Délmagyarország, 1991. április (81. évfolyam, 76-100. szám)
1991-04-27 / 98. szám
6 magazin 1991. április 27., szombat Még nem vagyunk megcsontosodottak - Csoda, hogy az idén is létezik a Forrás? - Nem az. Van hátországa. - Kecskeméten is? - Az országban is. Olvasói is vannak és barátai. A mai világban 150 ember jön el az estjeinkre. Az elmúlt fél évtizedben Vári Attilával, Grendel Lajossal, 15 vajdasági magyar íróval, köztük Tolnai Ottóval, négy kárpátaljaival találkozhattak, beszélgethettek a kecskemétiek. Meghívtuk Sándor Ivánt, Vekerdi Lászlót - Annus Józsefet a Tiszatáj betiltásának idején. Tavaly novemberben Mircea Dinescut. Vannak hagyományaink. E városban arra még nem volt példa, hogy egy folyóirat 23 évig folyamatosan éljen. - De nyírják. Azzal, amivel a kultúrát általában nyírják, hogy pénzbe kerül. - Egy szűk kör művelte ezt. A megyei közgyűlés viszont a megye éves költségvetésének részeként megszavazta erre az évre a 6 milliós költségvetésünket. Ezeket a feszültségeket befelé élem meg, s mindig megkeresem magamban, vajon igaza lehet-e annak, aki támad. De úgy gondolom, hogy nem szerencsés a beszélgetésünk indítása. Belecsúsztunk egy álkérdésbe. Ha magamat kecskemétinek érzem, nem csökken a magyarságom. Az ország mi vagyunk. Én itt, te ott, mások máshol. Egyébként a vidéken megjelenő folyóiratok közül a Forrás kötődik legerősebben a régiójához. - Ez jót tesz neki? - Elképzelhető, hogy valamikor ez az összhang természetes lesz. Magyarországon tájirodalom nincs. A budapesti vers meg a kecskeméti vers nem különbözik egymástól. Azonban minden tájegységnek megvan a maga különössége, története, néprajza, s mindennek helye van a folyóiratban. - Akkor is, ha mostanság kevésbé kiváncsi erre a környezet... Értelmiségi önvédelmi taktikád van-e már? - Ha erről beszélünk, a szellemi és a gazdasági önvédelemről kell szólnunk. Újabban sajnos, inkább csak a gazdaságival foglalkoznak, a szellemi rész elmarad. Ezért én most ezt választom. Már két éve látszott, hogy elvaduló politikai harc lesz. 1991-ben tömegkultúrán is mást értünk, mint korábban. Ma már a szexlapok, a botrányújságok, a horrorkönyvek tartoznak ide. Nem vehetjük föl velük a versenyt. Ebből egyszerű dolog következik, hogy az irodalmi értékre kell figyelnem. - írnak az írók? - A külföldi magyarság életében is sok minden történik. Félő, hogy az irodalmukat a politika el fogja nyelni. A Vajdaságban, Erdélyben... Nálunk is van, aki ír, s van aki nem. Baka István Szegeden végezte Fűzi László az egyetemet magyar-történelem szakon, 1979-ben. Utána Egerben tanított, majd 1982-ben Kecskemétre került a Forrás szerkesztőségébe. Két éve ő a főszerkesztője a havonta megjelenő szépirodalmi, szociográfiai, művészeti folyóiratnak. Tavaly könyve jelent meg Németh Lászlóról, és nagy tanulmányt írt - az MTA Soros Alapítvány támogatásával - a mai irodalomról. Ez a pécsi Jelenkorban folytatásokban jelent meg. A felesége régész, most várják harmadik gyermeküket, például izgalmas verseket ír. Igenis vannak írók, akik íróként próbálják átélni a kort. Sándor Iván épp áprilisi számunkban kezdte új esszésorozatát, a 91-es esztendőről. Fontos az esszé. Átmeneti időben élünk, de már viszonylag pontosan tudjuk, honnan jövünk. Mára a szociográfia föloldódott a riportban. Az írói esszé kezdi betölteni újra azt a szerepet, amit a harmincas években is betöltött. Aki képes e kort íróként átélni, hatalmas anyaggal találkozik. Pár év múlva ebből nagy irodalmi fellendülés lesz. És mi ezzel akarunk együtt haladni, nem a tömegirodalommal, nem a politikával. Korábban a Forrás is a politikai érdekesség miatt kelthetett érdeklődést. A szárszói, a népfőiskolai számunkat említeném. Én azonban arra tettem rá az életem, hogy a lapot visszavezetem az irodalomhoz. Az új irány tavalyi évfolyamunkban már észrevehető. - Tanítasz is. Kecskeméten középiskolában, s keddenként a