Dolgozó Nő, 1975 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
VALÓRA VÁLT • IFJÚKORI , ÁLMOK Van egy község a Bărăganon, Valea Măcrişului, melynek híre rég túljutott Ilfov megye határain. Dolgos emberek lakják, határában termékeny szántóföldek terülnek el, s a mezőgazdasági temetőszövetkezetüket — jelképesen — Viitorulnak nevezik. Itt él néhány éve egy mezőgazdász házaspár, Elena és Vasile Orzan. Elena Orzan neve a mezőgazdasági vezető káderek országos konferenciájának idején ismertté vált az ország előtt is. A fiatal farmvezető asszonyt akkor tüntették ki a Szocialista Munka Hőse címmel. Elena Orzan férjével együtt a főiskola elvégzése után ebben a községben kezdte élete új szakaszát. Ebből elmaradtak ugyan az egyetemi évek izgalmai, elmaradt az álmodozás, az ábrándozás, de előtte állt a szakmai kibontakozás lehetősége. Azzal az elhatározással fogott munkához, hogy a gyakorlatban is megvalósítja, hasznosítja az egyetemen tanultakat. Már négy éve vezeti az mtsz vetőmagtermelő farmját. Ez a rendkívül fontos részleg kellő minőségű, nagy hozamú vetőmagot biztosít az mtsznek, s ugyanakkor jelentősen növeli pénzjövedelmét. Elena Orzannal a szakma szépségéről, nehézségeiről beszélgettünk. — A szakmai tudás elismerését a mi mesterségünkben csak lépésről lépésre lehet megszerezni — magyarázta — a munkában elért eredményekkel. Csak így lehet megnyerni az emberek bizalmát, csak így állnak melléd jóban, rosszban, így osztoznak örömeidben, bánatodban. S az emberekkel közösen könnyebb legyőzni a nehézségeket. A bizalmukat azonban nem elég megszerezni, meg is kell őrizni. Ezt pedig csak munkával, becsületességgel, őszinteséggel lehet. A község lakói kedvesen fogadtak, s így kezdettől fogva közéjük tartozónak éreztem magam. Sikerült rövid idő alatt közel kerülnünk a község lakóihoz, s magunkénak tekintenünk életük, hétköznapjaik minden kisebb-nagyobb problémáját. Elena Orzan mérnöknő szavait azok az eredmények is igazolják, amelyeket az utóbbi években a Valea măcrişului-i mtsz elért. A búza hektáronkénti terméshozama 4000 kg, a kukoricáé pedig gyakran túlhaladja az 5000 kg-ot. A vetőmagot termelő farm, ahol a mérnöknő 1200 hektáron magas színvonalú gazdálkodást folytat, tulajdonképpen az önálló elszámolás elvén működő mintagazdaság. — Szép eredményeik vannak. Mégis megkérdezném, voltak-e nehéz pillanatai? — Nem könnyű példákat kiragadni e néhány munkával és eredményekkel teli évből. Most már megengedhetjük magunknak, hogy nagyon magasra törekedjünk, hogy mindegyik terményből rekordtermést tűzzünk ki célul. Talán mégis azt a sok küszködést említeném, amit az időjárás viszontagságai elleni küzdelem jelentett. Nagy erőfeszítésre, odaadó munkára volt szükség, hogy eredményesen védekezhessünk a 2000 hektárnyi földet fenyegető víz ellen. Éjt nappá téve dolgozott a szövetkezet tagsága, és sikerült megmentenünk a földet. Azok a nehéz napok még közelebb hoztak egymáshoz, megerősítették az emberekben az irántunk érzett bizalmat, meggyőződtek hozzáértésünkről. S ez az elismerés, ragaszkodás, szeretet meghozta számunkra is vágyaink, álmaink beteljesülését. VIA STRUT «Sikereink közvetlenül kötődnek annak a száz- és százezer kádernek a munkájához, aki különböző szinteken tántoríthatatlanul megvalósítja