Délmagyarország, 1972. szeptember (62. évfolyam, 206-231. szám)

1972-09-01 / 206. szám

A Biztonságos Európáért Akik akkor születtek, 33 évvel ezelőtt, ma felnőtt emberek, sőt lassan-lassan ki­lépnek az ifjú korból, és a jó középnem­zedéknek számítanak. De csontjaikban­veleikben-idegeikben mégis őrzik, s még utódjaikba is átörökítik valamiképpen azoknak az éveknek, életük első eszten­deinek jószerint inkább ösztönösen ma­­gukba szívott borzalmas emlékeit. Mert hiszen ők, a harmincasok is — nem is ■ szólva szüleikről és nagyszüleikről — a háború nemzedékének számítanak. Ilyen messzire kísér ez a nap! 33 éve, hogy elkezdődött az emberiség­nek addig legpusztítóbb, legkegyetlenebb háborúja, a második világháború. S ma, több mint három évtized után is az em­lékezés nagyon aktuális­ és főleg rend­kívül megszívlelendő tanulságokkal szol­gál. A legfontosabb ezek közül feltétlenül az a mementó, hogy elméletileg — vagy talán jobb szó reá: objektíve — ez a világégés elkerülhető lett volna. Ha az akkori európai kormányokat a szovjet­­ellenesség gyűlölete nem vakította volna el annyira, hogy Hitlerben és gyűlöletes fasiszta rendszerében is az esetleges po­tenciális szövetségesüket látják, hanem olyant, aki majd nekik sem kegyelmez; ha a Szovjetuniónak az emberiség és Európa iránt érzett mély felelőssége által diktált kollektív biztonsági politikáját el­fogadták, megszívlelték volna; ha anti­fasiszta összefogásra sikerült volna tömö­ríteni a munkásosztály köré a dolgozó és kisemberek millióit... Igen, ha már 1939 szeptembere előtt kibontakozott volna az a nagy Hitler-ellenes világkoalíció és né­pi összefogás, amely végül is széttörte a náci fenevad gerincét, akkor nem zúdult volna a világra, majd hat esztendőre, a világháború borzalma. Mindezért 1939. szeptember 1-ének má­ig ható, mára is legérvényesebb tanulsá­ga: nem szabad megengedni, hogy bárhol és bármilyen álcázott vagy akár módosí­tott formában is még egyszer felüthesse a fejét a fasizmus. Nemcsak Európában, de sehol a világon, hiszen fertőző bacilu­­sai mindenhová eljuttathatják a ragályt. Ezért szeptember 1-e nemcsak a világ­háború kitörésére emlékezés, a világégés áldozatai feletti kegyelet, hanem a fasiz­mus elleni nemzetközi küzdelemnek is .harci napja! E küzdelemnek meg­vannak és meg­maradtak a régi, hagyományos feladatai, formál is. Kontinensünkön és nem ke­vésbé a világ más tájain — olykor átfes­tett cégér alatt, de a lényegét tekintve a régi módon — fasiszta, félfasiszta vagy a fasizmus részéről megóvottnak egyálta­lán nem mondható rendszerek országokat és népeket igáznak le, és fenyegetnek ha­lállal. A szolidaritás e rendszerek, kor­mányok, elnyomó és pusztító apparátusok áldozatai, megkínzottai iránt, a küzde­lem visszaszorításukért — szent köteles­sége mindenkinek, aki antifasisztának vallja magát! Európában mostanában — mindenesetre az utolsó években — olyan helyzet ala­kult ki, amely lehetővé tette, hogy kon­tinensünk országai és népei ne egysze­rűen a háború nélküliség állapotával le­gyenek kénytelenek kiegyezni, hanem a siker reményével törekedhessenek a béke és biztonság hosszú időre szóló intézmé­nyesített rendszerének megteremtésére is. Ehhez mindenekelőtt az kellett, hogy a második világháború következményét és az azt követő alapvető európai változáso­kat, mint megváltoztathatatlan realitáso­kat, elismerje minden kormány és nem­zet, mindenekelőtt természetesen a Né­met Szövetségi Köztársaság népe és ál­lami vezetői. S ami a dolog másik olda­la: ennek a szituációnak kialakulásához oroszlánrészben járult hozzá a Szovjet­unió és a vele szövetséges szocialista or­szágok elvszerű, szívós, józan és rugal­mas politikája, diplomáciája. Harminchárom évvel ezelőtt az az ősz a reménytelenség, a kilátástalanság sötét­ségét borította Európára. 