Délmagyarország, 1991. április (81. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-27 / 98. szám

1991. április 27., szombat TOLLAS TIBOR: Bebádogoztak minden ablakot... Az életből csak ennyi fény maradt:­­ Csillagos ég, tenyérnyi napsugár. Ezt vártuk nap-nap, homályos falak Üregéből esténként-délután. S elvették ezt is, a tenyérnyi napot. Bebádogoztak minden ablakot. Tágult szemekkel kék tengerét látom Nápolynak, s fénylő partjai felett Még vár a Vezúv, pipál és a tájon Barnára lesült boldog emberek... Látjátok ? Éjben élünk, mint vakok Bebádogoztak minden ablakot. Tízen fekszünk egy fullasztó szűk lyukba­. A szánk kapkodja be a levegőt. Mint partra vetett halak kopoltyúja Tátogunk némán - s érted, nincs erőd Szívni az étel* s ürülék-szagot, Bebádogoztak minden ablakot.­­Az Alpeseknek fenyves illatából Míg csokrot küld a hűs nyugati szél. És lelket öblít fenn a tiszta távol S mosolygó hegyek hószaga kísér, Itt tegnap társam tüdőbajt kapott! Bebádogoztak minden ablakot. Csendet hasit a sétahajó kürtje. A falon sikló leánykacagás Nem visszhangzik már zengőn a fülünkbe S az ezersípú nyár nem orgonáz. Süket a cellánk, minden hang halott. Bebádogoztak minden ablakot. Tál Bercelona kertjein szitálva Egy barna asszony meleg hangja búg És alkonyatba pendül a gitárja. Hol táncolóktól tarka még az ár. S fülünkbe folynak az ólmos napok... Bebádogoztak minden ablakot. Tapintanánk a bársonyos egekbe. Ujjunk hegyéből kiserken a vér. Mint koporsóba, be vagyunk szegezve. Csak daróc szár, vagy poloska ha ér. Simogatnánk a sugaras napot, S bebádogoztak minden ablakot. Londonban bál van, a parketten siklik A sok selyem­be öltözött leány. Puha hajuknak hamvassága izzik Lágy bátoroknak tükrös hajlatán. Nyugat táncol,­­ tán végképp eladott?!... Bebádogoztak minden ablakot. Nyelvünket most a friss tavasz zamatja. Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait •Víz alvadt bűznek, hol minden falatra Émelygő gyomrod fordulna itt. De lenyeljük e végső falatot, Bebádogozunk minden ablakot. Az éhségmarta testünket telt álom Lakatja jól­­ és ínyenc ételek ízét kinyírja Párizs,­­ szinte látom. Hogy kúszik el a neonfény felett A Néma Rém - s nem lesz több hajnalod... Bebádogoztak minden ablakot! A rádiók csak üvöltsék rekedten A szabadságot s az ember jogát. Itt érzi csak befalazott testem A milliókkal Moszkva ostorát. S Váctól Pekingig zúgják a rabok: - Ha nem vigyáztok, az egész világon Bebádogoznak minden ablakot! - B Vác. 1953. izányára sokáig emlékeznek a résztvevők a Royal Szálloda hétfő esti kávéházára, melyen el kellett húzni a hátsó helység függönyét is, olyan sokan voltak. Hogy kik? Főképp az idősebb generáció képviselői, a Kávéház egy-két klasszikus vendége, aztán volt amerikás magyarok, egykori hadifoglyok, s mindazok, akiket érdekelt az örökifjú Tollas Tibor élete és személyisége, azé az emberé, aki több mint harminc esztendeje jegyzi a müncheni székhelyű Nemzetőr folyóirat vezetését, emellett költő, s olyan múltat mondhat magáénak - akarva-akaratlan -, mint bizony kevesek. Mert hosszú és olykor keserves volt az út a soproni hadapród iskolától a magyar nyelvű újság müncheni szerkesztőségéig. Előbb Teszári Gábor mondta el a költő leghíresebb verseit, majd Medvigy Endre, irodalomtörténész beszélt az életútról, a kárpátaljai kalandról, hogyan mentett meg Tollas főhadnagy huszonegynéhány magyar falut a szovjet közigazgatástól a háború végén, majd a keserves váci börtönévekről szólt, végül néhány mondatban értékelte Tollas Tibor költészetét. Tudósítónak, nem akarván ünneprontó lenni, azzal a néhány mondattal mégis kedve támad polemizálni, mely szerint Tollas Tibor emberi harmóniát