Délmagyarország, 1984. szeptember (74. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
2 Peresz és Samir megállapodása • Jeruzsálem (AFP) Az izraeli rádió csütörtök esti jelentése szerint az Izraeli Munkapárt és a Likudtömb között megállapodás jött létre arról hogy a következő ötven hónapos időszakban ,,nemzeti egységkormány” intézi az ország ügyeit. A megállapodás értelmében Simon Peresz, az Izraeli Munkapárt vezetője huszonöt hónapig lesz miniszterelnök, aztán Jichak Samir, a Likud-tömb vezére tölti be a kormányfői tisztet a fennmaradó időre. Az első időszakban Samir megbízott miniszterelnök lesz — vagyis Peresz távollétében ő látja el az ügyeket —, és egyben ő irányítja az izraeli külügyminisztériumot. A hadügyi tárca birtokosa Jichak Rabin volt munkapárti miniszterelnök lesz. Az új kormányban fele-fele arányban oszlanak meg a tárcák a munkapárt és a Likud között. A munkapárti Simon Peresz, akit Haim Herzog izraeli államfő, mint a legutóbbi választások győztesét az új kormány megalakításával megbízott, a feladat elvégzésére rendelkezésébe bocsátott első három hét alatt nem tudott eleget tenni a feladatnak. A munkapárti vezető kormányalakítási elképzeléseit előmozdította az, hogy Ezer Weizman tábornok (Jahadpárt három mandátum) csatlakozott a munkapárt parlamenti csoportjához. Hátráltatta viszont hogy alig néhány nap múlva Aharon Abuhadra képviselő (Tamipárt, eev mandátum) szembefordult a munkapárttal. Simon Peresz kénytelen volt igénybe venni a második huszonegy napos megbízatási időszakot is. Mivel mind Peresz, mind Samir nagyjából hatvan képviselő támogatására számíthatott, egyikük sem alakíthatott életképes kormányt. A kényszerítő körülmények hatására jött létre — állítólag az utolsó percben az izraeli rádió által ismertetett megállapodás. Megfigyelők véleménye szerint a kompromisszumos alapokon nyugvó nagykoalíció aligha hozhat lényegi változásokat Izrael kül- és belpolitikájéban. Shultz az esélyekről a Washington (AP) George Shultz amerikai külügyminiszter csütörtökön, az AP amerikai hírügynökségnek nyilatkozva, csekély esélyt jósolt az esetleges szovjet—amerikai tárgyalásoknak az űrfegyverkezésről. A hírügynökség szerint George Shultz első ízben célzott rá, hogy a tárgyalásokra valószínűleg nem fog sor kerülni. A világűr militarizálásának megakadályozásával foglalkozó célirányos, tisztességes tárgyalásokra a Szovjetunió tett javaslatot: indítványa szerint a megbeszélések szeptember 18-án Bécsben kezdődhettek volna meg Az amerikai külügyminiszter az interjúban — a korábbi amerikai érvelésnek megfelelően — azt mondta, hogy az Egyesült Államok igennel válaszolt a szovjet javaslatra és Washington véleménye azóta sem változott. Kijelentésével nyilvánvalóan a szovjet félre kívánta hárítani a felelősséget a megbeszélések elmaradásáért. Schultz nem volt hajlandó az AP munkatársának arra a kérdésére válaszolni, hogy vajon a Reagan-kormányzat bármiféle új stratégiát dolgozna-e ki a jelenlegi elnök újraválasztása esetén a Szovjetunióval való viszony kérdéseiben, mindenekelőtt a fegyverzetkorlátozás ügyében. Mindazonáltal az amerikai külügyminiszter azt mondta, hogy az Egyesült Államok „kész észszerű tárgyalásokat” folytatni a Szovjetunióval a kérdések egészét átfogó körében. Szerinte az elnöki stratégia ,,jó stratégia”. Ronald Reaganról azt