Délmagyarország, 1988. február (78. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-29 / 50. szám

Hétfő,­1988. február 29. Körről körre Tavaly október óta több mint húsz szakkör működik a Szegedi Balázs Béla­­ i­törőházban. Érdeklődésüknek meg­felelően választhattak az általános iskolások, hogy milyen szakma fortélyaival ismerkednek meg a tanév folyamán. Szakmai vezetőik szerint jó néhányan szorgalommal, te­hetséggel, no és persze, kitartással, évek múltán kiváló szakácsok, keramikusok, csillagászok, vagy rádiósok lehetnek... Nagy László felvételei Otellojagók és Desdemonák Csaknem egy hónappal a premier után mutatkozott be az Otelló másik szereposz­tása. A címszerepet kivéve minden „poszton” ketten áll­nak (egyedül Szakály Péter nem lépett színre még Mon­­tanóként). Ebben a „leosz­tásban” is egyenletes telje­sítményeknek örvendhetünk, ami az előadások biztosítá­sa szempontjából kétségtele­nül jó jel. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy talán nem ártana keresni egy má­sik Otellót is; ez a szerep olyan emberfeletti megeről­tetést jelent, ami indokolna egy váltótársat.) Juhász József (eddig) iga­zán remekül bírta. Az átélés komolysága, és egy tagad­hatatlanul nagyszabású sze­mélyiség teszik ezt az alakí­tást mélyen tragikussá. A 25-i estén föltűnt a bemuta­tóhoz képest spontánabb, s ezért erőteljesebb játéka, h­angilag még most sem százszázalékosan valósítja meg lehetőségeit (érzésem szerint fog ö énekelni még ennél is jobb Otellót), de zenei szövegmondása, egy­­egy frázis (zenei mondat) el­helyezése a szituációban „példás", döbbenetesen talá­ló. E nagy egymásratalálás­­nak oka az, hogy a művész elementálisan drámai tehet­ség, a szituációk vérre/vérig menő kiélezettsége legsajá­­tabb világa. A másik (azaz :■) szereposztás többi fősze­replőjéből éDD (csak?) ez hi­ányzik. Vajda Juli, a szín­ház „mindenese" Desdemo­­nát sem énekli kevésbé mu­zikálisan (olykor megha­tóan), mint más szerepeit. Hangja talán kissé vibrálós ehhez a zenei világhoz, ám ez végső soron ízlés dolga. Győzi a III. felvonást is, ám a szerep drámai szövetéből minduntalan kicsillog egy szubrett naiv, kétségbeesett tekintete. (Sok Desdemonát láttam-hallottam már: nagy­szerűt, közepeset, gyengét; csak jót nem hallottam még soha, s az igazat megvallva, fogalmam sincs, az milyen volna). Gut­bán János Jagó­­jával is hasonló a helyzet. Az énekes eredendően lírai alkat (lásd Igorját), mi sem áll távolabb tőle, mint Jago hideg szenvedélye. Helyesen elképzelt vázlatot ad a figu­ráról, s néhány vonása szí­nesen kidolgozott, örvende­tesen kihasználja a szerep számtalan lehetőségei közül a számára elérhetőket. Az a sok hangszín, dinamika, azok az éneklési gesztusok, amelyeket megvalósít, mű­vészi eszköztárát gazdagít­ják. E gazdagodás eredmé­nyei nyilván jelentkezni fog­nak elkövetkezendő alakítá­saiban. Azt hiszem, elsősor­ban nem arról van szó, hogy Gurbán Jánosnak Jago kosztümje (egyelőre) egy számmal nagyobb; tehetsé­gének iránya nem esik egy­be a szerep jellegével. A kisebb szereplők jól látják el azt a kevés felada­tot, amire Verdi „kárhoztat­ta” őket. Vajk György da­liás megjelenésű Cassiójából hiányoljuk a szépen végig­vitt dallamíveket. Vajk a kantilénát valamiféle „drá­mai énekléssel" próbálja he­lyettesíteni, de gyanítom, hogy ez nála nem annyira elhatározott művészi eszköz, mint inkább a technika fo­gyatékossága. Az orgánum értékes, érdem­es volna ki­dolgozni. Erdélyi Erzsébet gyönyörű és finoman végig­vezetett Emília. A kerti je­lenetben egy leheletnyivel szebb és jelenlévőbb, mint ideális volna, így kissé meg­billen a dramaturgiai egyen­súly. Nagy Jánosról (Rodri­go) és Rácz Imréről (Monta­no) ezekben a szerepekben annyit állapíthatunk meg: korrektek. Cser Miklós vezénylése némileg csalódást