Délmagyarország, 1988. március (78. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-12 / 61. szám

6 DM] [ magazin A mórahalmi honvédemlék Rúzsa és Pusztamérges közt terül el Laposjárás, a megye 1979-ben kiadott térképén Laposdűlő. Tőle délnyugatra esik a Honvéderdő. Va­lamikor ez is a csorvai Laposjárás része volt.1868-ban telepítették be fával, az itt megölt honvédtisztek emlékére. Akkor kapta a nevét. Mi is történt a Lapos járásban? Bujdosók Világos után két bujdosó honvéd­tiszt. Gracza Antal, Hont vármegye bozóki járásának szolgabírája és ba­rátja. Záhony István lámi kántorta­nító Törökországba szeretett volna eljutni, (­fésztvén Madách Imre. Kecskeméten egyikük rokona, Ha­jós József adott nekik szállást. A halasi határban betyárok kifosztot­ták őket, elvették lovaikat, poggyá­szukat. Gyalog értek el Kötény­­pusztáig. Itt fölfogadták Gáspár Mi­hály csőszt, hogy fuvarozza le őket Újvidékre. Mondták neki, hogy Pir­­tón lovakat akarnak venni. Lbbel Gáspár arra következtetett, hogy sok pénz van náluk. Míg az előké­születre hivatkozva tanyáján egy na­pig várakoztatta őket, összebeszélt barátaival, három juhásszal, Leránti Illéssel. Zseniben C­zifra Istvánnal és Meskó Jánossal, hogy megölik az útonjárókat, elszedik pénzüket. Barbárok 1849. november 30-án éjjel, sötét­ben indultak útnak, s a pusztákon át jutottak el a laposjárási erdőbe. Itt — szándékosan vagy véletlenül — fölborult a kocsijuk, nem tudtak továbbmenni. Gracza a kocsiderék­ban, Záhony a kocsi mellett a földön aludt el. A három juhász lóháton követte őket. Mikor megbizonyosodtak ró­la, hogy az utasok elszunnyadtak, Graczát álmában megfojtották, és megtámadták Záhonyt. Ő az első ütés után fölébredhetett, s menekül­ni próbált, mert utóbb holttestére a kocsitól távolabb leltek rá. Agyon­verték. A gyilkosok mindössze 12(X) magyar és ugyannyi osztrák forintot találtak áldozataik zsebében. Holt­testüket otthagyták az erdei vadak, égi madarak martalékául. Graczát egy ottani csősz, bizonyos Dinnyés nevezetű, megtalálta és eltemette, de Záhonyra csak három hónap múlva akadtak, amikor — nyilván Dinnyés bejelentése nyomán — Sze­gedről bizottság szállt ki. Ekkor ex­humálták Graczát is, és mindkette­jüket behozták a Belvárosi te­metőbe. Rágalmak Tömörkény István is emlegette a meggyilkolt honvédtiszteket. Kaba­rézás a csárdában (1912) című tárcá­jában őrnagyoknak mondja őket; úgy tudta, Lefántit föl is akasztot­ták, s tápot adott annak a nézetnek, hogy az áldozatok valójában nem hovédtisztek voltak, hanem egyen­ruhába bújt rablók. Egy öreg pusztai rendőrtiszttől hallotta ezt a változa­tot. Eszerint a gyilkosság nem ’49- ben, hanem az 50-es évek elején történt volna. Mit kerestek akkor még itt? „Ha menekülni akartak, miért nem mentek odább a pusztán, a Duna felé? — Hát azt gondolja, bátyám, hogy talán bizony azok is... — No­m vág a szóba —, nem mindig mondja ki az ember azt, amit gondol. De az már régi igazság, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók." Megvolt ennek a verziónak levél­tári rögzítése is. Szabó Ferenc A délalföldi betyárvilág (1964) című könyvében a szentesi levéltár 1849. évi megyefőnöki irataiból idéz egy jelentést, amely szerint december 5-én a szentirmai csárdában kirabol­tak három szabadkai kereskedőt. A jelentés szerint „az említett rablók lovas honvédtisztek voltak, és név szerint Gracza