Délmagyarország, 1970. június (60. évfolyam, 127-151. szám)

1970-06-02 / 127. szám

Védeni a gátat - más út nincs Szakember a védelem kérdéseiről és a gátátvágások meséjéről A lakosság körében sokak részéről fölmerült: a nagy erőket lekötő és sok pénzbe kerülő töltésvédelem helyett nem volna-e célszerű valahol megnyitni a Tisza gátját és leengedni a vizet? Jónéhányan úgy is fogalmaznak: a védelem erőivel és költségeivel a gátmegnyitás után elárasztott több falut (miután lakosságát előzőleg biztonságba helyezték) gyorsan fel lehetne építeni és a mezőgazdaság veszteségeit is bőven fedezné a védekezés összege. A védelem kérdéseiről, a lakosság körében emlegetet gátmegnyitásról beszélgettünk dr. Vágás István kandidátussal, az Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság osztályvezető főmérnökével. — Természeti körülményeink, a védett szakaszok sík vidéke, a tudományos gyakorlat hazai és világtapasztalata, objektív helyzetünk más utat nem ismerhet, mint megvédeni a gátat, a folyó vizét a töltések között tartani, így lehet megmenteni Makót és Szegedet is a víztől. — Mi erre a tényszerű magyarázat? — Nem bocsátkozom aprólékos, tudományos fejtegetésekbe. Helyette inkább bizonyító tényeket, számokat ismertetek. A Tisza vízállása, mint ismeretes, jóval a 9 méter fölött van, s már eddig is meghaladja az 1932-ben mért legmagasabb szintet. Ha közel két méterrel akarnánk az áradás egész idejében apasztani a Tiszát (ilyen magasságnál is másodfokú lenne a készültség), akkor az áradás egész ideje alatt másodpercenként 1 ezer köbméter vizet kellene elvonni a Tiszából, amely most másodpercenként 4 ezer köbméter vizet szállít. A másodpercenkénti ezer köbméter víz kiengedéséhez sok helyen 2—3 kilométeres szélességben kellene lyukat nyitni a gátakon. A másodpercenként 1 ezer köbméter víz egyetlen nap alatt 100 millió köbmétert jelentene, másként szólva minden nap a Velencei tó két és félszeres vízmennyiségét kellene elvonni a Tiszából. Ez azt eredményezné, hogy ha lehetséges lenne másodpercenként elvonni ezer köbméter vizet, a három hét óta tartó áradásból már megtölthettünk volna egy egész Balatont. A másodpercenként 1 ezer köbméter víz kivétele műszakilag egyáltalán nem megoldható. De ha megoldható lenne, akkor is hova „tennénk” a hatalmas vízmennyiséget, mit csinálnánk vele? A gátátvágások tehát képtelenségek, megoldást egyáltalán nem adnának. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, ha mesterséges úton két méterrel apaszthatnánk a Tisza szintjét, a védelemnek úgy is továbbra meg kellene maradnia, ugyanúgy óvni, védeni kellene a töltést, mint most. Tehát: a gátátvágások a bajon semmit nem enyhítenének. — Marad tehát a gátak maximális védelme? — Igen, ezt kellett és kell cselekednünk, ez a kötelességünk! — A szakemberek, a tudományos gyakorlat milyennek ítéli Szeged körzetében a Tisza védvonalait? — Szeged, a Tisza védvonala változatlanul jó. A gátak erősítése, védelme — mint köztudott — szakadatlan és eredményes. Szeged jól védhető és a nehéz helyzetben teljesen reális a birodalom, a remény, hogy nem tör be a folyó, ami soha ilyen magasságot még nem ért el. Igaz, hogy ijesztget bennünket a Tisza, de bűnének halvány enyhítésére azért fölhozhatunk valamit. A földtörténeti negyedkor egyik harmadában gondoskodott már, hogy legyen mivel védekeznünk ellene. Hordott ide annyi homokot, le is rakta szép halmokban, vihetjük hetek óta, megállás nélkül, alig látszik mégis, hogy fogyna. Homokzsákok nélkül nagyobb veszedelemben lennénk országos elsővé előlépett nagy folyónk partján, mint vagyunk. A