Délvilág, 1993. szeptember (50. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-07 / 208. szám

• Házon belüli munkanélküli a tévében Ki gondolná, hogy Antal Imrének, az idei Ki Mit Tud? műsovezetőjének nincs öltözője az amatőrök vetélkedőjén, így az interjú tetthelye - a Madách Színház büféje - maradt „összefutásunk” színhelye, szombat délután, az első középdöntő élő adása előtt. • Rögtön az első számú öltöző ajtaján olvastam, hogy az Antal Imre szobája - firtatom az öltözőnélküliség-rejtélyét először. - Igaz, meg az is ki van írva, hogy smink, ezért aztán mindenki odajár sminkelni. Szerencsére nem messze lakom, hazamegyek, felveszem az öltönyömet, itt nem is kell öltöznöm - magyarázza mosolyogva a megoldást. • Gyakorlott Ki Mit Tud?-nézőnek számít, már úgy értem, belülről. - Az öt évvel ezelőttiben szintén műsort vezettem, azt ismerem így a legjobban. Az ős-Ki Mit Tud?-okon pedig a válogatókon voltam zsűritag, még zongoristaként, zenei szakértőnek hívtak meg. • A régiek fényében: milyen az idei vetélkedő? - Tulajdonképpen ugyanolyan, akkor is voltak tehetséges fiatalok, most is vannak. S most is akad néhány nagy felfedezett az indulók között, hadd ne mondjak most neveket. • Van-e esetleg favoritja? - Nincsen, győzzön a jobb, a tehetségesebb. • Akkor mint egykori zenei szakértőt kérdezem, milyenek a muzsikusok? - Bevallom őszintén, hozzám a pop-rock-metál műfajok fényévnyi távolságokra vannak. A létjogosultságukat természetesen elismerem, csak úgy vagyok velük, mint a sárgaborsó-főzelékkel. Ha meglátom, menekülök. 0 0 No és a komolyzene? - Óriási felfedezés a csellista kisfiú, egyszerűen zseniális. S mindössze két éve tanul csellózni, mások ilyenkor alig tudnak egy ép hangot húzni a hangszeren, ő meg virtuóz módon játszik. 0 Szomszédbosszantás helyett... ...van egyébként egy erre vonatkozó olasz közmondás is: kezdő hegedűstől ments meg uram minket. • A daliás idők Ki Mit Tud?-jai felfelé ívelő művészpályák startpontjai voltak. Ez még az öt évvel ezelőttire is vonatkozik, hiszen indult egy szavaló fiú, aki ma a Vígszínház tagja. Kálid Artúrnak hívják. • Szerepelt az Angyalbőrben című tévéfilmsorozatban, annak idején pedig a vetélkedőn is katonaruhában jelent meg. Apropó katonák, a Ki Mit Tud? megszokott szereplői ők. Nem véletlen, ugyanis a honvédelmi minisztérium és a belügyminisztérium is meghirdeti a pályázatot, s egészen a televíziós elődöntőkig katonai, ill. belügyi vonalon fut a verseny. • A véresen komoly viadalt általában oldja egy kis humor, mondjuk az értékelésnél. Az ősidőkben vonatba ülhettek a továbbjutók, az elődöntőkben pedig bábokkal szavaztak a zsűritagok. Hogyan fogadta az új módszert? - Mókásnak találtam, persze hogy gyermeteg volt, mondhatnánk, infantilis, de ez nem baj. A szavazás funkcióját ugyanis ellátta, s a zsűritagok sem tiltakoztak, belementek ebbe a jó heccbe. A középdöntőktől kezdve azonban visszatért a komoly pontozás. Maradjunk még egy kicsit a komolytalanságnál, hiszen ez azért Antal Imrével is összefügg. Gondolom, különös figyelemmel kísérte az egyéb kategóriát. - Egészen zseniálisnak tartom a Hét mínusz négy törpe formációt, akik sokkal erősebb anyagot hoztak a középdöntőre, mint a válogatóra. • Esetleg láthatjuk őket a Szeszélyes Évszakokban? Nem vagyok ugyan szerkesztője a műsornak, de azért súgni tudok. • A tévét nézve azt vettem észre, ma már mintha nem minden csapból Antal Imre folyna. A Szeszélyes Évszakokat és a Ki Mit Tud?