Antal, ki őrnagyi ruhában jár, és egyik szemére vak. Záhony István és Kundy Kálmán". Mivel a két tisztet öt nappal előbb a juhászok megölték, alighanem az ő ruhájukban a gyilkosok követték el a rablást. Az osztrák hatalomnak kedvére volt elhinni és elhitetni, hogy a bujdosó honvédtisztek a rablók. Egy évvel később Tömörkény A barom körül (1913) című elbeszélé­sében már nem ismétli meg a rágal­mazó hamis legendát, sitt elmondja, hogy vagy tizenöt évvel ezelőtt ő is fölkereste a tetthelyet. Most is úgy mondja, hogy Lefántit — sa Bach­korszak becsületére legyen mond­va" — fölakasztották. Valójában a négy cinkos halálos ítéletét 20-20 évi fegyházra változtatták. A gyil­kosságot a Ráday-biztosság (1869 — 1872) derítette föl. Addigra a tette­sek egyike már meghalt, a többi három az illavai fegyházban fejezte be életét. Szécsy György emlékezete Gracza egykori sírjára a kegyelet tizenkét tölgyfát ültetett; ezeket a szájhagyomány „a holtak fájaként" emlegette. Ez ösztökélte Szécsy Györgyöt, hogy végére járjon, miért nevezik így a fákat. Szécsy György 1886. március 30- án született Szeged-Alsóközponton, a mai Mórahalmon. Kisparaszt szü­lei hét gyermekük közül kettőt tud­tak iskoláztatni. Szécsy György az újszegedi tanítóképzőt végezte el, s 1903 őszétől lett a királyhalmi (a mai ásotthalmi) iskola tanítója. Még própa volt, amikor Tömörkény és Móra lapja, a Szegedi Napló közölte első tárcáját. Ettől kezdve az újság tanyai tudósítójaként rendszeresen jelentek meg cikkei a szegedi tanya­f ÜsjriotlfttN^S» íuiríZ UfAt s/enc'l vjrtts­alvt határában­­ **ti b**z.<‘b öit.d Idomít GR­ACZA ANTAL ZÁHONY ISTVÁN II..im­­*ilnszb.b ‘‘vnlflo* »<‘»tt l„ .j. i ^(tk­<‘l‘;ól«tZ.tl>»«TS/.l­i.miiHllo’/tletttvityvrést­ rt? l’Mj * «•vl!<‘njM«!ltf'>ftd Y/AboUfiya tu‘pe. világból, tudósításai gazdasági és társadalmi kérdésekről. Végigharcolta az első világhábo­rút, hadnagyként szerelt le. Élmé­nyeit­­ irániam (1917) című könyvé­ben örökítette meg. Bár kivette ré­szét az 1918—19. évi forradalmak helyi eseményeiből, s ezért az ellen­­forradalmi hatóságok gyanakvással kezelték, mint hadirokkant vissza­­mehetett tanyai tanítónak. 1925-ben éppen sebesülésre hivatkozva nyug­­díjaztatta magát. Visszavonult mó­rahalmi tanyájára, és szűköcske nyugdíját szóló- meg gyümölcster­mesztéssel egészítette ki. Ezután is írogatott a szegedi lapokba. Kap­csolatot tartott Móra Ferenccel, s a negyvenes években kísérgette Mó­ricz Zsigmondot a Rózsa Sándor viselt dolgai után kutakodó itteni útjain. A második világháborúból is kijutott neki: frontszolgálat, hadi­fogság. Nagy örömére Képek Móra­­halom múltjából és jelenéből (1967) című könyvecskéjét kiadta a községi tanács. Akkoriban egy ideig gyer­mekeinél, Budapesten élt, végül azonban hazajött szülőfalujába, a szociális otthonba. Ott hunyt el 1970. május 22-én. A honvédemlék Szécsy György a szájhagyomány és a szakirodalom alapján földerítet­te „a holtak fájának" históriáját. Megtalálta Gracza Antal leszárma­­zottait, levelet váltott velük, majd kezdeményezte a honvédtisztek em­lékének megörökítését. Elsősorban kartársai, a tanyai tanítók vállalták az áldozatot. Ami hiányzott az összegyűlt pénzből, azt a Város pó­tolta. Először azt tervezték, hogy az emlékművet a tetthelyen, a Lapos­járásban helyezik el, de Lázár Györgynek, a szoborállító polgár­mesternek javaslatára a szegedi