1972. ősze konti­nensünkön azzal biztat, hogy meghozza az európai kollektív biztonság és együttmű­ködés rendszere előkészítő tanácskozását. Ez azonban még csak biztató lehető­ség. A küzdelemnek tovább kell foly­nia. Mégpedig nem csupán állami, kor­mányzati szinteken, hanem — amint azt már kontinensünk jóra, becsületesre szö­vetkező emberei történelmi tapasztalataik­ból megtanulták — a tömegek összefogá­sával és mozgalmával is. Erre kötelezi az európaiakat ennek a harminchárom évvel ezelőtti napnak em­léke. Nemes János rAdiotelex Helsinki A Finnországban tartózko­dó magyar parlamenti de­legációt fogadta dr. Urho Kekkonen köztársasági el­nök. A találkozón — ame­lyen részt vett Rónai Rudolf nagykövet is — meleg baráti beszélgetés alakult ki az Or­­tutay Gyula vezette magyar küldöttség és a finn köz­társasági elnök között. Bonn Helmut Schmidt nyugatné­met gazdasági és pénzügymi­niszter csütörtökön Bonnban megbeszélést folytatott Va­­lentyin Falin szovjet nagy­követtel a szovjet—nyugat­német gazdasági kapcsolatok jövőbeni fejlesztéséről. Schmidt tájékoztatta a tár­­gyalópartnerét arról, hogy nyugatnémet részről ő veszi át a szovjet—nyugatnémet gazdasági és tudományos­­technikai együttműködési bi­zottság elnök tisztét. Taskent Angela Davis néger kom­munista filozófia tanárnő, aki hétfő óta a Szovjetunió­ban tartózkodik, csütörtökön Taskentbe érkezett. Az üz­­bég főváros repülőterén a taskentiek forró fogadtatás­ban részesítették a bátor amerikai polgárjogi harcost Belgrád Kurt Waldheim, az Egye­sült Nemzetek Szervezetének főtitkára a jugoszláv kor­mány meghívására csütörtö­kön háromnapos hivatalos látogatásra Jugoszláviába érkezett. A főtitkár vendég­látója és tárgyalópartnere Belgrádban Mirko Topavac külügyminiszter, de fogadja Waldheimet Tito államfő és Bijedics miniszterelnök is. Helsinki Helsinkiben csütörtökön megbeszélésre ültek össze az in­­fotizenicai kormány t­c?t párt vezetői, hogy eldöntsék, hány helye lesz egy-egy pártnak az új kormányban. Helsinki politikai körökből származó értesülések szerint a szociáldemokraták hét he­lyet kapnak a kormányban, beleértve a miniszterelnöki posztot is. A többi három pártnak összesen nyolc mi­niszteri tárca jut. Az új négypárti kormány a 200 tagú parlamentben 107 kép­viselő támogatására számít­hat. Genf A genfi leszerelési értekez­let jelenlegi ülésszaka a ter­vek szerint a jövő héten fe­jeződik be. A két társelnök — a szovjet és az amerikai fődelegátus — a közgyűlés 27. ülésszaka elé terjeszten­dő beszámoló összeállításán dolgozik. Nixon—Tanaka találkozó • Honolulu (DPA, UPI, AP) Magyar idő szerint csütör­tökön hajnalban Honolulu­ba érkezett Nixon amerikai elnök, kíséretében Rogers külügyminiszterrel, Kissin­ger nemzetbiztonsági főta­nácsadóval és más vezető személyiségekkel, hogy két­napos megbeszéléssorozatot folytasson Tanaka Kakuei ja­pán miniszterelnökkel. Ta­naka mintegy négy órával Nixon után érkezett meg a Hawaii szigetekre. Nixon a japán miniszterelnököt sze­­­­m­élyesen fogadta a hickami j légitámaszponton. Nixon és Tanaka csak a késő éjszakai órákban ü­lt össze először — jelentette lapzártakor a DPA nyugat­német hírügynökség Nixon csütörtökön dél­előtt Honoluluban fogadta Ellsworth Bunkert, az Egye­sült Államok saigoni nagy­követét, és az AP amerikai hírügynökség értesülése sze­rint áttekintette vele a viet­nami helyzetet. A New York Times csütör­töki vezércikkében azt fej­tegeti, hogy „Nixon elnök sokkal inkább azzal a céllal utazott Honoluluba, hogy ál­dását adja Tanaka p­ekingi látogatására, semmint hogy megkísérelje megváltoztatni annak politikai tartalmát”. A Washington Post ter­jedelmes elemzésében azt mutatja ki, hogy „a csúcs­­találkozó: csendes háborús­kodás — a japán—amerikai tá­rgyalások kulcskérdése a kínai politika”. FENTEK* 19n. SZEPTEMBER 1 Szomszédunk, jane fonda ! Seremetyevo II. mo­­­­dem, köralakú üveg­csarnokában vártuk a hanoi járatot, s azt hittem, a sze­mem káprázik. Az üvegaj­tónál egy utazótáskán isme­rős arcú fiatal nő ült. Épp az előtte való héten láttam egy magazinban egy