Délmagyarország, 1972. szeptember (62. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-01 / 206. szám
A Biztonságos Európáért Akik akkor születtek, 33 évvel ezelőtt, ma felnőtt emberek, sőt lassan-lassan kilépnek az ifjú korból, és a jó középnemzedéknek számítanak. De csontjaikbanveleikben-idegeikben mégis őrzik, s még utódjaikba is átörökítik valamiképpen azoknak az éveknek, életük első esztendeinek jószerint inkább ösztönösen magukba szívott borzalmas emlékeit. Mert hiszen ők, a harmincasok is — nem is ■ szólva szüleikről és nagyszüleikről — a háború nemzedékének számítanak. Ilyen messzire kísér ez a nap! 33 éve, hogy elkezdődött az emberiségnek addig legpusztítóbb, legkegyetlenebb háborúja, a második világháború. S ma, több mint három évtized után is az emlékezés nagyon aktuális és főleg rendkívül megszívlelendő tanulságokkal szolgál. A legfontosabb ezek közül feltétlenül az a mementó, hogy elméletileg — vagy talán jobb szó reá: objektíve — ez a világégés elkerülhető lett volna. Ha az akkori európai kormányokat a szovjetellenesség gyűlölete nem vakította volna el annyira, hogy Hitlerben és gyűlöletes fasiszta rendszerében is az esetleges potenciális szövetségesüket látják, hanem olyant, aki majd nekik sem kegyelmez; ha a Szovjetuniónak az emberiség és Európa iránt érzett mély felelőssége által diktált kollektív biztonsági politikáját elfogadták, megszívlelték volna; ha antifasiszta összefogásra sikerült volna tömöríteni a munkásosztály köré a dolgozó és kisemberek millióit... Igen, ha már 1939 szeptembere előtt kibontakozott volna az a nagy Hitler-ellenes világkoalíció és népi összefogás, amely végül is széttörte a náci fenevad gerincét, akkor nem zúdult volna a világra, majd hat esztendőre, a világháború borzalma. Mindezért 1939. szeptember 1-ének máig ható, mára is legérvényesebb tanulsága: nem szabad megengedni, hogy bárhol és bármilyen álcázott vagy akár módosított formában is még egyszer felüthesse a fejét a fasizmus. Nemcsak Európában, de sehol a világon, hiszen fertőző bacilusai mindenhová eljuttathatják a ragályt. Ezért szeptember 1-e nemcsak a világháború kitörésére emlékezés, a világégés áldozatai feletti kegyelet, hanem a fasizmus elleni nemzetközi küzdelemnek is .harci napja! E küzdelemnek megvannak és megmaradtak a régi, hagyományos feladatai, formál is. Kontinensünkön és nem kevésbé a világ más tájain — olykor átfestett cégér alatt, de a lényegét tekintve a régi módon — fasiszta, félfasiszta vagy a fasizmus részéről megóvottnak egyáltalán nem mondható rendszerek országokat és népeket igáznak le, és fenyegetnek halállal. A szolidaritás e rendszerek, kormányok, elnyomó és pusztító apparátusok áldozatai, megkínzottai iránt, a küzdelem visszaszorításukért — szent kötelessége mindenkinek, aki antifasisztának vallja magát! Európában mostanában — mindenesetre az utolsó években — olyan helyzet alakult ki, amely lehetővé tette, hogy kontinensünk országai és népei ne egyszerűen a háború nélküliség állapotával legyenek kénytelenek kiegyezni, hanem a siker reményével törekedhessenek a béke és biztonság hosszú időre szóló intézményesített rendszerének megteremtésére is. Ehhez mindenekelőtt az kellett, hogy a második világháború következményét és az azt követő alapvető európai változásokat, mint megváltoztathatatlan realitásokat, elismerje minden kormány és nemzet, mindenekelőtt természetesen a Német Szövetségi Köztársaság népe és állami vezetői. S ami a dolog másik oldala: ennek a szituációnak kialakulásához oroszlánrészben járult hozzá a Szovjetunió és a vele szövetséges szocialista országok elvszerű, szívós, józan és rugalmas politikája, diplomáciája. Harminchárom évvel ezelőtt az az ősz a reménytelenség, a kilátástalanság sötétségét borította Európára. 