-ot leszámítva hirtelenjében nem is tudnék fix műsorokat megnevezni. - Az elmúlt évben jóformán házon belüli munkanélküli voltam. A fix valóban a Szeszélyes Évszakok, s nagyobb tervekről, sorozatokról most sem tudok beszámolni. Azért csurran-cseppen egy-egy műsor, az egykori Nyílik a rózsaverseny győzteseivel ülünk le hamarosan nosztalgiázni egy film keretén belül, majd felvesszük Fellegi Ádámmal az Út a Nap alatt tehetségkutató műsort. E pillanatban ezek várnak rám. • E tétlenség oka kereshető a Magyar Televízió élén bekövetkezett változásban? - Engem valaha azért hívtak oda, hogy a Zenei Főosztály munkatársa legyek. Az is voltam. Most művi úton leoperáltak a komolyzenéről a tévén belül, aminek személyes okai vannak. • És a Szórakoztató Főosztály? - Az most alakult vissza, s nem tudom, hogy kik a munkatársai, vagy például helyileg hol is van... - Nem hívták oda? - Nem, teljesen érthetetlen módon betettek a Szerkesztői Főosztályra. Ami azért meglepő, mert életemben nem szerkesztettem televíziós műsort, és nem is fogok. Hát akkor hol legyen a helyem? - természetesen a Szerkesztői Főosztályon. • Egyfajta levitáció alakult ki ezek szerint. - Végülis igen. Annak idején kitalálták ezeket a kis alkotó közösségeket, producer-irodákat, akik igyekeztek jobbnál jobb műsorokat kitalálni, hogy a másik elől elhalásszák a lehetőséget. Ezt most megszüntették, visszaállt a régi struktúra, főosztályokkal, főosztályvezetőkkel, helyettesekkel megint felépült a piramis. D S ebben nem sok hely maradt Önnek? - Nem tudom, hogy benne vagyok-e egyáltalán. Én a televízióba akkor megyek be, ha dolgom van. Nincs egy íróasztalom, nincs egy szék, amire azt mondhatnám, hogy az enyém. Viszont nem is marakodok a televízión belül, én csinálom a televíziót. Ez is valami. - Máshová nem hívták? - De igen. Egy másik televízióhoz, ami állítólag nemsokára indul. Rendkívül kecsegtető ajánlattal álltak elő, úgyhogy azt hiszem, komolyan fontolóra veszem. Külföldi tőkével induló műholdas tévéadásról van szó egyébként. Akkor viszontlátásra, talán az égi csatornákon... TAKÁCS VIKTOR Csevegés Antal Imrével • A tiszai homok nem kéjpamlagkorongos szadisták A hatodéves lengyel állampolgárságú, szegedi orvostanhallgató - talán csak nem gyermekgyógyásznak készült - az egyik közismert, Tisza melletti szórakozóhelyen megfelelő partnerre vadászott. A „tervet” túlteljesítette, mivel kettőt is felhajtott a hozzá mérhető férfiakból. Az egyezkedés nyelvi akadályain túljutva, megállapodtak, hogy az új híd alatti füves-homokos terület lesz a „kéjpamlag”, elosztották a szerepeket, a csak rájuk jellemző visszavágó reményében. A helyszínre érkezve, a szóban lejátszottak ellenére váratlan fordulatot vett az ügy: a két, húsz év alattinak tűnő „szerelmetes társ” egyike vasdoronggal ütlegelni kezdte a lengyel férfit, majd arra kötelezte, hogy anyaszült meztelenre vetkőzzön a huzatos Tisza-parton. A dorongos szadisták fajtalankodásra kényszerítették a megroggyant ügyfelet. Az áldozatnak volt annyi „szakmai” gyakorlata, illetve lélekjelenléte, hogy ájultnak tetette magát, s így megszabadult kérőitől. A