okozott. Szépen­ formálja a dallamo­kat, megadja az egyes jele­netek alapkarakterét; a nagyformák egybefogása ke­vésbé sikerült neki. De leg­főbb erőssége, a súlyos drá­mai hatások, a nagy érzelmi szélsőségek közvetítésének képessége ezen az estén nemigen érvényesült. Nem­csak intenzitásban, de időn­ként hangerőben is kevés­nek találtuk a zenekart. Cser Miklós sokkal izgalmasabb Otellóra képes, úgy vélem, in­terpretációjának távlatát nem az egyenletes, szolid színvonal, hanem két nagy­szerűen megaragadott pilla­nat jelenti: Otelló monológ­ja és főképp a Concertato végének nagyszerű ketartan­dója. Ebből a szinte elvisel­hetetlen lassításból kénysze­rűen teremtődik meg Otelló dühkitörése, majd ájulása. Verdi az Otelló írásának idején túl van 70 éven és 30 operán, nagyjából tisztában van az operakomponálás művészetével és mesterségé­vel. Főleg utolsó művei, az Aida, az Otelló és a Falstaff kerekek, zártak. Az opera­házak ennek ellenére még ezen művek esetén is húzá­sokkal élnek. Várnai Péter kitűnő Verdi-könyvében (Verdi operái) „felháborító­nak” nevezi a Madrigál és a Concertato „megcsonkítását”, és álláspontját formai elem­zéssel meggyőzően bizonyít­ja. A legutóbbi pesti felújí­tás visszaállítota ezt a két részletet, a mostani szegedi, sajnos, elköveti a modorta­­lanságot a mester iránt... M­­árok Tamás Agyaglábakon álló óriás-e a matematika? Illik-e, szabad-e, akárcsak tréfának szánva, az „olyan igaz, mint a kétszer kettő az négy" alapigazsággal szemléltetett matematika hitelét a címben szereplő kérdéssel megingatni? Nincs elég bizonytalanság zakla­tott világunkban, már a matematikát is ki lehet kez­deni? Vagy talán a mate­matikaoktatás gondjai ke­rülnek górcső alá a Royal irodalmi kávéház utolsó februári hétfőjén. Nos, nem kell attól tar­tanunk, hogy ránk omlik a matematika mintegy ötezer éve fölénk magasodó ko­losszusa, de kérdezni nem­csak szabad, hanem kell is. Szabad, mert a matematika az emberi gondolkodás gya­korlati tevékenységéből származó terméke és egy­ben a gyakorlati tevékeny­ség gondolati úton való fejlesztésének eszköze, így gondolkodásunk szabadsága tükröződik a matematiká­ban. Kell, mert nem szabad abban a hitben élnünk, hogy a matematika immár zárt, tökéletes tudományos rend­szer és mindennapjaink va­lóságának nincs más felada­ta, mint a matematika té­teleinek igazolása. Bizony­talanságunk a matematiká­ban a hasznos alkalmaz­hatóságának forrása is. Ho­gyan is tudnánk elgondol­ni például, hogy van egy túl nem szárnyalható, leg­nagyobb sebesség? Hiszen, ha belépek e legnagyobb sebességgel száguldó vonat­ba és még előre is futok rajta, sebességem a bakter­­házhoz képest nyilván na­gyobb, mint a mögöttem maradó vagon sebessége! Vagy mégsem? Bizony, a matematika segít megoldani ezt a talányt, de a kávéház­ban eddig nem jutunk el... Összeadásnál, szorzásnál ko­molyabb művelet ismerete nem szükséges ahhoz, hogy a szóba kerülő szórakoztató matematikát élvezni lehes­sen, a pihentető zenéhez pedig még ez sem kell. A matematikaoktatás gondjait ezúttal mellőzzük, de aki biztos magában, próbálkoz­zék meg a következő tur­pisság — mondhatni csalás — kibogozásával: aki tudja, hogy „mínusszor mínusz az plusz”, könnyen beláthatja, hogy (5—4)*=(4—5)2, ahon­nan az egyenlőség mindkét oldalán szereplő hatványki­tevőt elhagyva 5—4—4—5 adódik, innen viszont 10=8. Ugye, nem hisszük el, hogy a hiányzó 2-es a 20 százalék jövedelemadó? Egyébként a matematika valóban­­• yyaglábakon áll. Mai tudásunk szerinti első, fennmaradt matematikai •emlékeinket, eredményein­ket i. e. 3200 körül égették agyagba a Tigris és Eufrá­­tesz közének névtelen mes­terei. Szalay István A matematika iránt ed­dig még egyáltalán nem ér­deklődőket ugyanúgy, mint a­­ matematika „mestereit" egyaránt várják a Royalba, a ma este 