1972. ősze kontinensünkön azzal biztat, hogy meghozza az európai kollektív biztonság és együttműködés rendszere előkészítő tanácskozását. Ez azonban még csak biztató lehetőség. A küzdelemnek tovább kell folynia. Mégpedig nem csupán állami, kormányzati szinteken, hanem — amint azt már kontinensünk jóra, becsületesre szövetkező emberei történelmi tapasztalataikból megtanulták — a tömegek összefogásával és mozgalmával is. Erre kötelezi az európaiakat ennek a harminchárom évvel ezelőtti napnak emléke. Nemes János rAdiotelex Helsinki A Finnországban tartózkodó magyar parlamenti delegációt fogadta dr. Urho Kekkonen köztársasági elnök. A találkozón — amelyen részt vett Rónai Rudolf nagykövet is — meleg baráti beszélgetés alakult ki az Ortutay Gyula vezette magyar küldöttség és a finn köztársasági elnök között. Bonn Helmut Schmidt nyugatnémet gazdasági és pénzügyminiszter csütörtökön Bonnban megbeszélést folytatott Valentyin Falin szovjet nagykövettel a szovjet—nyugatnémet gazdasági kapcsolatok jövőbeni fejlesztéséről. Schmidt tájékoztatta a tárgyalópartnerét arról, hogy nyugatnémet részről ő veszi át a szovjet—nyugatnémet gazdasági és tudományostechnikai együttműködési bizottság elnök tisztét. Taskent Angela Davis néger kommunista filozófia tanárnő, aki hétfő óta a Szovjetunióban tartózkodik, csütörtökön Taskentbe érkezett. Az üzbég főváros repülőterén a taskentiek forró fogadtatásban részesítették a bátor amerikai polgárjogi harcost Belgrád Kurt Waldheim, az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára a jugoszláv kormány meghívására csütörtökön háromnapos hivatalos látogatásra Jugoszláviába érkezett. A főtitkár vendéglátója és tárgyalópartnere Belgrádban Mirko Topavac külügyminiszter, de fogadja Waldheimet Tito államfő és Bijedics miniszterelnök is. Helsinki Helsinkiben csütörtökön megbeszélésre ültek össze az infotizenicai kormány tc?t párt vezetői, hogy eldöntsék, hány helye lesz egy-egy pártnak az új kormányban. Helsinki politikai körökből származó értesülések szerint a szociáldemokraták hét helyet kapnak a kormányban, beleértve a miniszterelnöki posztot is. A többi három pártnak összesen nyolc miniszteri tárca jut. Az új négypárti kormány a 200 tagú parlamentben 107 képviselő támogatására számíthat. Genf A genfi leszerelési értekezlet jelenlegi ülésszaka a tervek szerint a jövő héten fejeződik be. A két társelnök — a szovjet és az amerikai fődelegátus — a közgyűlés 27. ülésszaka elé terjesztendő beszámoló összeállításán dolgozik. Nixon—Tanaka találkozó • Honolulu (DPA, UPI, AP) Magyar idő szerint csütörtökön hajnalban Honoluluba érkezett Nixon amerikai elnök, kíséretében Rogers külügyminiszterrel, Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadóval és más vezető személyiségekkel, hogy kétnapos megbeszéléssorozatot folytasson Tanaka Kakuei japán miniszterelnökkel. Tanaka mintegy négy órával Nixon után érkezett meg a Hawaii szigetekre. Nixon a japán miniszterelnököt személyesen fogadta a hickami j légitámaszponton. Nixon és Tanaka csak a késő éjszakai órákban ült össze először — jelentette lapzártakor a DPA nyugatnémet hírügynökség Nixon csütörtökön délelőtt Honoluluban fogadta Ellsworth Bunkert, az Egyesült Államok saigoni nagykövetét, és az AP amerikai hírügynökség értesülése szerint áttekintette vele a vietnami helyzetet. A New York Times csütörtöki vezércikkében azt fejtegeti, hogy „Nixon elnök sokkal inkább azzal a céllal utazott Honoluluba, hogy áldását adja Tanaka pekingi látogatására, semmint hogy megkísérelje megváltoztatni annak politikai tartalmát”. A Washington Post terjedelmes elemzésében azt mutatja ki, hogy „a csúcstalálkozó: csendes háborúskodás — a japán—amerikai tárgyalások kulcskérdése a kínai politika”. FENTEK* 19n. SZEPTEMBER 1 Szomszédunk, jane fonda ! Seremetyevo II. modem, köralakú üvegcsarnokában vártuk a hanoi járatot, s azt hittem, a szemem káprázik. Az üvegajtónál egy utazótáskán ismerős arcú fiatal nő ült. Épp az előtte való héten láttam egy