al­sótanyák központjában. Mórahal­­mán, a templommal szemben állí­tották föl, nyilván, mert ez kevésbé félreeső hely. Az emlékkövet Stark Vilmos szegedi sírkőgyáros, a bronz domborm­űvet Vígh Ferenc szob­rászművész készítette. A mórahalmi honvédemléket a tábláján olvasható 1912-vel ellentét­ben 1913. május 11-én, pünkösd hétfőjén avatták föl. Szécsy György emlékezett meg a mártírokról. Lá­zár György polgármester pedig a Város nevében átvette az emlékmű­vet. Úgy tudom, a 75. évfordulót Mó­­rahalom megünnepli. Részt kér az ünneplésből az­ egykori anyaváros, Szeged is. PÉTER LÁSZLÓ BERTÓK LÁSZLÓ A vasgolyó A vasgolyó, a jobb-lett-volna-ha, beleakad arcod ráncaiba, egy szempillantás hidege elég, hogy jéggé váljon alatta a fék, egy tétova gondolat huzata elindítja síkos útjaira, s a lejtőnél, ha meglódul kicsit, az emlékek az örömig lökik, s ahol megállni készteti a mély, mindig fölvillan valami tökély, hogy visszafelé, mikor megakad, jobban sajogjon tükrében a nap. MEZEY ISTVÁN RAJZA Szombat, 1988. március 12 A Tisza átvágásai Szeged páratlan fekvése, építészeti alkotásai, városszerkezete, több mint 100 éves városmagja minden itt lakostól és idegentől egyaránt csodálatot érdemel. Ez­ az Európában szinte egyedülálló városkép Lechner Lajos és mérnöktársainak érdeme, akik 3 és fél év alatt újjáalkották Szegedet az 1879. március 12-én a városra tört árvizet követően. Szegednek a tűzzel és a Tiszával — Mikszáth szerint Tisza Lajossal is —­ a múltjában mindig rengeteg baja akadt. Sokak Szeged veszedelmét a Tisza-szabályozás következményének tartották, annak idején. Pedig ezt a hatalmas munkát, hazánk mintegy negyedrészének ármentesítését szolgáló mérnöki tettet napjainkban is racionális és radikális cselekedetnek kell minősítenünk, Széchenyi István kezdeményezésére. Vásárhelyi P­ál és mérnökei e nagy munkálatot 1846 és 1908 között végezték. A legjelentősebb átvágások és töltéstelepítések 1872-re be is fejeződtek. „Vásárhelyi Pál eredeti terve 102 átvágást tartalmazott. Vásárhelyi tervének fontos előírása a szűk töltésköz volt, részben a mentesített terület növelése érdekében, részben a töltésvonalazásnak szánt árvízi vízvezető szerep miatt. Széchenyi István felkérésére az olasz Pietro Paleocapa más koncepciók szerint készítette el a szabályozási tervet, és ez lényegesen kevesebb átvágást tartott szükségesnek (21-et, egyesek ismerete szerint 15-öt), s egyúttal széles töltésközökkel igyekezett az árvízszintek­­ túlzott magasságát csökkenteni. A szabályozási munkákat Vásárhelyi tervei jegyében kezdték. A szabad­ságharc utáni kényszerű szünet miatt, valóban fontolgatták az új irányítók, hogy a kivitelezést Paleocapa tervei szerint végezzék, de ezt a szándékot nem váltották valóra. Lehetetlen állítás tehát az, hogy kétfajta koncepciót „össze­egyeztették", mert 21-et 102-vel nem lehet összeegyeztetni, a széles töltésközt sem a keskennyel. Sok átvágást széles töltésközzel párosítani felesleges, kevés átvágást keskennyel: lehetetlen, hiszen akkor mit tehettek volna a folyó meghagyott szélesen kanyargó medreivel? ” ( Vágás István: A Tisza szabályo­zás kára? Vízgazdálkodás 198717.). A munkálatok során viszont eltértek a Vásárhelyi szorgalmazta kivite­lezési sorrendtől. Az átvágásokat nem alulról felfelé, s a töltéseket nem felülről lefelé haladva építették a Tisza teljes hosszában, hanem egyszerre