homokvár megvalósíthatatlan tervek és ingatag szándékok jelképéből reális valósággá lett. Lehet homokból várat építeni’ A makói buzgárok kibogozhatatlan fűzére köré magasított fal megvédte a várost. Csak zsákba kell rakni a homokot. Gyorsan és sokat. Négy kotrógép nyújtjahúzza hatalmas kanalát Gyálarét mellett, nagyot markolnak, alig ér alájuk a billenős teherautó, máris indulhat tele rakományával, és jöhet a következő. Szegedre, a gyermekklinika elé, a rendező pályaudvarra, a jobb parton egészen a határig viszik szüntelen rohanással az autók a homokot, vagy alig száz méterrel arrébb, az itteni zsákolókhoz. Szegediek , textilesek, diákok, a Budalakk körváltásos 10—10 tagú brigádja — dolgoznak itt a járás szinte minden községéből ideszólított közerővel együtt, példamutató igyekezettel. Szatymaz nevét mondja az egyik csoport, domaszékinek vallja magát a másik, de megyénk széléről, Pusztaszerről is jöttek, és jönnek nap-nap után, szép számmal. Csak kettőbe fejezik a nap huszonnégy óráját, reggel hattól este hatig tart az egyik műszak, innen reggelig a másik. Talán könnyebb is itt a zsákok töltése, mint másutt, de mindenesetre gyorsabb. Szállítószalagokra lapátolják a Fetter Géza geológustechnikus minősítése szerint finom, egyenletes szemcsézetű pleisztocén-kori hordalékhomokot. az emberek csak alátartják a zsákot a szalag túlsó végének, alig számolok néhányat, megtelik a zsák. Sok rakodószalag van itt, és rengeteg ember dolgozik vele. Amilyen megbízható és pontos a munka, éppen olyan pontos az ebéd is. Mire delet harangoznak a világgal, de leginkább a Tisza-parttal való összeköttetést jelentő néhány táskarádióban, megérkezik az ebédet hozó teherautó is. A pontosságon túl is erénye a TEFU-konyhának — innen jött az étel —, hogy bőséges az adag, finom és meleg. Hazai illatok keringenek a levegőben, töltött káposzta az ebéd. A megszámlálhatatlan gépkocsiból álló autókaraván most is dolgozik tovább. A székesfehérváriakat hallom dicsérni az irányítóktól, ők a legfürgébbek, ők fordulnak legtöbbet. Minden fordulót jegyeznek, hogy hitelt érdemlő igazolást vihessenek magukkal a sofőrök végzett munkájukról. Kint a műúton a pécsiek közül áll sorba nyolc kocsi, közvetlenül a határra viszik a homokot. Kristóf Dezsővel, a sor egyik tagjával sikerül szót váltanom, amíg gyülekeznek. Elmúlt már a második hete, mióta otthon volt. Az első hétfőn Nagylakon találkoztam vele, azóta a mi vidékünket védik. Először a kocsiban aludtak, Makón már szalmára fekhettek, itt pedig az egyik iskolában kaptak szállást. Most nem jut idejük, hogy Szegeddel ismerkedjenek, a rakodási helyekre vivő utakat ismerik csak. Levelet írogat feleségének, hogy ne aggódjon, mert nincsen semmi baj, de a válasz még nem találta meg, olyan sűrűn váltogatják helyüket. Váratlanul érte őket fél hónapja az indulás, váltóruha nélkül jöttek. Ha időt tudnak szakítani maguknak, nekilátnak mosni. Néhányszavas beszélgetésből derülnek ki ezek, többre most nincs idő, dudál az első kocsi, indulnak egymás után föl a gátra, erősítést vinni a határra. Homokot a víz ellen. H. D. Morva? Sándor a homokbányánál A Felső Tisza-part látképe a figyelőrepülőből Somogyi Károlyné felvételei Csak a fák koronájának fele látszik már ki a vízből a gyermekklinika alatt Szüntelenül éber figyelemmel A gátak egyre inkább átáznak, egyre több a szivárgás. Az ember a technika segítségével azonban eddig a gátak között tudta tartani a hatalmas vízmennyiséget. A Tisza és a Maros térségébe, Szeged körzetébe nap-nap után újabb erősítések érkeznek: emberek ezerszámra, gépek, teherautók, védekezési