magazinban egy különleges beállítással készült fotót Jane Fondáról: álla előreugrott, hosszú, látszatra csapzott haja befedte a nyakát. Ő lenne? Csakhogy ilyen véletlenek ritkán fordulnak elő. Ráadásul egyéb furcsaságok is zavartak: a fiatal nő farmerban volt, de mellette két mankó állt nekitámasztva a csomagjainak, s az egyik lábán jókora járógipszet viselt. Ilyen lábbal utazna valaki a világ másik felére, ráadásul, ahol háború is van? Egy fiatal, de már őszülő hajú férfival beszélgettek — franciául. A repülőgépen már semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy Jane Fondával utazunk. Először a mankókkal volt baj. A szép és fiatal stewardess hallani sem akart róla, hogy az ülés közelében ott legyenek a mankók — még valami bajt okoznak, ha makrancoskodni kezd az egyébként biztonságos XL—18-as. Aztán a begipszelt láb elhelyezése okozott gondot. Végül is Jane a szemközti padkára helyezte el fájó lábát. A több mint tízezer km-es úton az útmegszakítások alatt, míg feltöltötték az üzemanyagtartályokat s nekünk a tranzitvéróteremben ételt-italt szolgáltak fel, Jane sohasem szállt ki a gépből. Túlságosan nehéz lett volna minden alkalommal le- és felbicegnie a gép lépcsőjén. Az úton egy franciára fordított könyvet tanulmányozott — Giap tábornoknak, a VDK honvédelmi miniszterének könyvét a népi háborúról. Hanoiban a kellemes meglepetések folytatódtak. Ugyanabban a szállodában, a Thong Nhatban kaptunk szállást, s ha nem éppen az országot jártuk, az egymás melletti asztalnál szoktunk étkezni. Mint kiderült, a francia férfi operatőr —ő készítette a filmet, amelyet időközben a világ számos országában bemutattak Jane Fonda vietnami útjáról. Jane Fonda nem kímélte magát: éppúgy elment a gázbombázások színhelyére vagy az állandóan támadott Nam Dinhbe, akárcsak a harcedzett, hosszabb ideje kint tartózkodó külföldi tudósítók. Eközben nemegyszer bombatámadásokat is át kellett élnie. Honfitársai elől kellett bújnia. Akárcsak a szálloda mély óvóhelyén, ahol éjszakai riadók idején összefutottunk. A szálloda alkalmazottai közül többen kisgyermekeikkel együtt jöttek le. Addigra Jane is „vietnamizálódott”: bő, sötét színű nadrágot viselt, akárcsak a vietnami lányok és asszonyok, s kívül hordott, világos blúzt. Jane átvette az asszonyoktól a gyereküket, a térdén hintáztatta őket és énekelt. Legtöbbször a nálunk is ismert amerikai szabadságharcos dalt. Egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy megnyugtató volt a kép , inkább különleges: fent az amerikai bombázók süvöltése hallatszott. időnként a bombázás robaja, a légvédelmi ágyúk ugató hangja, s itt pedig egy világsztár énekel. Itt mondta az egyik asszonynak, hogy neki is ötéves gyereke van. Ha feltűnt a szállodában, a külföldiek között az volt a nagy kérdés: vajon mennyi az őszinte politikai segíteniakarás és mennyi a „publicity” ebben a kockázatos útban. Az nyilvánvaló volt, hogy az idei Oscardíjas színésznő más, kevésbé kockázatos módot is találhatna a népszerűsége emelésére. Jane Fonda inkább a saját népszerűségét állította egy nemes ügy szolgálatába, s nem a közfigyelmet keltő világpolitikai ügyet használta fel saját reklámozására. Egyszer, egy vacsora közbeni beszélgetés során derült ki, hogy a vietnami háború okozta borzalmakról szinte véletlenül értesült. Akkor még boldog családanyaként, Roger Vadim feleségeként Párizsban élt, s a rádióban hallott egy olyan hírt Vietnamról, amely arra indította, jobban meg kell ismernie ezt az országot. Ott, a Thong Nhatban, vacsora közben azt mondta: manapság az amerikai nő számára egyetlen út lehetséges, a családanya szerepe, aki jól főz, s otthon marad a gyerekkel, ő ebből is ki akart törni, egy teljesebb élet felé, amikor politikai cselekvésre vállalkozott. Hanoiból való elutazása előtt sajtótájékoztatón találkozott az újságírókkal. Itt mondotta: „Úgy gondolom, a tragédia nem a vietnami