külön­leges beállítással készült fo­tót Jane Fondáról: álla elő­­reugrott, hosszú, látszatra csapzott haja befedte a nya­kát. Ő lenne? Csakhogy ilyen véletlenek ritkán fordulnak elő. Ráadásul egyéb furcsa­ságok is zavartak: a fiatal nő farmerban volt, de mel­lette két mankó állt nekitá­masztva a csomagjainak, s az egyik lábán jókora járó­gipszet viselt. Ilyen lábbal utazna valaki a világ má­sik felére, ráadásul, ahol háború is van? Egy fiatal, de már őszülő hajú férfival beszélgettek — franciául. A repülőgépen már semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy Jane Fondával uta­zunk. Először a mankókkal volt baj. A szép és fiatal stewardess hallani sem akart róla, hogy az ülés kö­zelében ott legyenek a man­kók — még valami bajt okoznak, ha makrancoskodni kezd az egyébként biztonsá­gos XL—18-as. Aztán a begipszelt láb el­helyezése okozott gondot. Végül is Jane a szemközti padkára helyezte el fájó lá­bát. A több mint tízezer km-es úton az útmegszakítá­sok alatt, míg feltöltötték az üzemanyagtartályokat s ne­künk a tranzitvéróteremben ételt-italt szolgáltak fel, Jane sohasem szállt ki a gépből. Túlságosan nehéz lett volna minden alkalom­mal le- és felbicegnie a gép lépcsőjén. Az úton egy franciára fordított könyvet tanulmányozott — Giap tá­bornoknak, a VDK honvé­delmi miniszterének köny­vét a népi háborúról. Hanoiban a kellemes meglepetések folytatódtak. Ugyanabban a szállodában, a Thong Nhatban kaptunk szállást, s ha nem éppen az országot jártuk, az egymás melletti asztalnál szoktunk étkezni. Mint kiderült, a francia férfi operatőr —­ő készítette a filmet, amelyet időközben a világ számos országában bemutattak Jane Fonda vietnami útjáról. Jane Fonda nem kímélte magát: éppúgy elment a gázbombázások színhelyére vagy az állandóan támadott Nam Dinhbe, akárcsak a harcedzett, hosszabb ideje kint tartózkodó külföldi tu­dósítók. Eközben nemegyszer bomba­támadásokat is át kel­lett­ élnie. Honfitársai elől kellett bújnia. Akárcsak a szálloda mély óvóhelyén, ahol éjszakai riadók idején összefutottunk. A szálloda alkalmazottai közül többen kisgyermekeikkel együtt jöt­tek le. Addigra Jane is „vietnamizálódott”: bő, sötét színű nadrágot viselt, akár­csak a vietnami lányok és asszonyok, s kívül hordott, világos blúzt. Jane átvette az asszonyoktól a gyerekü­ket, a térdén hintáztatta őket és énekelt. Legtöbb­ször a nálunk is ismert amerikai szabadságharcos dalt. Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy megnyug­tató volt a kép , inkább különleges: fent az ameri­kai bombázók süvöltése hal­latszott. időnként a bombá­zás robaja, a légvédelmi ágyúk ugató hangja, s itt pedig egy világsztár énekel. Itt mondta az egyik as­­­szonynak, hogy neki is öt­éves gyereke van. Ha feltűnt a szállodában, a külföldiek között az volt a nagy kérdés: vajon men­­nyi az őszinte politikai segí­­teniakarás és mennyi a „publicity” ebben a kocká­zatos útban. Az nyilvánvaló volt, hogy az idei Oscar­­díjas színésznő más, kevés­bé kockázatos módot is ta­lálhatna a népszerűsége emelésére. Jane Fonda in­kább a saját népszerűségét állította egy nemes ügy szolgálatába, s nem a köz­figyelmet keltő világpolitikai ügyet használta fel saját reklámozására. Egyszer, egy vacsora köz­beni beszélgetés során derült ki, hogy a vietnami hábo­rú okozta borzalmakról szinte véletlenül értesült. Akkor még boldog család­anyaként, Roger Vadim fele­ségeként Párizsban élt, s a rádióban hallott egy olyan hírt Vietnamról, amely ar­ra indította, jobban meg kell ismernie ezt az orszá­got. Ott, a Thong Nhatban, vacsora közben azt mondta: manapság az amerikai nő számára egyetlen út lehet­séges, a családanya szerepe, aki jól főz, s otthon marad a gyerekkel, ő ebből is ki akart törni, egy teljesebb élet felé, amikor politikai cselekvésre vállalkozott. Hanoiból való elutazása előtt sajtótájékoztatón ta­lálkozott az újságírókkal. Itt mondotta: „Úgy gondolom, a tragédia nem a vietnami né­pé, amely