szegedi bölcsészkaron. Miért? - A szakma a tanítás. Más az értékrend a napi irodalmi ügyeket intézve, ha állandóan tanítom a klasszikusokat. Látom a gyerekeken, hogyan fordulnak el az irodalomtól, és megpróbálhatom, hogy visszafordítsam őket. Mi még rengeteget olvastunk... A folyóirat jó hátország. A vendégeket gyakran elviszem, hogy tartsanak rendhagyó irodalomórát. Más az egyetem. Hogy Szegeden taníthatok, öröm és megtiszteltetés. Ez óraadás. Németh Lászlót s a harmicas éveket tanítom. Ősztől talán mai magyar irodalmat is. - Változott szerinted az egyetemi élet? - A mi időnkben erősebb volt. Lapot szerkesztettek, írtak... 1979-ben a Gazdátlan hajók szerzői éltek a városban. Most nem látok ilyet, de az is lehet, hogy ez optikai csalódás. Heti egy napra esek be a bölcsészkarra. Szakszerűbbek a mostani fiatalok, és kevésbé érzelmiek. Lehet, hogy ez jó változás. Másokhoz hasonlóan nekem is megvolt a nagy szegedi nosztalgiám. Mára tárgyilagosabb lettem. Most néhány ember jelenti nekem a várost: Ilia Mihály, Baka István, Lengyel András, a beszélgetések a Kincskereső szerkesztőségében Grezsa Ferenccel. - Kell-e használnunk, amit a Kádárkorszak utolsó öt évében tanultunk? - Nem. Remélem, nem. Vagy csak arra, hogy vállalhassuk az új helyzeteket. Még nem vagyunk megcsontosodottak, s részt tudunk venni az új létrehozásában. Nekem az iskoláimmal szerencsém volt. De jobb lenne, ha egy profi iskolai rendszer nevelt volna föl, így csak energiatöbblettel, de változhatunk. Az utakat azonban külön kell bejárnunk. Nem adatott meg a nemzedéki cselekvés lehetősége. ZELEI MIKLÓS Magyar László és Móricz Zsigmond A szegedi újságírás, amely az 1890-es évektől a magyar vidéki zsurnalizmus élvonalába tartozik, az eltelt évszázad során igen sok kiváló munkatárssal büszkélkedhetett. Egyik csoportjuk - például Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula - elsősorban íróként vagy költőként vált országosan ismertté és jelentőssé, a többség azonban „csak" szakmája művelőjeként, jótollú, „profi” újságíróként vívott ki nevet magának. Ez utóbbi csoportba tartozik Magyar László (1900-1971) is, aki a Magyar Életrajzi Lexikon szerint „újságíró, író, karikaturista" volt, de elsősorban újságíróként érdemel elismerést. Egy életet töltött el munkával különböző szerkesztőségekben. A Móra Ferenc szerkesztette Szegedi Napló-nál kezdte, a Szeged és Vidékénél, a Munkánál folytatta, majd rövid makói szerkesztősködés után 1922-től a Szegednél és a Délmagyarországnál dolgozott. Utóbb, Budapestre kerülve (1940) az Esti Kurír munkatársa lett, de 1944 végén visszatért Szegedre a Délmagyarországhoz felelős szerkesztőnek, onnan pedig a helyi szociáldemokraták lapjánál, a Szegedi Népszavának élére került. A fordulat éve ugyan az ő pályáját is megtörte, évtizedekre megszakítva újságírói munkáját, de 1956 után visszatérhetett régi szakmájához. 1958 és 1962 között a Pest Megyei Hírlap munkatársa volt. Újságírói munkássága legjelentősebb szakaszát kétségkívül a ma is élő, immár több mint 80 éves Délmagyarországnál töltötte, ahol a lap „nagy korszakának” vezető munkatársaival, Juhász Gyulával, Móra Ferenccel is együtt dolgozott. E tevékenysége jelentős fejezet lesz majd Szeged megírandó sajtótörténetében. Rajzai, kivált karikatúrái, melyekből kétkötetnyit még ő adott ki könyvben, szintén számontartandók, hisz az újságírói munkának e kiegészítői biztos rajztudású, eleven jellemző erejű munkák. Önmagukban is megállnak. Közülük író- és költőportréi művelődéstörténeti érdekességűek. Juhász Gyuláról, Móráról, József Attiláról, Szabó Dezsőről, Schöpflin Aladárról, Krúdyról, Kosztolányiról, Móriczról, Tersánszky J. Jenőről, Áprily Lajosról s másokról készített portréi például megérdemelnék az együttes kiadást. Szépírói munkássága azonban, bár több regénye is megjelent, s ezekből bizonyos tehetség el nem tagadható, kevéssé jelentős. Ám számunkra