Délvilág, 1992. március (49. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-11 / 60. szám
r fi Tisza szabályozása elhibázottnak nem mondható. Pedig nyilván ő is tudott Szeged nagy tragédiájáról. Iványi Bertalan ugyanezt hangoztatta: az Alföld ármentesítése, a Tisza szabályozása helyes alapon indult el, és az egyedül járható úton ért célhoz." Szeged sajátítja ki magának az emlékezést, pedig nem egyedül ő szenvedte. Porcsoránál szakadt át a friss gát, ami ettől lefelé esett, mind beleesett. Hetvenhétezren levonták már belőle a tanulságokat, akár jól, akár rosszul, mit tudnánk mi még hozzátenni? A magunk eszével talán semmit, de most akadt a kezünkbe Vágás István vizesmérnök egyik közelmúltbeli előadásának leírt változata, abból talán sikerül előhalásznunk néhány érdekes szempontot. Lépten-nyomon hallani mostanában is, az volt a legnagyobb baj, hogy rosszul fogtak hozzá a Tisza-völgy ármentesítéséhez, és menet közben még seregestül jöttek elő komolyabbnál komolyabb hibák. A leggyakrabban hangoztatott érv, hogy fölülről lefelé végezték a szabályozást, ennélfogva az a rettenetes víztömeg, amely a föntebbi kész mederben fölgyorsult, itt öntötte ki mérgét nálunk. Illendően el is szoktunk csodálkozni, mikor ezt halljuk: ennyit nem tudtak volna az akkori szakemberek előre? Aki látott már vizet folyni, és kicsit is tud gondolkodni, annak ezt tudnia kell. Azt olvasom ki Vágás István előadásából, hogy tudták is. Annyira tudták, hogy a többféle terv közül azt fogadták el, amelyik a legokosabban kombinált. Kezdték építeni a töltéseket fölülről, az átvágásokat viszont alulról. Mivel azonban a Tisza túlontúl hosszú folyó volt, a teljes szabályozás az akkori eszközökkel száz évnél is tovább eltartott volna. (így is 1846- ban kezdték el és csak 1908- ban fejezték be.) Célszerűbbnek látszott tehát, ha egyszerre több helyen végzik a munkálatokat, és azokat a lehető legrövidebb idő alatt be is fejezik. A lényeg számunkra most az, hogy Széchenyi Istvánék a kor legjobb vízügyes koponyáinak eszére és tapasztalatára támaszkodtak. Másik, ugyancsak gyakran hangoztatott érv: ha a Marost nem Szeged fölött, hanem Szeged alatt vezetik be a Tiszába, akkor a két folyó áradása soha nem találkozhatott volna olyan szerencsétlenül össze, hogy annak szegedi hullámsír legyen a vége. Ha már ekkora munkába belevágott az ország, ez a kicsike eltérítés igazán megérte volna! Akik ezt állították, illetve állítják ma is, nem veszik figyelembe az áradások vízduzzasztó hatását. Ha a Duna akár Csongrádig is visszaduzzaszt, akkor a Marosnak az a négy kilométer különbség meg se kottyanhat. Még vádolták is a szegedieket önös érdekeik túlzott figyelembevételével - azért ragaszkodtak a mostani becsatlakozáshoz, hogy a marosi hajók is kiköthessenek a városi rakparton. Az 1970-es árvíz után mindenesetre Dégen Imre vízügyi államtitkár megvizsgáltatta egy száz kilométerrel lejjebb helyezett Marostorkolat hatását is. Nem négy, hanem száz kilométerrel lejjebb! Legföljebb centiméterekkel enyhíthette volna Szeged helyzetét. A magyar és a jugoszláv szakértők ugyanarra a véleményre jutottak. Szokták emlegetni azt is, hogy Pallavicini őrgróf érdekei egészen mások voltak, mint a város érdekei. A tanulmányban viszont azt olvasom, és igazat is adok neki, hogy lehettek ugyan különböző érdekek, ütközhetett a földesúri érdek a közérdekkel is, de a Tisza szabályozásánál mindez nem számított. Az őrgróf birtokát ugyanúgy elvitte a Tisza, mint a várost. És ezt látnia kellett előre az őrgrófnak is. Ha viszont láthatta mindkettő, miért nem sietett megerősíteni a töltéseket? Mert egyiknek se volt anyagi ereje hozzá! Ez a döntő ok, és nem más. Akkor is, ha egykorú publicisták és későbbi történészek formás vitákat kerekítettek a dologból. Föltehetjük azonban a kérdést, csöndes időben is: mi volt tehát a döntő ok? Ha nem a szabályozás elhibázott sorrendje, ha nem a Maros helytelen „bekötése”, és ha nem is az őrgróf? Elüthetnénk avval, hogy a rendkívüli időjárás, mert ezt megcáfolni úgyse tudja senki. Vágás István azt feleli erre, nem a szabályozás volt elhibázott, hanem az volt a baj, hogy akkor még nem fejezték be! Mert ez a szerencsétlen ország már