6 órakor kezdődő estre. Vendégek: Székely Sándor, a filozófia tudomá­nyok kandidátusa, Szalay István, a matematikai tudo­mányok kandidátusa, házi­gazda Gyüdi Sándor kar­nagy, Royal irodalmi kávéház 5 99Nem hakniban jöttem A Szegedi Nemzeti Szín­ház prózai tagozatának szom­bati ülésén bejelentették, hogy március 1-jétől a szín­ház művészeti tanácsadója, Ruszt József. Mint lapunk­ban is közöltük, a városi ta­nács vb nemrégiben fölmen­tette a színház főrendezőjét, Sándor Jánost, a július 31-i hatállyal. Augusztus elsejétől Ruszt József a prózai tago­zat művészeti vezetésére kap megbízást. Magyarán: itt az új főren­dező, a magyar színházművé­szet markáns személyisége, aki pályájából két évet szen­telt már Szegednek, de 1982- ben — elment... Bemutatni tehát nem kell, mégis felsoroljuk röviden pályájának főbb állomásait. Saját minősítése szerint, meghatározó jelentőségűek voltak az Egyetemi Színpad­dal eltöltött évei. „Paradox présben" — így jellemezte akkori (1962—’73) helyzetét, hiszen megosztotta alkotó­erejét a viszonylag jó szín­vonalú, ám konzervatív deb­receni színház, és a sokat emlegetett 60-as évekbeli magyar avantgarde fellegvá­ra között. Szintézisteremtésre Kecskeméten nyílt módja. A híres-botrányos Hamletet a ma már színháztörténeti je­lentőségűként emlegetett Shakespeare-ciklus követte. A ruszti értelemben vett „kegyetlen" színház és a „szertartás színház szintézi­sének megteremtője Kecske­mét után — szavaival — pá­lyája csődélményét élte meg a Gyurkó László-féle Nép­színházban. És innentől beszélgessünk, kértem, mert első szegedi két éve kezdődik ... — Valóban­­. teljes lerom­lást érzékeltem, művészileg és emberileg egyaránt, és ki kellett lépnem az akkori népszínházi közegből. Ami­kor Szegedre megérkeztem, emlékszem, , ronda, borús idő volt. Az újszegedi garzonház­ban volt a lakásom. Érkezé­sem másnapján ragyogó nap­sütésben, a hídon át gyalo­goltam be a színházba; a szikrázó napban csillámlott a Tisza, a híd közepe táján föltáruló panoráma megko­pott. Ma is hálás vagyok en­nek a sétának az élményéért . Aztán kiderült, hogy be­borult; létrehozott a Kisszín­­házban jó előadásokat, ame­lyeket néha 20 ember né­zett . . . Két év után pedig megindokolta, miért megy el — Zalaegerszegre. — Igen, tudatos döntés volt. Nem vállaltam a nyílt konfliktust az operatagozat akkori vezetőjével, mert olyannak láttam a körülmé­nyeket, amelyekkel meg kel­lett volna küzdenem a pró­zai részleg lendületvétele ér­dekében, hogy eleve vesztés­re álltam. Így nem vállalhat­tam felelősséget az irányítá­sommal dolgozó emberekért. Ráadásul, ha még egy évet várok , Egerszegen ma nincs színház. Így azonban lett egyféle mint­ás alaphelyzet a ma­gyar színháztörténetben, az úgynevezett előévad. Színház — épület nélkül. Aztán lett épület is, folytatása-beérése a Kecskeméten megkezdett „beavató színháznak". Zala­egerszegnek ma színházértő ifjú közönsége van. Ruszt József, a „vidéki” színház­­szervező most Budapesten, a Nemzeti Színházban rendező. Ám megint elvállalt egy színházcsinálást­­ Szegeden, ahol pedig nem ugyanaz a helyzet, mint eddigi alkotói helyszínein. Eddig vagy a nulláról indult, vagy szétzi­lált társulatból, amikor hoz­zákezdhetett a műhelyterem­téshez. Itt viszont viszonylag nagy létszámú, viszonylag jó feltételek között, rendezetten működő, szervezett társulat fogadja. * — Miért jött vissza Sze­gedre? — Tisztában vagyok azzal, milyen felelősséget vettem magamra. Soha nem kerül­tem még ilyen helyzetbe, hogy tudniillik, teljes létszá­mú együttes élére kérnek, azért, hogy a magam szelle­misége, művészeti hitvallása szerinti színházat alakítsak. De világéletemben elszánt ember voltam, és mindig is izgatott, érdekelt a színházi műhely, mint olyan. Elkop­tattuk a műhelymunka szót, de nem tudok helyette