ez az ambíciója sem érdektelen. Az irodalomnak őt is elkapó bűvölete állította ugyanis két neves kollégája, Juhász Gyula és Móra Ferenc népszerűsítésének szolgálatába. Velük készített interjúiból, tudósításaiból szép és érdekes kötetet lehetne összeállítani; ezek az írásai, miként más egykorú híradásai is rendre forrásértékűek. S Juhász és Móra ráadásul nem is egyedüli írói „kapcsolatai" voltak, mellettük másokkal is érintkezett a fiatal József Attilától az idős Áprily Lajosig. Élete némely vonatkozása tehát tagadhatatlanul irodalomtörténetünknek is része. Volt kapcsolata Móricz Zsiggonddal ié. A kezdet, amennyire a forrásokból jelenleg megállapítható, a Nyugat 1930. április 6-i szegedi irodalmi estjéhez köthető. Ekkor, mint Péter László kiderítette, többek között Móricz, Kosztolányi és Schöpflin Aladár fölolvasóülésen vett részt a Tisza Szállóban. A hallgatók közt újságíróként nyilván Magyar László is ott volt, s megismerkedett a vendégszereplő írókkal. Másnap, 7-én ugyanis, mivel akkor már rendszeresen rajzolt, meg is örökítette a három írót. Karikatúra portréik Magyar hagyatékában fönn is maradtak. Móriczról két rajza van, legalább az egyik ekkor készült. Az egyik egy kucsmás, „parasztos” ábrázolat, ezt Móricz mint Röszkei írja alá, a másik hagyományosabb portré. (Ez utóbbi, ha jól látom, Magyar sajátkezű másolata, eredetije vagy elkallódott, vagy készítője elajándékozta valakinek.) Valószínű, hogy ekkor, rajzolás közben beszélgettek is, s a vidéki újságíró ismeretségbe került a fővárosi nagy íróval, akiben mindig is volt bizonyos riporteri érdeklődés és ambíció. Hogy miről folyhatott a szó közöttük, nem tudhatjuk, csak föltételezhetjük, hogy szóba került Magyar ébredező irodalmi ambíciója is. Kapcsolatuk következő, igaz, egy évvel későbbi dokumentumából ugyanis kiderül: Magyar László írást küldött a Nyugatot szerkesztő Móricznak. A küldeményt kísérő levelet, amely sok minden elárulhatna nekünk kettejük viszonyáról, sajnos nem ismerjük; Móricz válasza azonban fönnmaradt. A szegedi Somogyi-könyvtárban őrzött levél szövege ez: NYUGAT Kedves Barátom, a novellát megkaptam s köszönöm. Rettentő idők. Nem akar könyvet kiadni senki. Ha Szegedre lemegyek, mielőbb, beszélünk róla. Szeretettel Móricz Bp. 1931. V. 5. E levél értelme sajnos nem teljesen világos. Eldönthetetlennek látszik: vajon a szegedi újságíró valóban a Nyugat számára küldte-e novelláját? Ez ugyan első pillantásra valószínűnek látszik, hiszen Móricz kereste az új embereket a megújítani szándékozott Nyugathoz. De ennek a levél egy másik, egy közelebból meg nem határozott könyv kiadásáról szóló mondata ellene vall, s úgy tetszik, Magyar és Móricz levélváltása inkább valamilyen könyv kiadásával kapcsolatos. Ez esetben viszont a „novellára” való utalás elírás, s Móricz valójában Magyar akkor még kéziratos regényét, a Tamást nyugtázta. Talán ennek véleményezését s kiadáshoz segítését kérhette tőle Magyar. Ezt az értelmezést nagymértékben valószínűsíti, hogy Magyar László hagyatékában fönnmaradt Móricznak egy keltezetlen, de bizonyosan még a kézirat alapján készült véleménye a regényről. Az egyoldalas, Tamás címet "viselő kézirat gépelet, de fönt, a címtől jobbra a név Móricz sajátkezű, ún. autográf írása. A szöveget nem gépírónő, hanem maga az író kopoghatta le; a gyors, lendületes gépelésből következően sok benne a betűelütés. (Ezeket, ahol az egyszerű betűtévesztés nyilvánvaló, külön jelölés nélkül javítom.) Móricz Zs. Tamás: A regény nincs komponálva. Úgy tűnik fel, mint regényesített életrajz. Nem vagyok ellene annak a lehetőségnek, hogy egyáltalán semmi művészi kompozíció se legyen a regényben. A realista látáshoz hozzá tartozik a valóság tisztelete s rábízhatja az író az életre azt a titkos komponálást, amit az mégis végez. Itt a kompozíciónak annyi nyoma van, csökevénye, hogy egy kép vezeti be s fejezi be a visszafutó