mondta, hogy véleménye szerint az elnök „készen áll arra, hogy a szovjetekkel építőszellemű viszonyt alakítson ki”. Ami a bécsi tárgyalásokat illeti, ismeretes, hogy a megbeszélések megkezdésének kilátásait az amerikai magatartás oszlatta szét. A Reagan-kormányzat a tárgyalások napirendjére igyekszik ráerőltetni más fegyverzetkorlátozási kérdéseket is, miközben a Szovjetunió világosan körülhatárolt napirenddel állt elő, nevezetesen azzal, hogy konkrétan és kizárólag az űrfegyverek — a műholdromboló és rakéta-elhárító eszközök — ügyéről tárgyaljanak. A külügyminiszter által is követett amerikai stratégia célja moszkvai megítélés szerint voltaképpen az, hogy a Washington hibájából megszakadt genfi rakétatárgyalások témáit a bécsi megbeszélések napirendjébe visszacsempészve, az Egyesült Államok tovább folytathassa obstrukcióját, s ezzel nukleáris eszközeinek telepítését Nyugat-Európa területén. Elutazott a kubai küldöttség Pénteken befejezte magyarországi látogatását a kubai népi milícia küldöttsége, amely Raul Menéndez Tomassevich tábornagy, Kuba Kommunista Pártja Központi Bizottsága tagjának, a kubai népi milícia parancsnokának vezetésével Borbély Sándor, a Munkásőrség országos parancsnoka meghívására tartózkodott hazánkban. A delegáció a Magyarországon töltött két hét alatt tárgyalásokat folytatott a munkásőrség vezetőivel a kubai népi milícia és a magyar munkásőrség együttműködésének fejlesztéséről. A küldöttség tanulmányozta a munkásőrség pártirányítását, politikai nevelő munkájának módszereit, a munkásőrök felkészítésének rendszerét, formáit, anyagi feltételeit. A delegáció vezetőjét, Raul Menendez Tomassevich tábornagyot fogadta Németh Károly, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára. Szombat, 1984. szeptember 1 Egy háború tanulságai különös háború volt. Jóval hamarabb elkezdődött, mint ahogy kirobbant. Baljós jel volt Ausztria bekebelezése; a következő lépésként a nyugati hatalmak feláldozták Csehszlovákiát, kiszolgáltatták Hitlernek abban a tévhitben,hogy kielégíthetik étvágyát, legalábbis ők, franciák és angolok, megszabadulnak a veszélytől, s a hódító csak Kelet felé fordul Végül nem így lett, mind a négy égtájat letaposta a gőzhenger, de a német imperializmus első katonai támadása valóban Kelet felé indult el: 1939. szeptember 1-én megtámadta Lengyelországot, s ezzel kitört a második világháború. Voltak, akik még ekkor sem akarták hinni, hogy a katasztrófa beállt, mások már korábban figyelmeztettek erre. Mára azonban, negyvenöt év után minden lényeges vonást tisztán, világosan látunk, módunk van levonni a tanulságokat az emberiségnek ebből az eddigi legnagyobb leckéjéből. Eleget fizettünk — áldoztunk érte. A második világháború hat esztendeje és többéves előzményei arra intenek, hogy veszedelmes dolog a más népek elleni gyűlölet szítása, hiszen ez — mint a történelem is bizonyítja — nem egyszer egy támadóháború megindításának, a tömeghisztéria felkorbácsolásának eszközéül szolgálhat. Amíg még béke van, amíg a becsületes együttműködés híveinek módjuk van rá, addig kell határozott nemet mondani a fenyegetésekre,és a nemzetközi kapcsolatokat a tárgyalások, az egymás tiszteletének a medrében tartani. Heinrich Heine mondta még a XIX. század közepén, hogy ahol könyveket égetnek, ott hamarosan embereket is égetni fognak. Így történt ez a