Délmagyarország, 1988. március (78. évfolyam, 51-77. szám)
1988-03-12 / 61. szám
6 DM] [ magazin A mórahalmi honvédemlék Rúzsa és Pusztamérges közt terül el Laposjárás, a megye 1979-ben kiadott térképén Laposdűlő. Tőle délnyugatra esik a Honvéderdő. Valamikor ez is a csorvai Laposjárás része volt.1868-ban telepítették be fával, az itt megölt honvédtisztek emlékére. Akkor kapta a nevét. Mi is történt a Lapos járásban? Bujdosók Világos után két bujdosó honvédtiszt. Gracza Antal, Hont vármegye bozóki járásának szolgabírája és barátja. Záhony István lámi kántortanító Törökországba szeretett volna eljutni, (fésztvén Madách Imre. Kecskeméten egyikük rokona, Hajós József adott nekik szállást. A halasi határban betyárok kifosztották őket, elvették lovaikat, poggyászukat. Gyalog értek el Köténypusztáig. Itt fölfogadták Gáspár Mihály csőszt, hogy fuvarozza le őket Újvidékre. Mondták neki, hogy Pirtón lovakat akarnak venni. Lbbel Gáspár arra következtetett, hogy sok pénz van náluk. Míg az előkészületre hivatkozva tanyáján egy napig várakoztatta őket, összebeszélt barátaival, három juhásszal, Leránti Illéssel. Zseniben Czifra Istvánnal és Meskó Jánossal, hogy megölik az útonjárókat, elszedik pénzüket. Barbárok 1849. november 30-án éjjel, sötétben indultak útnak, s a pusztákon át jutottak el a laposjárási erdőbe. Itt — szándékosan vagy véletlenül — fölborult a kocsijuk, nem tudtak továbbmenni. Gracza a kocsiderékban, Záhony a kocsi mellett a földön aludt el. A három juhász lóháton követte őket. Mikor megbizonyosodtak róla, hogy az utasok elszunnyadtak, Graczát álmában megfojtották, és megtámadták Záhonyt. Ő az első ütés után fölébredhetett, s menekülni próbált, mert utóbb holttestére a kocsitól távolabb leltek rá. Agyonverték. A gyilkosok mindössze 12(X) magyar és ugyannyi osztrák forintot találtak áldozataik zsebében. Holttestüket otthagyták az erdei vadak, égi madarak martalékául. Graczát egy ottani csősz, bizonyos Dinnyés nevezetű, megtalálta és eltemette, de Záhonyra csak három hónap múlva akadtak, amikor — nyilván Dinnyés bejelentése nyomán — Szegedről bizottság szállt ki. Ekkor exhumálták Graczát is, és mindkettejüket behozták a Belvárosi temetőbe. Rágalmak Tömörkény István is emlegette a meggyilkolt honvédtiszteket. Kabarézás a csárdában (1912) című tárcájában őrnagyoknak mondja őket; úgy tudta, Lefántit föl is akasztották, s tápot adott annak a nézetnek, hogy az áldozatok valójában nem hovédtisztek voltak, hanem egyenruhába bújt rablók. Egy öreg pusztai rendőrtiszttől hallotta ezt a változatot. Eszerint a gyilkosság nem ’49- ben, hanem az 50-es évek elején történt volna. Mit kerestek akkor még itt? „Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább a pusztán, a Duna felé? — Hát azt gondolja, bátyám, hogy talán bizony azok is... — Nom vág a szóba —, nem mindig mondja ki az ember azt, amit gondol. De az már régi igazság, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók." Megvolt ennek a verziónak levéltári rögzítése is. Szabó Ferenc A délalföldi betyárvilág (1964) című könyvében a szentesi levéltár 1849. évi megyefőnöki irataiból idéz egy jelentést, amely szerint december 5-én a szentirmai csárdában kiraboltak három szabadkai kereskedőt. A jelentés szerint „az említett rablók lovas honvédtisztek voltak, és név szerint Gracza Antal, ki