több helyen is hozzákezdtek a munkálatokhoz. Még egy-két esetben az átvágások helyén is módosítottak. Viszont mind a 102 átvágást megépítet­ték, sőt azóta mintegy tízzel gyarapították is. Mindent egybevetve a Tisza-szabályozás munkálatai utólag is tervszerű cselekedetnek minősülnek. Az a hat évtizedes küzdelem az akkori műszaki fejlettség miatt is maximális elismerést válthat ki mindannyiónkból. Semmi sem ment akkor sem — ma sem — máról holnapra, az ország gazdaságának beruházási teherbíró-képessége mindig a döntő. (Akkor ember végezte a földmunkát, és állati igavonó-erő a szállítást.) Persze a Tisza-szabályozásnak lehetnek hibái is, de az árvízmentesítés magával hozta a vízrendezést is, a belvizek elvezetését is. Hogy ma létezik öntözéses gazdálkodás — lehet hogy a lehetőségeket nem használják ki a mezőgazdasági szervezetek —, ez a szabályozásnak köszönhető. Tehát becsülnünk kell a reformkor egyik legjelentősebb műszaki tudományos alkotását, a Tisza szabályozását. A szilárd gazdasági alapokon nyugvó nemzetépítés legkiválóbb képviselője, Széchenyi István korán felismerte, hogy a haladás kulcskérdése a közlekekés, és azon belül a vízépítés. „Idejét látom tehát annak, hogy ezek (a vízrendezés) országos köztulajdonunk világosan elismertessenek, s mint olyan, minden egyes önkény ellen megvédessenek. A nemzeti érdekű célig, csak úgy valósulhatnak meg, ha a felvilágosult társadalom összefog, érdekeit egyesíti a közös cél érdekében.” A kiegyezést követő huzavona közben a Tisza ugyan egy ideig hallgatott, de a felszín alatt gyülekeztek a nagy veszedelem hullámai,­­ 1879. március 12-én éjfél után két órakor a féktelen folyó áttörte a töltést, és szinte a földig rombolta Szegedet, az ország akkor második városát, 75 ezer ember települését. A kormány a szegedi katasztrófa nyomán a Tisza-szabályozás felülvizs­gálatát elvégeztette, és a munkálatokat, 1884-et követően, a Vásárhelyi-féle terveknek megfelelően folytatták, majd Bertalan Lajos irányítása mellett (obeliszkje ott állt 1903-ból az új körúti híd újszegedi helyén, és minden valószínűséggel ez volt hazánk első vasbeton építménye) fejeződött be a Tisza-völgy rendezése. Ezzel, az Európában egyedülálló árvízvédelmi munkával a folyó hossza egyharmadával csökkent, és ötmillió kataszteri hold (közel hárommillió hektár) területet mentesítettek. Széchenyi és Vásárhelyi fellépéséig az ország több mint fele vízborította és vízjárta terület volt. A szabályozás, a belvízrendezés, az ármentesítés megteremtet­ték a településfejlesztés, a közlekedés­, az iparfejlesztés és a mezőgazdaság fejlesztésének alapjait. A Tisza-szabályozás Magyarország éléstárává vará­zsolta ezt a tájat. Tehát az ember és a természet nem szegényedett (amitől a konzervatívok féltek a radikálisokkal szemben), hanem éppen gazdagodott a mérnöki beavatkozás révén. Nekünk, szegedi embereknek is azt az igazságot kell vallanunk, hogy a Tisza szabályozása az egyedül legokosabb módon ment végbe, és a kitűzött kettős célt igenis elérték elődeink. A nagy művet és létrehozóit a mai nemzedékektől is tisztelet illeti, mert országépítők voltak ők is, akik jó reformerként nemzeti büszkeséggel tették dolgukat. A sok történelmi kudarc mellett a Tisza-szabályozás ma is nemzeti tudatunk egy darabja legyen, amely most is a jövőnek munkál. BÁTYAI JENŐ Nagy árvíz a Széchenyi téren, 1879

Next