anyagok és az ország legjobb, vízügyi szakemberei. A védekezés Szeged körzetére összpontosul. Az emberi és anyagi erő koncentrálásával megvédhetők a gátak. De ez a hét igen nehéz lesz. A Tisza áradása Szegednél még nem tetőzött, ezért világosan látnunk kell, hogy az árvíz veszélye növekszik. Majd, ha vége lesz a nagy küzdelemnek, megírják azok hősiességének történetét, akik nem számolják most az órákat, nem nézik hétköznap, vagy vasárnap, nappal, vagy éjszaka van, erejüket megfeszítve töltik a homokzsákokat, erősítik a töltéseket, figyelik a folyó alattomos mozgását, hol akar támadni, hogy idejében elejét vegyék minden meglepetésnek. Fenyeget azonban bennünket egy másfajta veszély is: a veszély megszokásából előforduló ébertelenség, vagy mulasztás veszélye is. Akik átélték a háborút tudják, hogy annak idején az első szirénázáskor, az első bomba robbanásakor mindnyájan nagyon megijedtünk, de aztán a tizediknél, századiknál, a tizedik, századik napon valósággal ,.hozzászoktunk” a veszélyhez, sokszor még könnyelműek is voltunk, aminek áldozatok voltak a következményei. Amikor a védekezés első szakaszában észrevették az első gátszivárgást, sokan szintén megijedtek. Most a gátszivárgás — sajnos — igen gyakori, de ha megszokjuk a veszélyt, elaltathatja éberségünket. A folyók viszont éppen arra várnak, hol lazul egy kicsit a figyelem, hol csökken az erő, hogy aztán ott támadhassák meg az embert. A csata tehát még korántsem dőlt el, vagy, hogy a most folyó labdarúgó-világbajnokságot aktualizáljuk — ahogy mondani szokták —, „még nem játszottuk le a kilencven percet.” Ezért növelik az emberi és anyagi erőt szüntelenül ebben a körzetben. Ezért árad szüntelenül ide az egész ország segítsége. De nem lankadhat a figyelem egyetlen gátszakaszon sem, sem nappal, sem éjjel. A nap 24 órájának minden percében nem lanyhítani, hanem ellenkezőleg: erősíteni kell a figyelőszolgálatot és védekezést! A csata csak így nyerhető meg! De a csata megnyerhető és meg is fogjuk nyerni! Most négy-hatméteres vízoszlop magasul fenyegetően városaink, falvaink új ipartelepeink, kulturális létesítményeink fölé, elnyeléssel fenyegetve a világot. Azt a világot, amelyet elődeink alkottak, s amit az utóbbi negyedszázadban mi hatalmas munkával nagyszerűen gyarapítottunk. De végül is nem a víz, hanem az ember lesz a győztes! Ehhez azonban a gátak védelmének szüntelen növelése kell. Higgadt, magabiztos, de a veszélyt világosan látó tevékenység. Nagyobb erőfeszítésre van szükség a gátvédelem mellett a termelő munkában is. Vannak a megyének területei, amelyeket nem érint nagyon az árvízveszély, mégis van lemaradás az időszerű mezőgazdasági és ipari munkában. Hatalmas veszteségek érték az országot, ne engedjük ezt tetőzni azzal is, hogy indokolatlan lemaradás legyen bárhol is a termelő munkában. Illetékes szerveink rugalmasan megszervezték autós-ingajáratokkal a Makóról kitelepített asszonyok-lányok egy részének munkába állítását. Azok, akik nem munkaképesek viszont ne türelmetlenkedjenek, mikor telepítik őket haza, hiszen azok a szervek, amelyek minden emberéletért felelősséget vállaltak ebben a megyében, egy percig sem fognak késlekedni a döntéssel, ha elmúlik a veszély. De a türelmetlenség zavarhatja azok hangulatát, erkölcsi állapotát, akik most megfeszített erővel védekeznek a gátakon. Megyénk lakossága — mind a veszélyeztetett területeken, mind másutt — eddig példás fegyelmezettséggel hajtotta végre a védelem vezérkarának utasításait. Erre a fegyelmezettségre szükség lesz a következő nehéz napokban is. R. L. KEDD, 1970. JÜNIUS 2.