vissza fogja nyer­ni a szabadságát és függet­lenségét, sokkal inkább az amerikai népe, mert sok, na­gyon sok idő kell, hogy le­mossa azokat a bűnöket, amelyeket Nixon az ő nevé­ben elkövetett.” Marafkó László Jane Fonda riportot készít Hanoi szétbombázott Truong Dinh lakótelepén BERCZELI A KÁROLY Hullám sir 56. Bite Pétert a nagygazda a gyevi Tiszán he­lyezte el, Szegedtől néhány mérföldnyire, de a távolság ez esetben nem sokat számított, mert itt háltak valamennyien, sátrakban vagy nád­kunyhókban, kit hogy sikerült elszállásolni a nagyhalászat idejére, mely általában június el­sejétől augusztus végéig tartott. S az élet itt nem volt kedélytelen, mert függetlenül a kora hajnalban kezdődő, megfeszített, de mindig iz­galmas munkától, a tanyán lányok és asszo­nyok is dolgoztak, s így gyakran szövődtek este, a fűzfák homályában szerelmi kapcsolatok, me­lyek többnyire aztán házassággal végződtek. Aztán a bort se vetették meg a halászok, a ta­nyán földvermet is ástak néhány hordónak, s hia „tanyavetés” után nekiláttak az ebédnek, mely rendszerint halpapri­kás volt, akkor ví­gan koccintgattak és danolásztak a szerencsés fogás örömére. Aztán a parton sorjázó sok ta­nya között némi versengés is kifejlődött, hi­szen pontosan értesültek róla, hogy melyiknek sok. Porgány, Vessacs, Xósd, vagy éppen Sárga vitte-e el a pálmát. Barátságos kis nomádtelep volt egy ilyen ha­­lásztanya, mely hat-hét sátorféle tákolmány­ból, egy nyitott, sózókádakat rejtő fajtából,­­ egy szellős nádkunyhóból állt. Köztük egy hosszú sikátor húzódott vagy húsz öles asztal­lal, melyen a halhasítás művelte folyt, s tá­volabb egy még hosszabb „zsidó utca”, ahol tíz­­tizenkét szál ió erős­ fűztakarót vertek le a földbe, hogy az ezeken keresztül fűzött spárgára, „islégekre” függesszék föl a szárításra szánt halak ezreit. Bűzlött is a környék irgal­matlanul, s ha déli szél kerekedett, egész Fel­sőváros, de a Palánk is foghatta az orrát a szá­radó vagy éppen rothadó hal szagától. Mert ez utóbbi is előfordult, ha nem is gyakran. Volt rá ugyanis eset, hogy a hideglelés egyszerre rázta ki az egész társaságot, s ilyenkor tehe­tetlen kínjukban az árnyékban húzták meg ma­gukat, s a házipatikából nyerték a kína-tink­­túrát, az egri keserű vizet, vagy éppen a pálin­kát, a hal meg­sült a napon, s a nagy hőség­­bben megpukkadt. Nem volt mit tenni, mint belelapátolni az egész zsákmányt a Tiszába. Ez aztán förtelmesen bűzlött. Nagyüzem volt ez a gyermfoki tanya, min­denből rengeteg fogyott, csak sóból vagy ezer mázsa, mert egyszerre nyolc öreg hálóval dol.De még a pécéző gyerekek horgára is akadt né­ha egy-egy „köteles” hal, vagyis olyan nagy ponty vagy csuka, melyet csak kötél segítsé­gével lehetett kivonszolni a partra A gyerekek dolga volt különben a rákszedés, s a físzves­­­szők vágása is, melyekért — ha a tanya nem tartott rá igényt — mindig kaptak néhány krajcárt az ott ólálkodó kofáktól, gyarapítva így a családi vagyont. Hát még a gémek, gólyák, melyek ott lábat­­lankodtak megszelídítve közöttük, s ügyesen kapkodták el a feléjük dobált apró halat. De fogtak a kölykök szarkát meg csókát is, s ezek valóban odatelepedtek a tányérjuk mellé, mi­kor Róza néni, a szakácsnő, kitálalta az ételt: reggel a szőröstül-bőröstül nyársra húzott dur­­binesot, amit ezért „mundérosnak” hívtak, dél­ben meg a sült dévért, szalonnán pirított csu­kát, vagy a méregerős halpaprikást, ahogy ép­pen kedve szottyant az asszonyságnak, hiszen választék valóban mindig bőven adódott. S Bite Péter mégsem érezte itt jól magát, munkája sem elégítette ki, s este, ha lehevert fekhelyére, bár fáradt volt a sok dologtól, órá­kig csak azon rágódott, hogy más foglalkozást kellene választania. Pedig már heti kilenc fo­rintot kapott, ami szép pénz volt, tekintve, hogy egész heti kosztja is csak hatvan kraj­cárba került, s ha unta a halat, húsz krajcárért vehetett magának egy font szalonnát is . (Folytatjuk.) a

Next