népé, amely vissza fogja nyerni a szabadságát és függetlenségét, sokkal inkább az amerikai népe, mert sok, nagyon sok idő kell, hogy lemossa azokat a bűnöket, amelyeket Nixon az ő nevében elkövetett.” Marafkó László Jane Fonda riportot készít Hanoi szétbombázott Truong Dinh lakótelepén BERCZELI A KÁROLY Hullám sir 56. Bite Pétert a nagygazda a gyevi Tiszán helyezte el, Szegedtől néhány mérföldnyire, de a távolság ez esetben nem sokat számított, mert itt háltak valamennyien, sátrakban vagy nádkunyhókban, kit hogy sikerült elszállásolni a nagyhalászat idejére, mely általában június elsejétől augusztus végéig tartott. S az élet itt nem volt kedélytelen, mert függetlenül a kora hajnalban kezdődő, megfeszített, de mindig izgalmas munkától, a tanyán lányok és asszonyok is dolgoztak, s így gyakran szövődtek este, a fűzfák homályában szerelmi kapcsolatok, melyek többnyire aztán házassággal végződtek. Aztán a bort se vetették meg a halászok, a tanyán földvermet is ástak néhány hordónak, s hia „tanyavetés” után nekiláttak az ebédnek, mely rendszerint halpaprikás volt, akkor vígan koccintgattak és danolásztak a szerencsés fogás örömére. Aztán a parton sorjázó sok tanya között némi versengés is kifejlődött, hiszen pontosan értesültek róla, hogy melyiknek sok. Porgány, Vessacs, Xósd, vagy éppen Sárga vitte-e el a pálmát. Barátságos kis nomádtelep volt egy ilyen halásztanya, mely hat-hét sátorféle tákolmányból, egy nyitott, sózókádakat rejtő fajtából, egy szellős nádkunyhóból állt. Köztük egy hosszú sikátor húzódott vagy húsz öles asztallal, melyen a halhasítás művelte folyt, s távolabb egy még hosszabb „zsidó utca”, ahol tíztizenkét szál ió erős fűztakarót vertek le a földbe, hogy az ezeken keresztül fűzött spárgára, „islégekre” függesszék föl a szárításra szánt halak ezreit. Bűzlött is a környék irgalmatlanul, s ha déli szél kerekedett, egész Felsőváros, de a Palánk is foghatta az orrát a száradó vagy éppen rothadó hal szagától. Mert ez utóbbi is előfordult, ha nem is gyakran. Volt rá ugyanis eset, hogy a hideglelés egyszerre rázta ki az egész társaságot, s ilyenkor tehetetlen kínjukban az árnyékban húzták meg magukat, s a házipatikából nyerték a kína-tinktúrát, az egri keserű vizet, vagy éppen a pálinkát, a hal megsült a napon, s a nagy hőségbben megpukkadt. Nem volt mit tenni, mint belelapátolni az egész zsákmányt a Tiszába. Ez aztán förtelmesen bűzlött. Nagyüzem volt ez a gyermfoki tanya, mindenből rengeteg fogyott, csak sóból vagy ezer mázsa, mert egyszerre nyolc öreg hálóval dol.De még a pécéző gyerekek horgára is akadt néha egy-egy „köteles” hal, vagyis olyan nagy ponty vagy csuka, melyet csak kötél segítségével lehetett kivonszolni a partra A gyerekek dolga volt különben a rákszedés, s a físzvesszők vágása is, melyekért — ha a tanya nem tartott rá igényt — mindig kaptak néhány krajcárt az ott ólálkodó kofáktól, gyarapítva így a családi vagyont. Hát még a gémek, gólyák, melyek ott lábatlankodtak megszelídítve közöttük, s ügyesen kapkodták el a feléjük dobált apró halat. De fogtak a kölykök szarkát meg csókát is, s ezek valóban odatelepedtek a tányérjuk mellé, mikor Róza néni, a szakácsnő, kitálalta az ételt: reggel a szőröstül-bőröstül nyársra húzott durbinesot, amit ezért „mundérosnak” hívtak, délben meg a sült dévért, szalonnán pirított csukát, vagy a méregerős halpaprikást, ahogy éppen kedve szottyant az asszonyságnak, hiszen választék valóban mindig bőven adódott. S Bite Péter mégsem érezte itt jól magát, munkája sem elégítette ki, s este, ha lehevert fekhelyére, bár fáradt volt a sok dologtól, órákig csak azon rágódott, hogy más foglalkozást kellene választania. Pedig már heti kilenc forintot kapott, ami szép pénz volt, tekintve, hogy egész heti kosztja is csak hatvan krajcárba került, s ha unta a halat, húsz krajcárért vehetett magának egy font szalonnát is . (Folytatjuk.) a