Délmagyarország, 1991. április (81. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-27 / 98. szám

6 magazin 1991. április 27., szombat Még nem vagyunk megcsontosodottak - Csoda, hogy az idén is létezik a Forrás? - Nem az. Van hátországa. - Kecskeméten is? - Az országban is. Olvasói is vannak és barátai. A mai világban 150 ember jön el az estjeinkre. Az elmúlt fél évtizedben Vári Attilával, Grendel Lajossal, 15 vajdasági magyar íróval, köztük Tolnai Ottóval, négy kárpát­aljaival találkozhattak, beszélgethettek a kecskemétiek. Meghívtuk Sándor Ivánt, Vekerdi Lászlót - Annus Józsefet a Tiszatáj betiltásának idején. Tavaly novemberben Mircea Dinescut. Van­nak hagyományaink. E városban arra még nem volt példa, hogy egy folyóirat 23 évig folyamatosan éljen. - De nyírják. Azzal, amivel a kultúrát általában nyírják, hogy pénzbe kerül. - Egy szűk kör művelte ezt. A megyei közgyűlés viszont a megye éves költségvetésének részeként megszavazta erre az évre a 6 milliós költségvetésünket. Ezeket a feszült­ségeket befelé élem meg, s mindig megkeresem magamban, vajon igaza lehet-e annak, aki támad. De úgy gondolom, hogy nem szerencsés a beszélgetésünk indítása. Belecsúsztunk egy álkérdésbe. Ha magamat kecske­métinek érzem, nem csökken a magyarságom. Az ország mi vagyunk. Én itt, te ott, mások máshol. Egyébként a vidéken megjelenő folyóiratok közül a Forrás kötődik legerősebben a régiójához.­­ - Ez jót tesz neki? - Elképzelhető, hogy valamikor ez az összhang természetes lesz. Ma­gyarországon tájirodalom nincs. A budapesti vers meg a kecskeméti vers nem különbözik egymástól. Azonban minden tájegységnek megvan a maga különössége, története, néprajza, s mindennek helye van a folyóiratban. - Akkor is, ha mostanság kevésbé kiváncsi erre a környezet... Értelmiségi önvédelmi taktikád van-e már? - Ha erről beszélünk, a szellemi és a gazdasági önvédelemről kell szólnunk. Újabban sajnos, inkább csak a gazda­ságival foglalkoznak, a szellemi rész elmarad. Ezért én most ezt választom. Már két éve látszott, hogy elvaduló politikai harc lesz. 1991-ben tömegkul­túrán is mást értünk, mint korábban. Ma már a szexlapok, a botrányújságok, a horrorkönyvek tartoznak ide. Nem vehetjük föl velük a versenyt. Ebből egyszerű dolog következik, hogy az irodalmi értékre kell figyelnem. - írnak az írók? - A külföldi magyarság életében is sok minden történik. Félő, hogy az irodalmukat a politika el fogja nyelni. A Vajdaságban, Erdélyben... Nálunk is van, aki ír, s van aki nem. Baka István Szegeden végezte Fűzi László az egyetemet magyar-történelem szakon, 1979-ben. Utána Egerben tanított, majd 1982-ben Kecske­métre került a Forrás szerkesztő­ségébe. Két éve ő a főszerkesztője a havonta megjelenő szépirodalmi, szociográfiai, művészeti folyóirat­nak. Tavaly köny­ve jelent meg Németh Lászlóról, és nagy tanul­mányt írt - az MTA Soros Ala­pítvány támogatásával - a mai irodalomról. Ez a pécsi Jelenkorban folytatásokban jelent meg. A felesé­ge régész, most várják harmadik gyermeküket, például izgalmas verseket ír. Igenis vannak írók, akik íróként próbálják átélni a kort. Sándor Iván épp áprilisi számunkban kezdte új esszésorozatát, a 91-es esztendőről. Fontos az esszé. Átmeneti időben élünk, de már viszonylag pontosan tudjuk, honnan jövünk. Mára a szociográfia föl­oldódott a riportban. Az írói esszé kezdi betölteni újra azt a szerepet, amit a harmincas években is betöltött. Aki képes e kort íróként átélni, hatalmas anyaggal találkozik. Pár év múlva ebből nagy irodalmi fellendülés lesz. És mi ezzel akarunk együtt haladni, nem a tömegirodalommal, nem a politikával. Korábban a Forrás is a politikai érdekesség miatt kelthetett érdeklődést. A szárszói, a népfőiskolai számunkat említeném. Én azonban arra tettem rá az életem, hogy a lapot visszavezetem az irodalomhoz. Az új irány tavalyi évfolyamunkban már észrevehető. - Tanítasz is. Kecskeméten közép­iskolában, s