nácik Európájában, haláltáborokkal szórták tele a meghódított országokat, és ha győznek, maga a földrész vált volna egész népek megsemmisítő táborává. De a borzalmakra emlékezve nem felejtjük el, hogy a harc végül is a fasizmus legyőzésével végződött, s ennek is megvannak máig érvényes, biztató tanulságai. Ez a győzelem a különböző társadalmi rendszerű országok összefogásának, társulásának, életre-halálra szövetkezésének köszönhető. Bebizonyosodott, hogy egy embergyűlölő és emberirtó fenyegetéssel szemben összetarthatnak, közösen küzdhetnek ideológiailag ellentétes rendszerek hívei is. Mindezek nagyon fontos tanulságok, de a gépies összehasonlítás, a párhuzam vonása, az erőltetett azonosítás hibájába sem szabad esni. Ma nincs Hitler és egészen mások a körülmények, mint negyvenöt évvel ezelőtt. Hatalmas erőt képvisel a szocialista tábor, s Nyugaton is számosak, befolyásosak a háború ellenzői. Sok tekintetben tehát jobbak, másokban viszont rosszabbak a körülmények. Igen, rosszabbak: olyan fegyverek állnak garmadával a silókban, amelyekben egyetlen robbanótöltet auschwitznyi embert tudna másodpercek alatt elégetni. Igen, jobbak ezek a feltételek, a második világháborúban csak menet közben, már a harcok közepette, komor végveszély-hangulatban sikerült összefogni az ellenséggel szemben mindazoknak, akik nem akarták átengedni a romlásnak az emberiséget. Ma is itt va előttünk olyan részéi, amely háttérbe kell, hol szorítsa az ideológiai nézeteltéréseket: az atomháború Ma a háborúellenesség tudatosabb, következetesebb mint 1939 ben volt, de azért azok s eszközök, amelyek kiégő' romok pusztaságává teheti Európát, ott sorakoznak a raktárakban. Ezeknek a feszámolásáért érdemes összfogni Keletnek és Nyugatnak. Még az sem titok, hogy" kellene ezt megtenni: jó szándékú, becsületes, a másik oldal kívánságainak a befogadására is alkalmas szocialista javaslatok fekszenek a nemzetközi asztalokon, s tudjuk, az a másik oldal sem akar elpusztulni. Korunk nyomasztó jellemvonása, hogy a társadalmi és az érdekellentétek még mindig nem engedik, hogy létrejöjjön hasonlóan szoros és következetes összefogás békében, mint amilyen a második világháború harcai közepette megvalósult; a másik oldalon még mindig vannak, akik nem hajlandók erre az őszinte és tartós együttműködésre. De annak a nagy világégésnek éppen az a legfontosabb tanulsága, az ötvenmillió halott azt a mementót írja fel a falakra, hogy a társadalmi rendszerek között folyó történelmi versenyt nem a fegyverek döntik el, a tartós nemzetközi együttműködés megteremtésével nem szabad várni a fegyverropogásig. >-> Tatár Imre népszavazás i Rabat (DPA) Líbiában már befejeződött. Marokkóban berkeken kezdődött a népszavazás a két ország közt megteremtendő államszövetségről. II. Hasszán király és a kormány felhívta a^marokkaj* népet, hogy isennel szavazzon. A szavazás eredménye várhatólag szombaton válik ismeretessé. A JANA hírügynökség jelentése szerint a líbiai lakosság 100 százalékosan a tervezett szövetség megteremtésére szavazott. Az államszövetségi szerződés — amelyet Moamer el- Kadhafi líbiai államfő és II. Hasszán marokkói király augusztus 13-án írt alá — politikai, gazdasági kulturáls és katonai együttműködést iányoz elő. A felek tervbe vették egy kölcsönös katonai segítségnyújtási egyezmény megkötését is. A két ország