két bűnöző arccsonttöréssel és számtalan zúzódással sorsára hagyta áldozatát. Arra járó kerékpárosok értesítették a rendőrséget. Az egyelőre ismeretlen tetteseket körözik. . r egyik reggel Keresztesné kladtan csapta össze tenyereit a hitvesi ágyban, amikor hanyattfekvő férje fején, hajába belenyírva különös geometriai alakzatokat fedezett fel. Keresztesné azonnal felrázta Keresztest a hitvesi ágyban, amit először a férj nem nagyon értett, morgolódott, hogy legalább a hét egy szabadnapján hagyja tízig aludni, de az asszony nem hagyta annyiban és kirángatta a fürdőszobába, ahol egy kézitükör segítségével megmutatta a Keresztes fejébe nyírt, mint utóbb kiderült, koncentrikus köröket (azonos középpontú, de különböző sugarú köröket). Erre már Keresztes is meglepődött, felöltözött, fésülködni nem mert, és elrohant a legközelebbi borbélyhoz. - Kedves Keresztes úr, mit mondjak - mondta a borbély -, ilyet még életemben nem láttam, de azt biztosan állíthatom, hogy ilyet fodrász nem tud csinálni, és főleg nem éjszaka, [Kicsi] egy alvó vendégen. Jobban tenné, ha elmenne az Akadémiára, és megmutatná egy professzornak. Keresztes nem habozott soká, még délelőtt felutazott a fővárosba, az Akadémiára. Ott a portás jócskán megvárakoztatta, mert azt gondolta, hogy ez a Keresztes teljesen megbugygyant. Két óra telt belé, mire egy ebédelni induló professzor meglátta Keresztest és a fejét. A professzor azonnal látta, hogy itt igazán különleges esettel áll szemben, és egyből tanácskozást hívott össze az Akadémián. Keresztest hosszas és tüzetes vizsgálódásoknak vetették alá, több napi kosztot, kvártélyt kapott. A professzorok egyöntetű véleménye szerint, azon a bizonyos éjszakán, Keresztes fejére ufó szállt le, az rajzolta a hajköröket. A laboratóriumi vizsgálatok eredménye szerint Keresztes feje közelében töbszörösére nőtt a térerősség, a hajsörték a vágás után az óramutaó járásával ellenkező irányba dőltek, s azt is megállapították, hogy ugyan vágásról beszéltek, de vágásnak nyoma sincs, mintha a hajszálak így nőttek volna. Az eset, a nagy titoktartás ellenére, valahogy mégis kiszivárgott, és újságírók tucatjai keresték fel Keresztest a lakásán. Fotózták fekve, állva, faggatták arról az éjszakáról, de Keresztes nem sokat tudott mondani. De nem viselte meg a nagy felhajtás, szerette, ha körülötte forog a világ a szeme. Azonban néhány hét elteltével Keresztes „levágott” hajszálai utolérték a többit, s az akadémiai dosszién és a „néhány" fotón kívül nem maradt más nyoma az ufók fejre szállásának. Keresztes élete újra a régi kerékvágásba került. Bánta is meg nem is. Legalább fél év telt el az eset óta, amikor az Akadémián jelentkezett egy férfi, és azt állította magáról, hogy ő vágta le Keresztes haját egy tompa körzőre szerelt borotvával. Ez a bejelentés nagy port vert fel, sokan megkérdőjelezték a professzorok szavahihetőségét. A férfit magánlaksértésért és illegális, erőszakos hajvágásért bebörtönözték. Már majdnem teljes homályba vesztek a hajkörök, amikor Keresztesné újabb titokzatos köröket fedezett fel, de ezúttal Keresztes ágyéki szőrzetén... PODMANICZKY SZILÁRD Néminemű rendszerváltás kellett ahhoz is, hogy fölfedezzük: régen is csináltak filmeket. Elméletileg ugyan tudtunk róla, hiszen elrettentő példaként ki-kicsíptek