keddenként a szegedi bölcsészkaron. Miért? - A szakma a tanítás. Más az érték­rend a napi irodalmi ügyeket intézve, ha állandóan tanítom a klasszikusokat. Látom a gyerekeken, hogyan fordulnak el az irodalomtól, és megpróbálhatom, hogy visszafordítsam őket. Mi még rengeteget olvastunk... A folyóirat jó hátország. A vendégeket gyakran elviszem, hogy tartsanak rendhagyó irodalomórát. Más az egyetem. Hogy Szegeden taníthatok, öröm és megtisz­teltetés. Ez óraadás. Németh Lászlót s a harmicas éveket tanítom. Ősztől talán mai magyar irodalmat is. - Változott szerinted az egyetemi élet? - A mi időnkben erősebb volt. Lapot szerkesztettek, írtak... 1979-ben a Gazdátlan hajók szerzői éltek a városban. Most nem látok ilyet, de az is lehet, hogy ez optikai csalódás. Heti egy napra esek be a bölcsészkarra. Szakszerűbbek a mostani fiatalok, és kevésbé érzelmiek. Lehet, hogy ez jó változás. Másokhoz hasonlóan nekem is megvolt a nagy szegedi nosz­talgiám. Mára tárgyilagosabb lettem. Most néhány ember jelenti nekem a várost: Ilia Mihály, Baka István, Lengyel András, a beszélgetések a Kincskereső szerkesztőségében Grezsa Ferenccel. - Kell-e használnunk, amit a Kádár­korszak utolsó öt évében tanultunk? - Nem. Remélem, nem. Vagy csak arra, hogy vállalhassuk az új helyzeteket. Még nem vagyunk megcsontosodottak, s részt tudunk venni az új létrehozásában. Nekem az iskoláimmal szerencsém volt. De jobb lenne, ha egy profi iskolai rendszer nevelt volna föl, így csak energiatöbb­lettel, de változhatunk. Az utakat azonban külön kell bejárnunk. Nem adatott meg a nemzedéki cselekvés lehetősége. ZELEI MIKLÓS Magyar László és Móricz Zsigmond A szegedi újságírás, amely az 1890-es évektől a magyar vidéki zsurnalizmus élvonalába tartozik, az eltelt évszázad során igen sok kiváló munkatárssal büszkélkedhetett. Egyik csoportjuk - például Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula - elsősorban íróként vagy költőként vált országosan ismertté és jelentőssé, a többség azonban „csak" szakmája m­űvelőjeként, jótollú, „profi” újságíróként vívott ki nevet magának. Ez utóbbi csoportba tartozik Magyar László (1900-1971) is, aki a Magyar Életrajzi Lexikon szerint „újságíró, író, karikaturista" volt, de elsősorban újságíróként érdemel elismerést. Egy életet töltött el munkával különböző szerkesztőségekben. A Móra Ferenc szerkesztette Szegedi Napló-nál kezdte, a Szeged és Vidékénél, a Munkánál folytatta, majd rövid makói szerkesz­­tősködés után 1922-től a Szegednél és a Délma­­gyarországnál dolgozott. Utóbb, Budapestre ke­rülve (1940) az Esti Kurír munkatársa lett, de 1944 végén visszatért Szegedre a Délmagyaror­­szághoz felelős szerkesztőnek, onnan pedig a helyi szociáldemokraták lapjánál, a Szegedi Népszavá­nak élére került. A fordulat éve ugyan az ő pályáját is megtörte, évtizedekre megszakítva újságírói munkáját, de 1956 után visszatérhetett régi szakmájához. 1958 és 1962 között a Pest Megyei Hírlap munkatársa volt. Újságírói munkássága legjelentősebb szakaszát kétségkívül a ma is élő, immár több mint 80 éves Délmagyar­országnál töltötte, ahol a lap „nagy korszakának” vezető munkatársaival, Juhász Gyulával, Móra Ferenccel is együtt dolgozott. E tevékenysége jelentős fejezet lesz majd Szeged megírandó sajtótörténetében. Rajzai, kivált karikatúrái, melyekből kétkötetnyit még ő adott ki könyvben, szintén számontartandók, hisz az újságírói munkának e kiegészítői biztos rajztudású, eleven jellemző erejű munkák. Önmagukban is megállnak. Közülük író- és költőportréi művelődéstörténeti érdekességűek. Juhász Gyuláról, Móráról, József Attiláról, Szabó Dezsőről, Schöpflin Aladárról, Krúdyról, Kosztolányiról, Móriczról, Tersánszky J. Jenőről, Áprily Lajosról s másokról készített portréi például megérdemelnék az együttes kiadást. Szépírói munkássága azonban, bár több regénye is megjelent, s ezekből bizonyos tehetség el nem tagadható, kevéssé jelentős. Ám szá­munkra