őrnagyi ruhában jár, és egyik szemére vak. Záhony István és Kundy Kálmán". Mivel a két tisztet öt nappal előbb a juhászok megölték, alighanem az ő ruhájukban a gyilkosok követték el a rablást. Az osztrák hatalomnak kedvére volt elhinni és elhitetni, hogy a bujdosó honvédtisztek a rablók. Egy évvel később Tömörkény A barom körül (1913) című elbeszélésében már nem ismétli meg a rágalmazó hamis legendát, sitt elmondja, hogy vagy tizenöt évvel ezelőtt ő is fölkereste a tetthelyet. Most is úgy mondja, hogy Lefántit — sa Bachkorszak becsületére legyen mondva" — fölakasztották. Valójában a négy cinkos halálos ítéletét 20-20 évi fegyházra változtatták. A gyilkosságot a Ráday-biztosság (1869 — 1872) derítette föl. Addigra a tettesek egyike már meghalt, a többi három az illavai fegyházban fejezte be életét. Szécsy György emlékezete Gracza egykori sírjára a kegyelet tizenkét tölgyfát ültetett; ezeket a szájhagyomány „a holtak fájaként" emlegette. Ez ösztökélte Szécsy Györgyöt, hogy végére járjon, miért nevezik így a fákat. Szécsy György 1886. március 30- án született Szeged-Alsóközponton, a mai Mórahalmon. Kisparaszt szülei hét gyermekük közül kettőt tudtak iskoláztatni. Szécsy György az újszegedi tanítóképzőt végezte el, s 1903 őszétől lett a királyhalmi (a mai ásotthalmi) iskola tanítója. Még própa volt, amikor Tömörkény és Móra lapja, a Szegedi Napló közölte első tárcáját. Ettől kezdve az újság tanyai tudósítójaként rendszeresen jelentek meg cikkei a szegedi tanyaf ÜsjriotlfttN^S» íuiríZ UfAt s/enc'l vjrttsalvt határában **ti b**z.<‘b öit.d Idomít GRACZA ANTAL ZÁHONY ISTVÁN II..im*ilnszb.b ‘‘vnlflo* »<‘»tt l„ .j. i ^(tk<‘l‘;ól«tZ.tl>»«TS/.li.miiHllo’/tletttvityvrést rt? l’Mj * «•vl!<‘njM«!ltf'>ftd Y/AboUfiya tu‘pe. világból, tudósításai gazdasági és társadalmi kérdésekről. Végigharcolta az első világháborút, hadnagyként szerelt le. Élményeit irániam (1917) című könyvében örökítette meg. Bár kivette részét az 1918—19. évi forradalmak helyi eseményeiből, s ezért az ellenforradalmi hatóságok gyanakvással kezelték, mint hadirokkant visszamehetett tanyai tanítónak. 1925-ben éppen sebesülésre hivatkozva nyugdíjaztatta magát. Visszavonult mórahalmi tanyájára, és szűköcske nyugdíját szóló- meg gyümölcstermesztéssel egészítette ki. Ezután is írogatott a szegedi lapokba. Kapcsolatot tartott Móra Ferenccel, s a negyvenes években kísérgette Móricz Zsigmondot a Rózsa Sándor viselt dolgai után kutakodó itteni útjain. A második világháborúból is kijutott neki: frontszolgálat, hadifogság. Nagy örömére Képek Mórahalom múltjából és jelenéből (1967) című könyvecskéjét kiadta a községi tanács. Akkoriban egy ideig gyermekeinél, Budapesten élt, végül azonban hazajött szülőfalujába, a szociális otthonba. Ott hunyt el 1970. május 22-én. A honvédemlék Szécsy György a szájhagyomány és a szakirodalom alapján földerítette „a holtak fájának" históriáját. Megtalálta Gracza Antal leszármazottait, levelet váltott velük, majd kezdeményezte a honvédtisztek emlékének megörökítését. Elsősorban kartársai, a tanyai tanítók vállalták az áldozatot. Ami hiányzott az összegyűlt pénzből, azt a Város pótolta. Először azt tervezték, hogy az emlékművet a tetthelyen, a Laposjárásban helyezik el, de Lázár Györgynek, a szoborállító polgármesternek javaslatára a szegedi alsótanyák központjában. Mórahalmán, a