sugárzó és szeretetttől teljes családi költészete külö­nösképp fontos ebben a mostani, széthulló és már csonka családoktól szenvedő korban. Mert ugye, a kérdés mégiscsak az lenne, mire használható a vers, használható-e egyáltalán, van-e a költőnek meghatározható dolga.. Aligha hihető, hogy jobb lesz egy társadalom, ha szép verseket írnak. Ezután maga a főszereplő következett, aki életében először járt Szegeden, ámbátor valószínűleg nem utóljára, mert biztosan visszahívják még a rokonok, a siker. Pedig nem így indult. Tollas, akárcsak az emigráció jónéhány jelentős figurája, ötvenhatos menekülése után megfogadta, hogy addig nem lép Magyarország földjére, amíg ott idegen csapatok csizmái is taposnak, s nem választhat a nép, szabadon, neki tetsző kormányt. S jön. A visszatérés megtörtént. Az est címe különben ez volt: Bebádogoztak minden ablakot. Ez volt a múlt. Mondjuk azt, a kibádogozás megtörtént. De kilátunk-e azokon az ablakokon? És egyáltalán, megvannak-e még azok az ablakok? Nem kellene újakat építeni? Dal 5 magazin DM Lengett a szent levegő Emlékezés a negyven évvel ezelőtti első írószövetségi közgyűlésre A Magyar Írók Szövetségének egy-egy közgyűlése mindig esemény volt, a hatalom már előre félt, mit mondanak megint ezek az írók. Azok pedig beszéltek: egyszer rejtjelesen, egyszer brutális szabadsággal, mert négy-öt évenként szinte az egyetlen alkalom volt arra, hogy az értelmiség megüzenje saját autonóm véleményét. Negyven esztendeje, 1951. április végén tartották az elsőt. Az is esemény volt, de csak olyasféle, mint a sztahanovisták első kongresszusa: szomorú, nevetségesen szomorú esemény, hisztérikus támadások, kirohanások, denunciálások, ráolvasások fekete miséje. - Amikor Révai József, a mindenható belépett, megszentségesült, megaranyosodott a levegő - emlékezik vissza rá Takács Imre. - Én akkor voltam fiatal költő, s ugyanúgy vidéken laktam, mint ma, csak nem Fehérváron, hanem egy Vas megyei kis faluban. IBUSZ vasúti jegyet kaptam oda-vissza, a tetthelyen meg egy aranyozott feliratú díszdobozt osztogattak szűz, ártatlan jegyzetpapírral tele, hogy rájuk róhassam Révai örökbecsű szavait. Még ma is őrzöm. - Negyven éve jársz az írószövetség közgyűléseire; melyik volt a legemlékezetesebb? - Az az első, az ezerkilencszázötvenegyes. A Váci utcai új városháza épületében celebrálták. Akkor találkoztam először nemzedéktársaimmal, s a nagyokkal: Veres Péterrel, Szabó Pállal, meg hát azzal a rengeteg élő klasszikussal, úgy néztem rájuk, mint az istenekre. Megállt Illyés a vécében, kinyitotta a csapot, és azt mondta: „Kezet kell mosnom, előre kezet kell mosnom, mert sok kéz fogja bemocskolni.” Veres Péter a díszemelvényen ült, és úgy mosolygott, mint egy napraforgó. Nem is mosolygott, röhigcsélt a sü­letlenségeken. De röhögnie kellett volna: észveszejtő, tébolydába illő komédia volt az egész.­­ Például egy suttyó költőre azt a feladatot sózták, hogy Illyésnek rohanjon. Illyés másnap fölolvasta Az építőkhöz című versét, amelyben ezek a sorok is benne vannak: "Kettős küzdelem/hősei az új épületeken, /rajtatok/fordul meg: börtönt rakjatok / vagy bástyát, jól vigyázzatok! ” A bástyával nyilván arra a Rákosi-féle mondatra utalt, hogy „Hazánk nem rés, hanem erős bástya a béke frontján." Ezzel talán megadta a hatalomnak, ami a hatalomé, viszont az előtte lévő szó: a börtön. 1951-ben börtönt emlegetni egy „szabad" országban, kész felségsértéssel ért föl. S Révaiéknak Illyéstől le kellett nyelniük a békát. Annak a közgyűlésnek ez volt a leghatalmasabb szava. Csak egyetlen szó, még nem Egy mondat a zsarnokságról, csak hat aprócska hang, de akkorát dübörgőn, hogy még ma is a fü­lemben ekhózik. Olvasd el, benne van a közgyűlés jegyzőkönyvében. Mi, akik odalent ültünk, hallottuk, értenük a szót, Révai meg a szolgája. Horváth Márton annyira süket volt rá, hogy a könyvből se cenzúrázták ki.