ez az ambíciója sem érdektelen. Az irodalomnak őt is elkapó bűvölete állította ugyan­is két neves kollégája, Juhász Gyula és Móra Fe­renc népszerűsítésének szolgálatába. Velük készí­tett interjúiból, tudósításaiból szép és érdekes kö­tetet lehetne összeállítani; ezek az írásai, miként más egykorú híradásai is rendre forrásértékűek. S Juhász és Móra ráadásul nem is egyedüli írói „kapcsolatai" voltak, mellettük másokkal is érintkezett­­ a fiatal József Attilától az idős Áprily Lajosig. Élete némely vonatkozása tehát tagad­hatatlanul irodalomtörténetünknek is része. Volt kapcsolata Móricz Zsiggonddal ié. A kezdet, amennyire a forrásokból jelenleg megállapítható, a Nyugat 1930. április 6-i szegedi irodalmi estjéhez köt­hető. Ekkor, mint Péter László kiderítette, töb­bek között Móricz, Kosztolányi és Schöpf­lin Aladár fölolvasó­ülésen vett részt a Tisza Szállóban. A hallgatók közt újságíróként nyil­ván Magyar László is ott volt, s megismerke­dett a vendégszereplő írókkal. Másnap, 7-én ugyanis, mivel akkor már rendszeresen raj­zolt, meg is örökítette a három írót. Karikatúra portréik Magyar hagya­tékában fönn is ma­radtak. Móriczról két rajza van, legalább az egyik ekkor készült. Az egyik egy kucsmás, „parasztos” ábrázolat, ezt Móricz mint Röszkei írja alá, a másik hagyo­mányosabb portré. (Ez utóbbi, ha jól látom, Magyar sajátkezű másolata, eredetije vagy elkallódott, vagy készítője elajándékozta vala­kinek.) Valószínű, hogy ekkor, rajzolás közben beszélgettek is, s a vidéki újságíró ismeretségbe került a fővárosi nagy íróval, akiben mindig is volt bizonyos riporteri érdeklődés és ambíció. Hogy miről folyhatott a szó közöttük, nem tudhatjuk, csak föltételezhetjük, hogy szóba került Magyar ébredező irodalmi ambíciója is. Kap­csolatuk következő, igaz, egy évvel későbbi dokumentumából ugyanis kiderül: Magyar László írást küldött a Nyugatot szerkesztő Móricznak. A küldeményt kísérő levelet, amely sok minden elárulhatna nekünk kettejük viszonyáról, sajnos nem ismerjük; Móricz válasza azonban fönn­maradt. A szegedi Somogyi-könyvtárban őrzött levél szövege ez: NYUGAT Kedves Barátom, a novellát megkaptam s köszönöm. Rettentő idők. Nem akar könyvet kiadni senki. Ha Szegedre lemegyek, mielőbb,­­ beszélünk róla. Szeretettel Móricz Bp. 1931. V. 5. E levél értelme sajnos nem teljesen világos. Eldönthetetlennek látszik: vajon a szegedi új­ságíró valóban a Nyugat számára küldte-e novel­láját? Ez ugyan első pillantá­sra valószínűnek látszik, hiszen Móricz kereste az új embereket a megújítani szándékozott Nyugathoz. De ennek a levél egy másik, egy közelebból meg nem határo­zott könyv kiadásáról szóló mondata ellene vall, s úgy tetszik, Magyar és Móricz levélváltása inkább valamilyen könyv kiadásával kapcsolatos. Ez esetben viszont a „novellára” való utalás elírás, s Móricz valójában Magyar akkor még kéziratos re­gényét, a Tamást nyug­tázta. Talán ennek véle­ményezését s kiadáshoz segítését kérhette tőle Magyar. Ezt az értelmezést nagy­mértékben valószínűsíti, hogy Magyar László ha­gyatékában fönnmaradt Móricznak egy keltezet­len, de bizonyosan még a kézirat alapján készült véleménye a regényről. Az egyoldalas, Ta­más címet "viselő kézirat gépelet, de fönt, a cím­től jobbra a név Móricz sajátkezű, ún. autográf írása. A szöveget nem gépírónő, hanem maga az író kopoghatta le; a gyors, lendületes gépe­lésből következően sok benne a betűelütés. (Eze­ket, ahol az egyszerű betűtévesztés nyilván­való, külön jelölés nél­kül javítom.) Móricz Zs. Tamás: A regény nincs komponálva. Úgy tűnik fel, mint regényesített életrajz. Nem vagyok ellene annak a lehetőségnek, hogy egyáltalán semmi művészi kompozíció se legyen a regényben. A realista látáshoz hozzá tartozik a valóság tisztelete s rábízhatja az író az életre azt a titkos komponá­lást, amit az mégis végez. Itt a kompozíciónak annyi nyoma van, csökevénye, hogy egy kép vezeti be s fejezi be­ a