templommal szemben állították föl, nyilván, mert ez kevésbé félreeső hely. Az emlékkövet Stark Vilmos szegedi sírkőgyáros, a bronz domborművet Vígh Ferenc szobrászművész készítette. A mórahalmi honvédemléket a tábláján olvasható 1912-vel ellentétben 1913. május 11-én, pünkösd hétfőjén avatták föl. Szécsy György emlékezett meg a mártírokról. Lázár György polgármester pedig a Város nevében átvette az emlékművet. Úgy tudom, a 75. évfordulót Mórahalom megünnepli. Részt kér az ünneplésből az egykori anyaváros, Szeged is. PÉTER LÁSZLÓ BERTÓK LÁSZLÓ A vasgolyó A vasgolyó, a jobb-lett-volna-ha, beleakad arcod ráncaiba, egy szempillantás hidege elég, hogy jéggé váljon alatta a fék, egy tétova gondolat huzata elindítja síkos útjaira, s a lejtőnél, ha meglódul kicsit, az emlékek az örömig lökik, s ahol megállni készteti a mély, mindig fölvillan valami tökély, hogy visszafelé, mikor megakad, jobban sajogjon tükrében a nap. MEZEY ISTVÁN RAJZA Szombat, 1988. március 12 A Tisza átvágásai Szeged páratlan fekvése, építészeti alkotásai, városszerkezete, több mint 100 éves városmagja minden itt lakostól és idegentől egyaránt csodálatot érdemel. Ez az Európában szinte egyedülálló városkép Lechner Lajos és mérnöktársainak érdeme, akik 3 és fél év alatt újjáalkották Szegedet az 1879. március 12-én a városra tört árvizet követően. Szegednek a tűzzel és a Tiszával — Mikszáth szerint Tisza Lajossal is — a múltjában mindig rengeteg baja akadt. Sokak Szeged veszedelmét a Tisza-szabályozás következményének tartották, annak idején. Pedig ezt a hatalmas munkát, hazánk mintegy negyedrészének ármentesítését szolgáló mérnöki tettet napjainkban is racionális és radikális cselekedetnek kell minősítenünk, Széchenyi István kezdeményezésére. Vásárhelyi Pál és mérnökei e nagy munkálatot 1846 és 1908 között végezték. A legjelentősebb átvágások és töltéstelepítések 1872-re be is fejeződtek. „Vásárhelyi Pál eredeti terve 102 átvágást tartalmazott. Vásárhelyi tervének fontos előírása a szűk töltésköz volt, részben a mentesített terület növelése érdekében, részben a töltésvonalazásnak szánt árvízi vízvezető szerep miatt. Széchenyi István felkérésére az olasz Pietro Paleocapa más koncepciók szerint készítette el a szabályozási tervet, és ez lényegesen kevesebb átvágást tartott szükségesnek (21-et, egyesek ismerete szerint 15-öt), s egyúttal széles töltésközökkel igyekezett az árvízszintek túlzott magasságát csökkenteni. A szabályozási munkákat Vásárhelyi tervei jegyében kezdték. A szabadságharc utáni kényszerű szünet miatt, valóban fontolgatták az új irányítók, hogy a kivitelezést Paleocapa tervei szerint végezzék, de ezt a szándékot nem váltották valóra. Lehetetlen állítás tehát az, hogy kétfajta koncepciót „összeegyeztették", mert 21-et 102-vel nem lehet összeegyeztetni, a széles töltésközt sem a keskennyel. Sok átvágást széles töltésközzel párosítani felesleges, kevés átvágást keskennyel: lehetetlen, hiszen akkor mit tehettek volna a folyó meghagyott szélesen kanyargó medreivel? ” ( Vágás István: A Tisza szabályozás kára? Vízgazdálkodás 198717.). A munkálatok során viszont eltértek a Vásárhelyi szorgalmazta kivitelezési sorrendtől. Az átvágásokat nem alulról felfelé, s a töltéseket nem felülről lefelé haladva építették a Tisza teljes hosszában, hanem egyszerre több helyen is