job­bat: valamely színház lété­­nek-működésének alapkér­dése, hogy van-e, és milyen benne a műhelymunka. Igaz, hogy az előadásoknak kell megmutatni, milyen egy szín­ház, de a dolog a próbákon dől el. Minden azon múlik, hogy a társulat tagjainak mi­lyen a műhelymunkára való készsége és képessége. Hogy a kérdésre közvetlenül is válaszoljak: valószínűleg nem jöttem volna, ha mások vezetik most a szegedi szín­házat. Annak idején azért harcostársaim is akadtak itt, nemcsak ellenfeleim ... Azért is jöttem, mert szá­momra mégis csak a vidéki, több tagozatú, széles műfaji skálájú színház az­­ igazi. Színházszagúbb. Azért is, hogy megint megpróbáljuk: ebben a városban és szép színházépületében legyen olyan rangú a próza is, mint a nagy hagyományú opera. Mert ez is kell a közönség­nek. Amely — tudom — ré­tegezett. Sok fiatal él itt, egyetemisták, akik progres­­­szív színházat igényelnek. Olyan előadásokat, amelyek­nek markáns művészi világ­képük van, amire rezonálhat­­nak, találkozhatnak vagy üt­közhetnek. Jól tudom, miféle műsorpolitikát igényel, hogy a közönség heterogén. De azt is, hogy ha a kultúrahordozó réteg, az értelmiség, hosszabb ideig nem szembesülhet olyan fajta határozott művé­szi szellemiséggel, amilyenre az imént utaltam — akkor a közönségízlés lassan, de biz­tosan lefelé nivellálódik. Egy színháznak időről időre de­finiálnia kell művészi-szelle­mi arculatát és szakmai rangját. — Tudom, hogy konkrét elképzelésekről illetlenség faggatnom, hiszen az első órában vagyunk. Mégis, már most muszáj megkérdeznem egy praktikus és egy művé­szetbe vágó dologról. Hogyan lesz az a gyakorlatban, hogy a pesti Nemzetiben rendező, a szegediben főrendező, akár­hogy is nevezzük meg a mun­kakörét? És­ folytatása kö­vetkezik a rituális színház­nak, vagy kezdődik — vala­mi más? — Nem hakniban jöttem. Teljes felelősséggel dolgo­zom itt, és szellemi és fizi­kai energiáimat elégnek ér­zem ahhoz, hogy egy-egy elő­adást Pesten is megcsináljak. Így lehetővé válik valami új­fajta együttműködés is a két színház között. Isten tudja, mióta beszélünk a magyar színházi struktúra átalakítá­sának szükségességéről, és soha nem történik semmi. De most arra van kilátásunk, hogy mégis csak érdembeli változást vihessünk végbe, bár nem valami gyökeres át­alakítással, csak új formájú kapcsolatokkal. Az országos kép a következő: a fővárosi színházaknak évtizedek óta ugyanazok a vezetői, vidéken viszont néhány intézmény sorsát nem lehet érdemben megoldani, mert nincsenek megfelelő vezetők. Miért ne képviselhetném a két­ szín­házban ugyanazt a szellemi­séget — nem alkalmi, hanem tudatosan tervezett együtt­működésre is számítva? Pél­dául: a főiskolásoknak jó ideje nem kötelező vidéken tölteni két évet, de miért ne lehetne a főiskolás élgárdából válogatni — Szegedre, elő­szerződéssel? Vagy, miért ne játszhatna itt az a tehetséges fiatal, aki a Nemzetiben ka­pott egy, legföljebb két fő­szerepet, és ezzel együtt vál­lalja Szeged a foglalkoztatá­sát? Miért ne lehetne szerep­­­re színészt választani­­ on­nan, ahol éppen van? Úgy gondolom, főként a fiatalok szükségét érzik a valódi ne­velő műhelynek, ahol meg­mutatkozhatnak és megmé­rethetnek. Az új színész­­nemzedékeknek — azt remé­lem — szükségük van arra a szakmai-művészi tudásra, amit tőlem megkaphatnak. Biztosan tudom viszont, hogy nekem szükségem van az ő ambícióikra, hiszen a saját rendezői pályámon ezzel töl­­tekezem. Ezzel talán megfe­leltem a második kérdésére is, és még hozzátenném: ter­mészetesen „valami mást" akarok csinálni, ha tetszik, az eddigiek szintézisét. Eh­hez alapvetően fontos, amit az imént fejtegettem, a szí­nészekkel való egymásra ta­lálásunk. Hiszen ha ez nem lehetséges, akkor­­ talán el­kezdem írni az emlékiratai­mat . S. E. Ruszt újra Szegeden 99

Next