visszafutó sínek. Ez jelzi az új s új élet kezdést. Ugyanígy lehetne s talán kellene is folytatni a regényt ennek a férfiéletnek további életfejezetein keresztül. Az írónak legfőbb erőtelensége ott van, hogy úgy látszik, nem bírja még az egész összetett életet kézben tartani. A mellékalakok annyira eltűnnek, hogy fel sem bukkannak, hogy ez szinte víziósze­rűvé teszi ezt a teljesen reális életrajzot. Egy példa: az Évi kislánya a férfira semmi benyomást nem tesz. Egy pillanatig sem foglalkoz­tatja, annyira, hogy hat évi házasság után ugyanolyan jelentéktelen gyerek siluett marad mint induláskor. A gyerek se nem kedves, se nem ellenszenves. Nem létezik, nem avatkozik az éle­tükbe. Sem az övébe, aki mostoha apa s szinte lehetetlen, hogy egy gyermek jelenléte ne érintse. De az anyáéba sem, annak is annyira nem létező, egyetlen gondolata nem fűződik hozzá, hogy arra gondolok, hogy a gyermek nem is volt. Csak az író véletlenül dobta bele s néha mint tényt fenntartja. A gyermek ugyanis a legzavaróbb a sima életfolyamatban. Titokzatos befolyásoló még akkor is, ha egészen színtelen egyéniség. Isteni része az életnek, akármi is az eredete. Pedig ez a férfi nem közömbös lélek, ellenkezőleg érzelmes és izgalmas. De ugyanígy tűnnek el más felvetett alakok is. A Tamás szülei elmúlnak. Az Erő apja, aki szintén valaki, nem nyúlik bele a regénybe. Kibékülnek, mondja, de arra egyetlen gondolatot sem vesz­teget, hogy történt a kibékülés. Egyáltalán, a redakció is láthatatlan háttér. A város mindenestől. Az élet adta írói problémák hiányoznak. Egyáltalán nincs írói kavargás, fejlődés zökkenés. Pedig a miliőt kitűnően tudja megcsinálni, ha valamiért kell neki. Ez pl. az ereje a kommuniz­mus leírásánál. A börtön remek. Csudálatosan szép részletei vannak a regény­nek. Néha egy finom filozófus lélek jelenik meg. Embereket jól lát, jól éreztet. Akárkire vetíti a reflektort, az mindig életszerűen megvilágítva. A dialógusai i­ mindig kitűnőek. A regény ott kezdődik, ahol abba maradt. Ezek után kiváncsiak vagyunk a további életre. Mint epizódok tűnnek el az elmondottak a jövő előtt. Ki az az ember, aki ezt a múltat viszi magával. Igen tisztán, simán ír. Élvezetesen. Néha kiesik a regényből a filozofálás. De az egésznek van valami élvezetes folyamatossága. Igazi regényíró talentumnak látszik. Gyakran sekély oldalakon kell átvergődni, de jön egy egy váratlan pszicho­lógiai fordulat, elmélyedés, truváj, s felszökken, mint a luftballon. Becses tehetség, aki tudni fog kiváló írói alko­tást hozni, ha a művészi alkotás titkára rájön. Ma még nem ura a művészetének. De nem is áldozata. Helyenként magas feszültségű áramot tud bocsátani. A Tamás, amelyről Móricz e véleményt adta, 1932 elején jelent meg Budapesten, a Pantheon kiadó „új magyar regények" sorozatában. Az első kritika, Klamár Gyula írása 1932. március 13-án jelent meg róla a Délmagyarországban. Valószínű tehát, hogy Móric „lektori véleménye” 1931 májusa után, de legkésőbb 1932 elején keletkezett. De alighanem közelebb a korábbi időponthoz, hisz a följegyzés föltehetően az ígért „mielőbbi” szegedi látogatás helyett, beszélgetés­pótlékként íródott. Hogy volt-e, lehetett-e szerepe a Pantheon döntésében, amely a könyv kiadását eredményezte, nem tudjuk. Valószínű, hogy valaki szólt a fiatal vidéki újságíró érdekében. S Móricz véleménye, minden bíráló megjegyzése ellenére, alkalmas lehetett arra, hogy a kiadó vállalkozzon a „fiatal” szerző elindítására. Az „új magyar regények” sorozatot ugyanis eleve a tehetséget mutató, de még nem befutott írók kiadására indították. Hogy fogadta Magyar László ezt a bírálatot? Nem tudjuk. S egyelőre Magyar és Móricz későbbi kapcsolatáról sem tudunk többet. De ebben a rövidke epizódban is van olyan, ami évtizedek távolából is érdeklődést ébreszthet; egy pillanatra ráirányíthatja a figyelmet a vidéki újságírásnak erre az érdemes mesterére. LENGYEL ANDRÁS 0 0

Next