­­ Igen, hát egy nagy rituálé volt az egész, nekem mégiscsak a legemlékezetesebb. A többire nemigen vélekszem. Melyiken is? Valamelyiken egyszer azt mondta Darvas József: „Már hallom a trombitaszót." Mit hallhatott? Semmit. Nem hallatszott akkor még semmiféle trombitaszó. Az 1986-os közgyűlésen már igen. A Vigadóban. Az volt az ötvenegyesen kívül az egyetlen emlékezetes összejövetel. Legalábbis nekem.­­ Lehet még ezután is közgyűlés, én azon se fogok felszólalni, mert az egész írószövetség nem érdekel. Nem először mondom: se Homérosz, se Tolsztoj nem volt írószövetségi tag, anélkül is nagyot teremtettek. Persze azért nem olyan sima a dolog: a kollektivitás borzasztó szép, olyan, mint a gála: összekulcsolt tenyeremben tartom a másikat, annak a válla pedig egy harmadikat emel a magasba. Legalábbis így volt, amikor az én nemzedékem, a Nagy Lászlóé, a Juhász Ferencé belépett az irodalomba. Volt egy írószövetségi közgyűlés hajdanán, még a szelleme is régen szertefoszlott, de azért mégsem csak mese, monda, rege, hanem igaz, véresen komoly történet volt.­­ Nekem ugyan a legemlékezetesebb, még egy ilyet azért soha többet. Ezzel a mondattal fejeződik be Takács Imre megíratlan, szóbeli jegyzőkönyve a negyven évvel ezelőttiről. GYŐRI LÁSZLÓ Horváth Csaba írásai Tánc Ma fanatikus tánccal látom el a lakókörzetem előfizetőit. Becsengetek és vagy az előszobában, vagy a nap­paliban, vagy a hálószobában, vagy a kanapéra felugorva rituális táncot lejtek, aztán kipipálom őket a noteszomban és följebb megyek egy emelettel. Pazar Nem beszélünk, nem szenvedünk. Savanyú cukrot szopogatunk. A Nap szépen süt, az idő jót mulat, s mi kis helyen is elférünk. Csókolgatom, mert tudom, hogy ezt elvárja, s be kell vallanom, hogy nincs ellenemre. A nyakát nyújtja, s a szél a szemembe fújja a haját. Szép és én is az vagyok. De más nincs közöttünk. Valamikor angyal volt, most huszonhárom. Rágózik és rossz helyen használja a szavakat. Sétálunk a Tisza-parton - én ugyanazt mondom: nem rontok, nem javítok magamon - nem fogja meg a kezem. Ő soha nem szerelmes, „legfeljebb ragaszkodók" - legalábbis ezt mondja, én viszont nem tehetek mást, és ő sem lehet meg nél­külem. Ezt udvariasságból nem hangoztatom. 23 éves és úgy érzi, itt a világ vége. Valamit én is sejtek, de ő egyszerűbb. A Nap felborzolja a kőrisnek koronáját, a madarak lopják a napot, de így is van mit egymásra kennünk. Most kedvem lenne össze­rogyni mellette, hogy láthassam a tanácstalan kétségbeesést a szemében, a felháborodást, hogy ez pont vele történt meg. Legszívesebben véreznék is, hogy tudja meg milyen másért vérezni. Nekem a vérzés is a fejemen lenne. Maradna egy nagy heg, amit a hajam eltakarna, ő viszont pontosan tudna. Ha megkérném, hogy legyen egye­dül, beszéljen magával, ne ragasz­kodjon máshoz. Én kedvesebb után néznék­ ő meg a függöny mögül, és leoltaná a villanyt, hogy jobban lássa: a kabátom folyton beleakad a kerítésen túllógó bokrok ágaiba - bennem min­dennek vége. Erről szó sem lehet - nincs is. A padon ülve előrenyújtott lábát nézem érdeklődve - ő nem szól, én a barátságról meg a hű szerelemről beszélek. Azt is szereti, ha az amsz­terdami kétágyas szobát, meg a wurlitzert mesélem el. Amikor angol punkgyerekekkel néztük a hotel egyetlen tévéjét Elton John-t a Tommyban. Én könnyekig hatódtam. Rajta kívül senkit nem érdekel, és engem csak az ő érdeklődése tud lekötni. A szívem könnyű, még ő is elbírja. Talán túl könnyedén is. Kedvem lenne eltakarni az arcát vagy a sajátomat, kedvem lenne egészen eltakarodni. De szentnek lenni szégyen. És lehetetlen. De elégedett lenni, egyedül­­ bűn. És reggel, amikor fölébredsz nem történt semmi, az asztalon kis kosárban két mákoscsiga. A Csúnya-testvérek Sz. F.