innen is, onnan is néhány métert, a Századunk sorozat például egészen sokat fölhasznált régi híradókból, de éppen a napokban láthattuk, egynémely szereplők disszidálása miatt egész alkotásokat dobozba zártak vagy átfilmeztek. A Csodacsatár befutó műsorában mondták, sátor alatti beszélgetésben, meglépett a Puska, lett helyette itthon maradt focista. Miért éppen Csodacsatárból ne tudnánk még egyet kiállítani? Nekem azért is érdekes a mostani nagy kampány, amelyben égi lavórban születnek újjá a régi magyar filmek, mert láthatom megint azt is, amit szívesen láttam annak idején, meg azt is, amihez nem juthattam hozzá. Nagy mozipacsirta ugyan soha nem voltam, egyetlen filmszínházban nem nézett ki a gépész kezdés előtt, ott vagyok-e már, ennélfogva sok szép meglepetésben van részem. Azt is érdemes megemlítenem, hogy földibb két csatornánkon is szívesebben vesznek elő régi filmeket azóta, amióta az is szempont lett, miért kell és miért nem kell szerzői jogdíjat fizetniök. Kiderült, ha kilóra tudunk venni ásatag filmeket külföldről, venni se érdemes, mert olyanból itthon is nagy a készlet. Mennyi időt kellett várnunk azelőtt, hogy egy-egy nagy film megrázó erejét elkopottnak higgyék, és tíztizenöt év múlva mégiscsak elénk bocsássák - akár a megrázkódtatást egyáltalán nem okozó Dallas-folyót még most is -, miért ne lehetne ugyanezt az aszalást eljátszani hazai termékekkel is? Vannak, persze, egészen nagy meglepetések is. Amikor először tűzték műsorra, szinte tiltott gyümölcsként, Sáráék világháborús sorozatát, a Krónikát, szinte ráragadtunk kívülről a képernyőre, mint legyek a ragadós papirosra, és mekkorákat káromkodtunk, amikor egy magyar katona és egy szovjet leány förgeteges szerelméről vallva, testvéri utasításra az egész sorozatot azonnal betiltották, pedig akkor még égi lavórunk se volt, nem hihettük tehát, hogy odaát is nézik. Amikor pedig teljesen kitisztult fölöttünk az ég, és akármit be lehetett mutatni, tehát a teljes sorozatot is, hányan voltak, akiknek már egyáltalán nem volt érdekes. Mit nekem a szabadság, ha minden ember szabad?! Azért is jó át-átkapcsolnunk a lavórra, mert az idelentieken olyan szériasorozatok mennek, csak a gyöngébb elméjűeknek érdemes kitartani mellettük. Azért rossz viszont átkapcsolni, mert lépten-nyomon kiderül az is, akkoriban is készültek rossz filmek, még nálunk is. Ha nagyon akarnám bizonygatni, azt is mondhatnám, ebben is megelőztük korunkat. Amit a külföld csak később tanult meg, azt mi már régtől fogva tudjuk. Jó azért is, mert miközben boldog tudattal mellékeljük némely filmhez, hogy mi is voltunk fiatalok, láthatjuk azt is, amelyik színésznek szerencséje volt, az megöregedett ugyan, de mindegyik volt fiatal is. Micsoda fiatal! Szinte kölök. Sajnos, néha azt is hozzá kell tennünk, már akkor olyan nagy művész volt, mint most. Mert azóta semmit nem fejlődött. Hogy odaát, ahová szánták a lavóri adásokat, hogyan fogadják ennyire töményen ifjú korunk moziját, nem tudhatom. Felthetően hálásan nyugtázzák az anyaország igyekezetét, amellyel eljuttatja hozzájuk az elmúlt időket, de olyan is akadhat, aki nem bánná, ha egészen friss, mai eseményeket ugyanúgy láthatna, ahogy nekünk megmutatják. Talán majd eljönnek ezek az idők is. HORVÁTH DEZSŐ 0 - KEDD, 1993. SZEPTEMBER 7.