akkor is szegény volt - teszem hozzá én. Kialakult ugyan, és menet közben korszerűsödött az árvízvédekezésben érdekeltek és a központi hatalom együttműködése, voltak hozzá kiváló koponyák, és teherbíró, munkájukat szinte művészi tökéllyel végző kubikosok, csak éppen szegények voltunk ehhez a döbbentesen hatalmas munkához. Szeged szomorú katasztrófája nem csak az egész ország, de egész Európa figyelmét is fölharangozta. Nagykörútunk fölparcellázott neve - a támogató országok fővárosairól nevezték el - önmagában is jelzi ezt a történelemmé magasztosult figyelmet, de a tanulságok is európaiak. Minden katasztrófa megdobogtatja a segíteni kész szíveket és megmozgatja a védekezni kényszerülők elméjét is. Az a tény, hogy abból a bizonyos hullámsírból bámulatos gyorsasággal „támadt föl”, önmagában is hosszú időre ide kötötte a világ figyelmét, de a részletkérdések is közfigyelemre tarthattak igényt. A város valóban szebb lett, mint volt, és ezt nem győzik hangoztatni ma sem, leginkább a más városok tervezői. Könnyű Szegednek, elmosta az árvíz, egyszerre foghatott hozzá a teljes újjáépítéshez - mondogatják. Biztosan igazuk van - ne felejtsük -, de a mintegy százötven halott is elgondolkoztat bennünket még ma is. Modern nagyvároshoz illő utcaszerkezettel leptek meg bennünket a várostervezők és nagyszerű épületekkel. Országos kampány lett a közelmúltban a városközpontok rekonstukciója, szinte elsírja magát az ember, látván a lehangoló eredményeket. Hogyan tudott Szeged legnagyobb szorultságában felszínre hozni ennyi tehetséget és akaratot? Ha a víz szinte lemosta a térképről, nem kezdték el újra toldozgatni a régi nyomvonalakon - majdnem romvonalat írtam bátor kezdeményezéssel új várost rajzoltak föl helyette. Ma is elámulunk a gyorsaságon, mert még hozzá tudjuk gondolni az akkori építkezések technikáját. Hányszor eszünkbe jutott a Nemzeti Színház évekig tartó fölújítása során, hogy az akkori szorult helyzetben, miközben az egész várost újjáépítették, négy év elég volt teljes pompája eléréséhez. Pedig a víznek is vissza kellett húzódnia, a földnek kiszáradnia és a terveknek elkészülniük. A Nagykörúton belül átlag két méterrel emelték meg a terepszintet, és ezt vitték végig a sugárutakon is. Közönséges kubikosmunkával, legföljebb bordéllyal. Rendbe hozták és megépítették azt a körtöltést is, amelynek igazi hasznát, szerencsénkre, mostanáig nem kellett élveznünk. Sajnos, így illett bele a város újjáépítése abba a hatalmas munkába, amelyik a Tisza-völgy ármentesítése címet viseli napjainkban is, és 62 évig tartott. Hogyne lennénk büszkék rá, hiszen Európában nem volt és azóta sincsen, párja. A Tiszaújlaktól Titelig terjedő, 1214 kilométeres hosszúságot 102 átvágással 756 kilométerre tervezte már Vásárhelyi Pál lerövidíteni, és a végeredmény: nagyszerűen megépített, árvizek által többszörösen kipróbált töltés a folyó mindkét oldalán. Monumentális mű született. A Tisza szabályozása második honfoglalásunk, nemzeti történelmünk dicsőséges fejezete - így fejeződik be a tanulmány. Azt hiszem, ez a záró pátosz jogosan hangzott el a vizesmérnök szájából. Bogdánfy Ödön vízimérnök, tudós és műegyetemi tanár már 1906-ban ezt írta könyvében: A Tisza szabályozása elhibázottnak nem mondható. Pedig nyilván ő is tudott Szeged nagy tragédiájáról. Iványi Bertalan ugyanezt hangoztatta: az Alföld ármentesítése, a Tisza szabályozása helyes alapon indult el, és az egyedül járható úton ért célhoz. Még nagyobbnak tűnik ilyen környezetbe foglalva Szeged katasztrófája. Minden a legnagyobb rendben folyt, a várost mégis elvitte a Tisza. A körülményeket ismerjük - ezért harangoznak március 12-én, hajnalok hajnalán. HORVÁTH DEZSŐ ENYEDI ZOLTÁN FOTÓI Gergely-napi hajnali harangszó • Szeged katasztrófája • Európa tanulsága Nincsen semmilyen kerek évfordulója mostanában a Tiszának - általában pusztításairól szoktunk megemlékezni de a Gergely-napi hajnali harangszó most is emlékezteti a szegedieket a 113 évvel ezelőtti nagy pusztításra. A finom lelkű emberek is úgy emlegették ezt a katasztrófát, hogy hullámsírban veszett el Szeged. Mert olyan szépen hangzik a hullámsír, mint világháborúban a vérzivatar. 4 SZERDA, 1992. MÁRCIUS 11.