Demokrácia, 1945. április-december (4. évfolyam, 1-38. szám)

1945-04-22 / 2. szám

8 КЕ1Д€КШСNo „$z$ibátol utol# тоШйщм az ЫгшШШаЛйн így készült a „Harc" Horthy-ligeti szenzációja Most egy éve.. . Az ember megáll egy pillanatra és mintha szédülne. Egyszerre elveszti tá­jékozódóképességét az időben. Még csak egy éve? Már egy éve? Ezt kérdi magá­tól és nem tudja, nagyon régen volt-e mindez vagy csak tegnap. De ez is olyan viszonylagos. Hol kez­dődött? Mikor kezdődött? Mivel kezdő­dött? Talán már ott és akkor és azzal, hogy egy ismeretlen, tizedrangú vidéki újságíró, akinek azelőtt a nevét sem hallota az ember, bizonyos Kolosváry- Borcsa Mihály, a miniszterelnökség sajtófőnöke lett, majd az újonnan meg­alakult Sajtókamara elnöke, főtitkára pedig az a Gáspár Jenő nevű — minden értelemben — rossz író, aki, mint ilyen, méltán és joggal viselhette az önképző­­köri szinten álló Petőfi Társaság főtit­kári tisztségét is. Talán itt kezdődött. És talán ott, hogy bizonyos Somody (Klaszek) István nevű álhírlapírót, aki miután belátta, hogy nincs Budapesten olyan szerkesztőség, ahol karriert csi­nálhatna, mozgalmat szervezett, holmi komikus „névmagyarosítási mozgalmat“, amelynek kommünikéit szerkesztőség­ről szerkesztőségre hordozta, sunyi alá­zatossággal kérve és köszönve meg a szíves közlést, hogy ezt a Somogyi-Kla­­szeket, bulldog arcával és nyegle monok­lijával, egyszerre csak mint a nyilas Magyarság színházi kritikusát láthattuk viszont a főpróbákon. Talán itt kezdődött. Annyi bizonyos, hogy mi, régi újság­írók nem fi­gy­el­tünk eléggé a jelekre, tünetekre, különben talán megkíséreltük volna, hogy védekezzünk és 1944 már­cius 19. után ne csupán arra készüljünk fel, hogy a tollat és ezzel együtt a kenye­ret is kiveszik a kezünkből, hanem arra is, hogy az életünk sincs biztonságban. Mert Kolosváry-Borcsáéknak, Gáspár Jenőéknek és az ilyen kis Somody-Kla­­szek uraknak nem volt elég, hogy szelle­mileg elnémítanak bennünket — ma már egészen világosan láthatjuk, hogy ők ezt az elnémítást a a fizikai téren is végre akar­ták hajtani, ami — sajnos — nagyrész­ben sikerült is nekik, hiszen a közül a hatvan újságíró közül, akiket, mint a Sajtókamara névsorából törölt tagokat, szemrebbenés nélkül kiszolgáltattak Hain Péter politikai rendőrségének, ma talán tizenöten vagyunk az élők sorában. A többit elnyelitek a németországi de­portáló táborok és halálgyárak. Innen kerültünk azután, körülbelül két hét múlva, az azó­ta hirhedetté vált Horthy-ligetre. fimt лгоибйи At elmondandó vagyok, az még a Tsuk-tele­­pen történt, egy hűvös májusi vasárnap délután. Előző este a tábor parancsnoka izga­tottan közölte velünk, hogy másnap dél­után magasrangú német S. A.-tisztek szemlélik meg a tábort, tehát a legtelje­sebb szobarendet és tisztaságot követeli. Elképzelhető, micsoda bősz nagytakarítás zajlott másnap hajnaltól a táborban — még ma is magam előtt látom a szegény, nemsokára deportálás közben elhúnyt Mohácsi Jenőt, amint a tábor udvarát sepri. A parancsnok — maga is internált, román állampolgárságú mérnök — már kora délután sorakozót rendelt el, körül­belül háromszázan álltunk fel a tábor udvarán, mi újságírók, külön csoportban. Valahányszor a szöges­dróttal övezett magas kerítésen túl gépkocsi dudált, a parancsnok harsány „vigyázz“-t vezé­nyelt és a tábor — nők is, férfiak is — katonás haptákban merevedtek. De nem jött senki. Hat óra lett és mi csak áll­tunk, vártunk. Egyszerre azonban mégis megállt egy gépkocsi a kapunál, amelynek húzócsen­gője meglódult. A parancsnok ismét „vigyázz“, kiáltott mi strammal kihúz­tuk magunkat és a kapun belépett egy magas, szikár német tiszt, mögötte egy ballonkabátos civil és még egy civil, fényképezőgéppel kezében. Azt hittük valamennyien, hogy a sze­münk káprázik: a ballonkabátos, monok­­lie, bulldogképű úriember Somody (Kla­szek) István kollégánk volt. A tábor parancsnoka feszesen, katonás jelentést készült leadni a német tisztnek (aki, mint a tábor egyes szakértői később felvilágosítottak, a Gestapo egyenruhá­ját viselte), a tiszt­ azonban kegyesen le­intette és Somody arra mutatott, aki sut­togva közölte a parancsnokkal, mit óhajt. Néhányan azonban meghallottuk, amnt az újságírókat említette. — Álljanak ki a Magyar Nemzet volt munkatársai! — vezényelte a parancs­nok. Senki sem jelentkezett — a Magyar Nemzettől egy sem volt közöttünk. — Álljanak ki a Pester Lloyd volt munkatársai! kiléptek­­ тШ, a német