a szerződés életbe lépése után közös fejlesztési alapot létesít, és közös bíróságot hoz létre vitás ügyeinek elbírálására. Líbia és Marokkó közeledése egy évvel ezelőtt kezdődött meg, amikor Kadhafi villámlátogatásra Rabatba utazott. Az államszövetség rendeltetése a hivatalos közlemények szerint: első lépés a Maehreb-országok egysége, illetve az arab egység felé vezető úton. A többi Maghreb-országban — Tunéziában, Algériában és Mauritániában — azonban fenntartásokkal fogadták azt a javaslatot, hogy csatlakozzanak a szövetséghez. Üdvözlő táviratok Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke Líbia nemzeti ünnepe, a forradalom győzelmének 15. évfordulója alkalmából táviratban üdvözölte Moamer el-Kadhafi ezredest, a líbiai forradalom vezetőjét. A Malaysia nemzeti ünnepe alkalmából Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke és Lázár György, a Minisztertanács elnöke táviratban fejezte ki jókívánságait Sultan Iskandar Alhaj legfelső uralkodónak, illetve Mahathir Mohamed miniszterelnöknek. Papp Zoltán Negyvennégy !v. A gyerekkornak vannak hatalmas — tudatlanságból tapasztalatlanságból eredő — tévedései. Én valami okból nagyon sokáig abban a meggyőződésben éltem például, hogy Jézus Krisztus — nő. Iskolába menet naponta végigbaktattam a Petőfi sugárúton, a Dugonics tér felé. A Földvári utca sarkán álló egyemeletes ház falán éveken át ott virított a felírás: GETOBA ZSIDÓK! Olajfestékkel locsolhatták oda — sebtében — a naiv. szálkás betűket, a festék sok helyütt elcsorgott. Nekem mindig úgy tűnt, mintha a betűk véreznének. A ..Getobá”-t holmi káromkodásnak véltem, szidalomszónak. Voltak zsidó barátaim, ismerőseim, osztálytársaim. Hogy ők zsidók és hogy ez a szó valamiféle megkülönböztetést fejez ki eladdig soha fel sem merült bennem. Ennek is van oka osztályunkban, iskolánkban — és persze az egész akkori magyar társadalomban — a katolikus vallásúak voltak többségben. A valláskülönbségek a hittanórákon kulmináltak. A katolikusokhoz helybe jött a pap. Mi többiek (reformátusok, evangélikusok, zsidók — a ..másvallásúak”, csak így en bloc) pedig máshová jártunk hittanra. A reformátusok (köztük jómagam) a Klauzál gimnáziumba, az evangélikusok, zsidók — ha jól vélekszem — egyházközségük elemi iskolájába. A zsidó fiúk mind nagyon tehetségesek voltak. Legtöbbjük eminens. Ragadt rájuk az idegen nyelv. Kitűnően zongoráztak, hegedültek. És sokuk csak vállat vont olyan sértések hallatán, amiktől én menten sírva fakadtam volna. Megszokhatták. Ha valamelyik osztálytársunknál zsúr volt, meghívtak néha egy-két fiút a nem zsidó „másvallásúak” közül is. Szén kislány is akadt ott ilyenkor nem egy. Ezekben az ápolt, többnyire fekete, jó alakú — vagy kissé dundi — lánykákban azt tetszett a legjobban, hogy olyan közvetlenek voltak. Nagyszerűen el lehetett velük beszélgetni. Mindig akadt kéznél téma, sose burkolództak görcsös hallgatásba. Ha észlelték a partner zavarát, elfogódottságát — elég sokszor küzdöttem ilyesmivel —, finom mosollyal, tapintatosan átsegítették a zökkenőn. Szántó Pistáék — Pista 56 óta Párizsban él, de hűséggel hazajön, ő mondja így „haza”, minden érettségi találkozóra a „Ló fara” bisztró fölött laktak, a szépcirádás szecessziós palotában Rajta láttam először hatágú úgynevezett Dávid csillagot. A világháborús huszár emlékmű és az ítélőtábla (ma: JATE jogi kara) közt futottunk össze. — Szervusz — mondtam. — Szervusz. Pista. Bólintott. Tovább akart sietni. Mióta véget ért a tanév, egyszer sem láttam. Mintha föld nyelte volna el. i Tenyérnyi — szemmelláthatólag há i készítésű — sárga csillag volt zakójára fércelve. Karjait összefonta a mellén, úgy igyekezett, eltakarni. — Mi van veled? — próbáltam mosolyogni. — Már otthon is kerestelek. — Tényleg többször csöngettem náluk, de senki nem nyitott ritót. Pista váratlanul sarkon fordult és futni kezdett lakásuk felé. — Pista! Pista! — kiáltoztam. — Hé, Pista! — Nem akarok bajt hozni rád! — kiáltotta vissza a sarokról. Én meg még napok múltán is azon töprengtem ugyan mi bajt hozna rám ez a Szántó Pista, akitől még csak hangos szót se lehetett hallani, pedig — szó ami szó — az osztávban legtöbben elég sorod kamaszok voltunk. Másnap még egyszer megpróbáltam beszélni vele. Már épp rá akartam nyomni unam a csengősombra, amikor pillantásom az ajtajukra rajzszegett papírlapra tévedt. PISZOKZSIDÖK Takarogvatok mén' Tussal kirajzolt, otrombán nagy betűk voltak. Akkor rónak ilyeneket amikor valaki szántszándékkal el akarja változtatni az írását. (Tehát valaki ismerős lehetett — töprengek, ennyi év távlatából. ) Sarkon fordultam és lélekszakadva futottam ki a sötét lepcsőházból, melynek homályát akkor oly fenyegetőnek éreztem. Trudival még különösebben jártam. Trudi Béla dobos lánya volt. Apját az egész város így ismerte. Vezetékneve tán nem is volt neki. Lánya egykorú lehetett velünk. Osztálytársaim révén hívtak meg hozzájuk, a Tiszaparti a mostani Sellő ház melletti épület földszintjén levő lakásukba, ahol — az apa foglalkozására utaló stílszerűséggel — állandóan szólt a zene. Örökké kurblizni kellett a lemezjátszót. Táncolni nem tudtam, így a gramofon kezelésével próbáltam — nem sikertelenül — fontossá tenni magam. Pedig de szerettem volna Trubit, ezt a szép, szökés, máris „kész nő” alakú Trudit karjaim közé szorítani egy „belépős” tangó közben, ahogy a többiek tették. De nézni is nagyon jó volt a táncot miközben sercegvesisterelve vándorolt előre a tű a fekete korongon. Mert bár a szigorú evári előírást nagyon jól ismertük, hogy minden lemez után tűt ajánlatos cserélni — hacsak nem gyémánt fejű tűt használunk —, ám a tűnek igencsak szűkében voltak Béla dobosok is. Ha nem is táncoltunk egymással. Trudinak minden cevűl*détkor volt hozzám néhány kedves szava. Mosolyt is mellékelt többnyire hozzájuk. Sőt olykor még az is előfordult hogy puha kis tenyerével megérintette és végigsimította a felsőkarom. Mikor a Dugonics téren esv szikrázó nanstit-4sű tavaszi délelőtt váratlanul szembetaláltuk magunkat egymással, furcsa dolog történt. Ahelyett, hogy egymás nyakába borultunk volna, halálra rémültünk. Trudi hideglelősen melle elé kapta a kezét és elfutott mellettem. A következő pillanatban már én is futottam. Az ellenkező irányba. Trudi a Tisza Lajos (ma: Lenin) körút jómagam meg a Somogyi utcán, a Tiszapart felé Szörnyű érzés lehetett neki, hogy sárga csillaggal elrondított blúzban láttam s hogy a sárga csillagot kissé még meg is emelte büszke keble. S nekem is szörnyű, hogy mezítláb mutatkoztam a szén Trudi előtt. De hát már jócskán benne jártunk az áprilisban, s cinem mindössze egy pár volt az is viseltes kímélni kellett ünnepi alkalmakra télre (Folytatjuk.)