sínek. Ez jelzi az új s új élet kezdést. Ugyanígy lehetne s talán kellene is folytatni a regényt ennek a férfiéletnek további életfejezetein keresztül. Az írónak legfőbb erőtelensége ott van, hogy úgy látszik, nem bírja még az egész összetett életet kézben tartani. A mellékalakok annyira eltűnnek, hogy fel sem bukkannak, hogy ez szinte víziószerűvé teszi ezt a teljesen reális életrajzot. Egy példa: az Évi kislánya a férfira semmi benyomást nem tesz. Egy pillanatig sem foglalkoztatja, annyira, hogy hat évi házasság után ugyanolyan jelentéktelen gyerek siluett marad mint induláskor. A gyerek se nem kedves, se nem ellenszenves. Nem létezik, nem avatkozik az életükbe. Sem az övébe, aki mostoha apa s szinte lehetetlen, hogy egy gyermek jelenléte ne érintse. De az anyáéba sem, annak is annyira nem létező, egyetlen gondolata nem fűződik hozzá, hogy arra gondolok, hogy a gyermek nem is volt. Csak az író véletlenül dobta bele s néha mint tényt fenntartja. A gyermek ugyanis a legzavaróbb a sima életfolyamatban. Titokzatos befolyásoló még akkor is, ha egészen színtelen egyéniség. Isteni része az életnek, akármi is az eredete. Pedig ez a férfi nem közömbös lélek, ellenkezőleg érzelmes és izgalmas. De ugyanígy tűnnek el más felvetett alakok is. A Tamás szülei elmúlnak. Az Erő apja, aki szintén valaki, nem nyúlik bele a regénybe. Kibékülnek, mondja, de arra egyetlen gondolatot sem veszteget, hogy történt a kibékülés. Egyáltalán, a redakció is láthatatlan háttér. A város mindenestől. Az élet adta írói problémák hiányoznak. Egyáltalán nincs írói kavargás, fejlődés zökkenés. Pedig a miliőt kitűnően tudja megcsinálni, ha valamiért kell neki. Ez pl. az ereje a kommunizmus leírásánál. A börtön remek. Csudálatosan szép részletei vannak a regénynek. Néha egy finom filozófus lélek jelenik meg. Embereket jól lát, jól éreztet. Akárkire vetíti a reflektort, az mindig életszerűen megvilágítva. A dialógusai i mindig kitűnőek. A regény ott kezdődik, ahol abba maradt. Ezek után kiváncsiak vagyunk a további életre. Mint epizódok tűnnek el az elmondottak a jövő előtt. Ki az az ember, aki ezt a múltat viszi magával. Igen tisztán, simán ír. Élvezetesen. Néha kiesik a regényből a filozofálás. De az egésznek van valami élvezetes folyamatossága. Igazi regényíró talentumnak látszik. Gyakran sekély oldalakon kell átvergődni, de jön egy egy váratlan pszichológiai fordulat, elmélyedés, truváj, s felszökken, mint a luftballon. Becses tehetség, aki tudni fog kiváló írói alkotást hozni, ha a művészi alkotás titkára rájön. Ma még nem ura a művészetének. De nem is áldozata. Helyenként magas feszültségű áramot tud bocsátani. A Tamás, amelyről Móricz e véleményt adta, 1932 elején jelent meg Budapesten, a Pantheon kiadó „új magyar regények" sorozatában. Az első kritika, Klamár Gyula írása 1932. március 13-án jelent meg róla a Délmagyarországban. Valószínű tehát, hogy Móric „lektori véleménye” 1931 májusa után, de legkésőbb 1932 elején keletkezett. De alighanem közelebb a korábbi időponthoz, hisz a följegyzés föltehetően az ígért „mielőbbi” szegedi látogatás helyett, beszélgetéspótlékként íródott. Hogy volt-e, lehetett-e szerepe a Pantheon döntésében, amely a könyv kiadását eredményezte, nem tudjuk. Valószínű, hogy valaki szólt a fiatal vidéki újságíró érdekében. S Móricz véleménye, minden bíráló megjegyzése ellenére, alkalmas lehetett arra, hogy a kiadó vállalkozzon a „fiatal” szerző elindítására. Az „új magyar regények” sorozatot ugyanis eleve a tehetséget mutató, de még nem befutott írók kiadására indították. Hogy fogadta Magyar László ezt a bírálatot? Nem tudjuk. S egyelőre Magyar és Móricz későbbi kapcsolatáról sem tudunk többet. De ebben a rövidke epizódban is van olyan, ami évtizedek távolából is érdeklődést ébreszthet; egy pillanatra ráirányíthatja a figyelmet a vidéki újságírásnak erre az érdemes mesterére. LENGYEL ANDRÁS 0 0