-nek Ma nálam jártak a Csúnya-testvérek. Alig győztem hálálkodni, lesegítettem a kabátjukat, odaadtam nekik a papucsomat, meg a Robiét is. Mond­tam, hogy ha nem akarják, nem kell levenni a cipőt, de csak mondták, hogy ők le akarják. Akkor az ő szívük joga gondoltam, és nem erőltettem a dolgot, hanem odaadtam nekik a papucsokat, csak megkértem őket, hogy ha külön nem ragaszkodnak hozzá, akkor ne csoszogjanak, mert nagyon érzékeny vagyok a zajokra. Mondtam, hogy ne nézzenek körül, mert kicsit nagy a kosz, régen takarítottam, föl kellene mosni, és közben hunyorítottam a szememmel, ezt ők rögtön megértették, és még hozzátettem, hogy sokat dolgozok mostanában. Bevezettem őket a szobámba, mondtam, hogy még ne nyissák ki a szemüket, és gyorsan egy halomba dobáltam a szennyest, és leterítettem egy lepedővel. Persze a Csúnya-testvérek egyfolytában engem nézték meg a sok szennyest, éreztem, hogy a tekintetük követi minden mozdulatomat. Gyorsan végeztem, nem tartott semeddig. Kértem, hogy üljenek le az ágyamra, én meg elülök a földön, kicsit szabadkoztak, hüm­­mögtek, de aztán meggyőztem őket, hogy szeretek és szoktam is a földön üldögélni, és ha most nem is, de egyszer érdemes lenne nekik is kipróbálni. Kérnek-e teát vagy szódavizet, és ha igen, cukorral vagy cukor nélkül? Annyira udvariasak voltak, hogy ne fáradjanak, csak a fejü­ket ingatták Teljesen egyszerre rázták a fejüket, olyanok voltak, mint két tojás, pedig nem is ikrek. Egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy vajon vannak-e egypetéjű testvérek. Ők mintha a gondolataimba látnának, némán rázták a fejüket. Mondtam, hogy <?? (Hát az én szobám. Nyugodtan körülnézhetnek, belelapozhatnak a könyvekbe, újságokba, megnézhetik a falon a képeket, kérdezhetnek bármit. Hogy bátorítsam őket, el is meséltem, hogy milyen kisgyerek voltam, meg hogy mikor mutattam meg először a fü­­tyimet lányoknak. Figyelmesen hallgattak. Aztán megmutattam, hogy mit látni az ablakból, hogy hová járok boltba, meg újságért. Láttam, hogy lopva az órájukra pillantottak és mondtam, hogy nem akarom föltartani őket. Nem volt kedvem kikísérni őket az előszobába, mondtam, hogy ha elmennek jó erősen csapják be az ajtót. Nem sokára hallottam a csattanást, és az ablakból láttam, ahogy szorosan egymás mellett csoszognak a busz­megálló felé. Csak később vettem észre, hogy elvitték a papucsomat, amit egyáltalán nem is bántam, de az kellemetlen, hogy a Robiét is. Ezt nem tudtam mire vélni. Gond Most nagyon határozottan utasítom magamat, hogy gondolkodjak. Csak addig nehéz, amíg az embernek nem jut eszébe semmi. Ez egyébként az összpontosítás nagy átka: addig összpontosít az ember, míg egyetlen pontra zsugorodik a figyelme, a pontnak meg köztudottan nincs kiterjedése, vagyis pont olyan, mint a semmi, ami köztudottan nincs, csak neve van, hogy lehessen vele beszélni vagy vele másokat ijesztgetni. De ez nem hely, ahol tábort bontani érdemes. Gondolkodni csak szépen sorjában lehet, levegősen, térben. Innen ered a „költői rend" elnevezés. Magam is híve vagyok. De vajon a hit nem akadály-e a tudás útjában? Nekem nem akadály. Háta mögé kerüléssel egy pont, ippon, és már közvetlenül a tudás kapujában állok. Vagyis a hiten át vezet az út a tudáshoz? Vagy maga a hit az út, a tudás? (Ilyen ez a nyelv, csupa kis akna, vészkijárat, alagút, tükörterem, verem és álmennyezet. Rajta gon­dolkodni nem érdemes.)

Next