hozzákezdtek a munkálatokhoz. Még egy-két esetben az átvágások helyén is módosítottak. Viszont mind a 102 átvágást megépítették, sőt azóta mintegy tízzel gyarapították is. Mindent egybevetve a Tisza-szabályozás munkálatai utólag is tervszerű cselekedetnek minősülnek. Az a hat évtizedes küzdelem az akkori műszaki fejlettség miatt is maximális elismerést válthat ki mindannyiónkból. Semmi sem ment akkor sem — ma sem — máról holnapra, az ország gazdaságának beruházási teherbíró-képessége mindig a döntő. (Akkor ember végezte a földmunkát, és állati igavonó-erő a szállítást.) Persze a Tisza-szabályozásnak lehetnek hibái is, de az árvízmentesítés magával hozta a vízrendezést is, a belvizek elvezetését is. Hogy ma létezik öntözéses gazdálkodás — lehet hogy a lehetőségeket nem használják ki a mezőgazdasági szervezetek —, ez a szabályozásnak köszönhető. Tehát becsülnünk kell a reformkor egyik legjelentősebb műszaki tudományos alkotását, a Tisza szabályozását. A szilárd gazdasági alapokon nyugvó nemzetépítés legkiválóbb képviselője, Széchenyi István korán felismerte, hogy a haladás kulcskérdése a közlekekés, és azon belül a vízépítés. „Idejét látom tehát annak, hogy ezek (a vízrendezés) országos köztulajdonunk világosan elismertessenek, s mint olyan, minden egyes önkény ellen megvédessenek. A nemzeti érdekű célig, csak úgy valósulhatnak meg, ha a felvilágosult társadalom összefog, érdekeit egyesíti a közös cél érdekében.” A kiegyezést követő huzavona közben a Tisza ugyan egy ideig hallgatott, de a felszín alatt gyülekeztek a nagy veszedelem hullámai, 1879. március 12-én éjfél után két órakor a féktelen folyó áttörte a töltést, és szinte a földig rombolta Szegedet, az ország akkor második városát, 75 ezer ember települését. A kormány a szegedi katasztrófa nyomán a Tisza-szabályozás felülvizsgálatát elvégeztette, és a munkálatokat, 1884-et követően, a Vásárhelyi-féle terveknek megfelelően folytatták, majd Bertalan Lajos irányítása mellett (obeliszkje ott állt 1903-ból az új körúti híd újszegedi helyén, és minden valószínűséggel ez volt hazánk első vasbeton építménye) fejeződött be a Tisza-völgy rendezése. Ezzel, az Európában egyedülálló árvízvédelmi munkával a folyó hossza egyharmadával csökkent, és ötmillió kataszteri hold (közel hárommillió hektár) területet mentesítettek. Széchenyi és Vásárhelyi fellépéséig az ország több mint fele vízborította és vízjárta terület volt. A szabályozás, a belvízrendezés, az ármentesítés megteremtették a településfejlesztés, a közlekedés, az iparfejlesztés és a mezőgazdaság fejlesztésének alapjait. A Tisza-szabályozás Magyarország éléstárává varázsolta ezt a tájat. Tehát az ember és a természet nem szegényedett (amitől a konzervatívok féltek a radikálisokkal szemben), hanem éppen gazdagodott a mérnöki beavatkozás révén. Nekünk, szegedi embereknek is azt az igazságot kell vallanunk, hogy a Tisza szabályozása az egyedül legokosabb módon ment végbe, és a kitűzött kettős célt igenis elérték elődeink. A nagy művet és létrehozóit a mai nemzedékektől is tisztelet illeti, mert országépítők voltak ők is, akik jó reformerként nemzeti büszkeséggel tették dolgukat. A sok történelmi kudarc mellett a Tisza-szabályozás ma is nemzeti tudatunk egy darabja legyen, amely most is a jövőnek munkál. BÁTYAI JENŐ Nagy árvíz a Széchenyi téren, 1879