradalom hozta meg a szabadságot. Az Osztrák—Magyar Mo­narchia hadigépezetében a cattaroi matrózok voltak az elsők, akik szervezetten szembefordultak a népellenes háborúval, békét, demokrá­­ciát és az elnyomott nemze­tek szabadságát követelték. Példát mutattak abban is, hogy az elnyomók elleni harcban a különböző nemze­tek fiai összefogtak. Soraik­ban ott voltak a magyar matrózok is, akik hazatérve tovább küzdöttek. Többen közülük életüket adták a szabadságért, a proletárfor­radalomért, a Tanácsköztár­saságért. Gábor Sándorné kandidátus Vörös zászló Cattaróban

Next