tiszt szép, szabályos félkört inte­getett egyik kezével, a másikkal­­ pedig valami apró, öngyújtó nagyságú fém­dobozkát illesztett összehúzott szemei elé — azt is később tudtuk meg, hogy a Gestapo emberei ilyen parányi fény­képezőgéppel voltak ellátva. Aztán a Pesti Hírlap következett, utána a többi lap, végül hatásos monstre­­csoportfelvétel készült az összes újság­írókról. Közben Somody kolléga körülsétált a leírhatatlanul sivár gyári udvaron és jegyzeteiket készített — ceruzával jegy­zetblokkon —, ahogy mi is szoktunk, ha riportot csináltunk. Mos­t végre tudtuk, miről van szó: riport lesz belőlünk. Akkor Rajniss Ferenc dicső lapjára, a Magyar Futárra gondoltunk, később, kö­rülbelül egy hónap múlva, egy kedves hölgyismerősöm csomagot küldött nekem Horthy-ligetre és a csomagba, mint egy darab szappan ártatlan papírburkolatát, belecsempészte a Harc című, még dicsőbb folyóiratnak azt a számát, amelyben Klaszek úr riportsorozatának első cikke megjelent. A zsidó toll utolsó mohikánjai az internálótáborban — ez volt a cikk címe, a szöveg közé tördelve a csepeli fénykép, amely a Pesti Hírlap munka­társait ábrázolta. Csak jellemzésül írom le: heten va­gyunk a képen, a hétből ma hárman va­gyunk életben. Fóthy János fitort­ési éve történt, 1944 április 25-én. A Zsidótanács „ma­gasabb parancsra“, beidézett bennünket a Rökk Szilárd­ utcába, ama hírhedt épü­letbe, amely azelőtt a Rabbiképző Iskola volt, március 19. óta pedig ú. n. Kisegítő Toloncházzá lépett elő. Tudtuk, hogy ez internálásunkat jelenti és azt is tudtuk, hogy ezt aligha ússzuk meg élve. Ezt egyébként nem is titkolták. Legmagasabb árunk és parancsolunk, Ubrizsy rendőr­­fogalmazó úr több ízben is kijelentette előttünk, hogy — saját szavait idézve — „arról ne is álmodjunk, hogy innen élve szabadulunk“. Két nap múlva Csepelre vittek, az ú. n. Tsuk-telepre, amely még röviddel azelőtt virágzó szőrmeárugyár volt, aztán a „gleichschaltolt“ magyar ipar nagyobb dicsőségére, internálótáborrá változott át. KÉT BASÁJA VAN a pesti bérháznak (tisztelet a kivételnek!) egy basa helyett. A múltban csak a ház­mester basáskodott a lakókkal, most melléje került a házmegbízott is. Ezeket a sorokat éppen azoknak a házfelügyelőknek és ház­megbízottaknak a védelmében írjuk, akik nem basáskodnak. Az ő érdekük, hogy ne kerüljenek egy kalap alá a többivel. A pesti nép pedig azt követeli, hogy szűnjön meg a basáskodás, a régi is, az új is. Házmeg­bízottnak lenni nem kényuraskodást, nem sztentori üvöltést jelent, hanem áldozatos, terhes, fárasztó munkát. El kell tűnni az olyan házmegbízottnak, aki nem vallja be az üres lakást, ha szerencsétlen fedélnélküli lakást keresők érdeklődnek. Internáló tá­borba kell küldeni azt a házmegbízottat, akik nemcsak a saját személyét vonja ki a közmunka és házimunka kötelezettség alól, hanem a családját, a komáját, a kereszt­fiát, a folyosó­ szomszédját is! Népbíróság elé kell küldeni azt a házmegbízottat, aki lustaságból, hanyagságból elmulasztja a gon­doskodást, a kellő időben való gondoskodást az élelmiszerjegyek beváltásánál! Egy le­gyen a sorsa a házmegbízottnak a zöldinges nyilassal, a nácival, akiről tudja, hogy ott bujkál a házban, de nem jelenti fel, mert kényelmes, mert lusta, mert — ilyen is van biztosan — egy marék cigarettát, vagy három tojást kapott tőle! A tömbmegbízo­­tak figyeljék, tartsák szemmel a házmeg­bízottakat, de a tömbmegbízottak sem ma­radhatnak ellenőrzés nélkül! A lakók pedig ne féljenek, ne ijedjenek meg. A török porta annak idején selyemzsinórt küldött a ba­sáknak, ha nem volt megelégedve a műkö­désükkel. Engedelmeskedni kell a házmeg­bízottnak, tisztelni, becsülni kell a ház­­megbízottat, ha abban a szellemben dolgo­zik, ahogyan kell. De ellenkező esetben: jöjjön a selyemzsinór! Nem basákra van szükség, hanem demokratikus gondolkozású és a demokrácia szellemében cselekvő ház­­megbízottakra. Úgy hisszük, azok a házmeg­bízottak, akik így éreznek és ilyen alapon végzik a munkájukat, egyet­értenek velünk, igazat adnak nekünk. Ezek kezét melegen szorítjuk meg a távolból, de a többiekre le fog sújtani az erős kéz! ЮЕМСИЭКС1А. POLITIKAI, TÁRSADALMI, GAZDASÁGI HETILAP Felelős szerkesztő és kiadó: dr. if­j.Tildy Zoltán Szerkesztő: Antalffy Gyula Kiadja a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt Szerkesztőség és kiadóhivatal: Bp. VI., Eötvös­ u. 12 Nyomatott a Független­ nyomdában, Budapest, VI. ker., Eötvös­ utca 12 '

Next