Divatcsarnok, 1862 (10. évfolyam, 2-51. szám)
1862-04-08 / 14. szám
volt. Egyenesen neki volt czimezve s a postabélyegről ítélve, helyben tétetett föl. Károly sokáig forgatta, mig végre feltörte. „Uram ! (így szólt a levél.) Legyen ön könyörülettel egy szerencsétlen iránt, ki e pillanatban a halál előtt áll s hallgassa meg egy haldokló utósó szavait, kit egykor szeretett, ki szerencsétlenségében emlékezik meg önre. Az ég izgalmára, látogasson meg ön mielőbb még ma esti nyolcz óráig a ** utcza, 13-dik szám első emeletében. Nyolcz óráig, mert azontúl minden későn lesz. Ne gondolkozzék ön sokat, egykori barátnője kéri. H. Katinka.“ Károly meglepetését lehet gondolni. Újra és újra elolvasta ; a levél kétségbeesett hangjából gyanította, hogy Katinkát nagy szerencsétlenségnek kellett érnie. „Hallgassa meg egy haldokló utósó szavait, ki szerencsétlenségében emlékezik meg önre, nyolcz óráig, mert azontúl későn lesz.“ Minő szánalmas hang. Mi történhetett vele, miért kellett anyját elhagyni s mit keres most a ** utczában, ő megbélyegzett, kárhozatos helyen ? ! Ezek voltak az első kérdések, miket Károly a levél elolvasása után magának tett, de felelni egyikre sem birt. A levelet eltette, még Rózának sem mutatta meg. Elhatározta, hogy a szerencsétlent (erősen hitte, hogy Katinka csakugyan szerencsétlen,) meglátogatja. Megvárta mig besötétedett s csak akkor indult meg — a Terézvárosnak intézve lépteit. Esős őszi est volt, a király-utczában azonban — mint egyébkor — most is tolongott a nép. Károly sebes léptekkel haladt, mélyen szemébe nyomva kalapját s amint a népes utczából balra befordult, szerette volna, ha a gázlámpák kialusznak , hogy senki ne lássa. Az utcza csöndes volt, csak a király-utcza zaja hangzott el ide is ; Károly még jobban gyorsította lépteit s nem sokára elérte a ** utczát. Minden lépten egy-egy „kávé-mérés“ van, honnan fülsértő zene és rikító dalok törnek ki; az utcza piszkos, sáros, kövezete felkopott, az épületek sötétek, egészen öszhangzatban a ronda utczával, a lámpák ritkán vannak elhelyezve. Nappal leginkább a házaló zsidók járnak itt, kik a váczi-út és hajótérrel itt közlekednek ; míg az est be nem áll, a házak csöndesek, a kapuk bezárvák , az ablakokon a függönyök leeresztve, a redőnyök összecsukva. Az épületek többnyire egyemeletesek vagy földszintiek, némelyiknek ablaka a földig ér le. Este 9—10 közt megélénkül az utcza, a függönyök, redőnyök kitárulnak s egy-egy fő bukkan ki az ablakokból; a „Kávémérésekében megszólal a hegedű, czimbalom, kézi harmónia, de leginkább a három húrú guitár ; az utczán ittas, rakonczátlan éjjelezők kóborolnak ! És ez így tart reggel 3—4 óráig. Ilyen a ** utcza, hova Kalapos Károly ment most Katinkát fölkeresni. Sokáig járkált, míg végre a 13-ik számú házra rátalált. Az épület egyemeletes volt, sötét hamuszínre meszelve, a földszinti ablakok alig voltak két lábnál magasabban a földtől, sűrű, kiülő vasrostélyokkal hálózva. Az alacsony bolthajtásos kapu bal részén egy gázlámpa égett, a jobbikon ajtó volt a falbavágva, az ajtó fölött vasrúdon kitűzött pléh táblára düledező betűkkel írva: „Surrogat Kaffe-schank.“ A belső ajtó felső része üveges volt, piros függönynyel lefedve, belülről zene és vidám kaczagás hangzott ki. Károly miután meggyőződött, hogy csakugyan ez a 13-ik számú ház, megrántotta a csengetyűt. A kávémérés ajtaja nyilt ki s egy terjedelmesen öltözött leány dugta ki fejét. — Édes ur, — hangzott nyájas szava, — itt tessék a bolton keresztül bemenni. A kapu kulcsa a múlt éjjel eltört s most nem lehet kinyitni. A fiatal ember belépett a kávémérésbe. Dohányfüsttel volt tele az egész hézag, a falak zöldes virágokkal kifestve és fogasokkal körülrakva ; a középről egy gázcső lógott le kettős horoggal, melynek most csak egyik ága égett; néhány virágos abroszszal terített asztal mellett, beesett arczu emberek ültek, szürcsölve kávéjokat és dohányozva, néhány piros arczu leány forgott körülöttük ; egy szegletben két hegedűs nyivákolt. Poharakkal, csészék