a párt politikáját, becsülettel teljesíti a reá bízott feladatokat, magas fokú felelősségérzetet tanúsít a párt iránt, a dolgozók érdekei, a szocializmus ügye iránt.» (Az RKP XI. Kongresszusán Nicolae Ceauşescu elvtárs által előterjesztett Jelentésből) « HOLNAP MÉG TÖBBET — Húsz-egynéhány évesen nehéz számadást készíteni a megtett életútról, és azt mondani, hogy ez vagy az volt életem döntő eseménye. Még nem mentem férjhez, így napjaimat a munkám, a tanulás tölti ki. Életemben akadnak olyan mozzanatok, amelyekről felsőfokon is beszélhetek, de amelyek — ha kiemelkedő személyiségek, nagy emberek életéhez viszonyítom — mégis hétköznapiak. Diszpécsernek lenni egy készruhagyárban — ugye, már ez is megszokott, mindennapi, országszerte sok ezer társam van. Eljutni azonban idáig, és minden munkanapon kiérdemelni munkatársaim bizalmát és megbecsülését, előbbre vinni mind a magam, mind a mások munkáját — szerintem ez is valami... Különösen akkor, ha munkánk és életünk példakép a most induló fiatalok számára — mondja László Rozália, a Csíkszeredai készruhagyár diszpécsere. Üzemünkben az én korosztályom képviseli a derékhadat. A szakmát most elsajátítók száma nagy, és gyárunk terjeszkedésével egyre nő. Az új részlegben is több százhúsz év alatti lány dolgozik. Számukra döntő a szakképesítés, az, hogy szakmunkássá váljanak. Látszólag a kettő azonos fogalom, de mégsem az, mert a szakképesítés önmagában nem elegendő ahhoz, hogy valaki a szó szoros értelmében munkássá váljék. A szakma elsajátításán túl igen lényeges, hogy minden fiatal munkást öntudatra, felelősségre ébresszünk. Ez bonyolult folyamat. Mert nem szakmai fogások elsajátításáról van szó, hanem következetes nevelőmunkáról — és erről sokszor megfeledkezünk. Nem tartozik a termeléshez, nem a mester dolga... De vajon, nem éppen nekünk kell ezzel is törődnünk? Ehhez gyakran egy-egy beszélgetés, iránymutatás is elegendő— ha a fiatal tudja, érzi, hogy mi magunk nem «vizet prédikálunk és bort iszunk». Én inkább tenni szeretek, mint beszélni. Gondolom, hogy ez az életelvem, ha nem is nagy tettnek, de szép elhatározásnak nevezhető. Annál is inkább, mert magába olvasztja más törekvéseimet is. Németül tanulok, sokat olvasok, és ismereteimet igyekszem felhasználni mind mesterségbeli tudásom tökéletesítésében, mind a fiatalok nevelésében. Olvasmányaimból jegyeztem meg egy életbölcsességet: bárki «örökéletű » lehet mindennapi munkájában is, ha ma többet tett, mint tegnap, és holnap még többet tér nyugovóra. E szerint szeretnék élni és dolgozni. DERZSIELZA László Rozália (jobb oldalt) a minőséget ellenőrzi A KÖZÖSSÉG EREJÉVEL — Azok közé a boldog emberek közé tartozom, akiknek sikerült megvalósítaniuk fiatalkori álmaikat — mondotta Donaţiu Doina, a szatmári bíróság elnöke. — 1957-ben szereztem jogi diplomát, s majdnem azóta itt dolgozom. Furcsának tűnhet, hogy szocialista társadalmunk építéséhez fűződő élményeimet a bíróság munkáján keresztül akarom lemérni. Pedig nincs benne ellentmondás. Emberközpontú társadalompolitikánkból következik, hogy mindenki, az eltévelyedő is fontos számunkra. A büntetés mellett— sőt éppen az által is — a nevelés, az átnevelés a célunk, hogy a «büntetett előéletű» jelzőt feledtesse a későbbi becsületes, dolgos élet Büntetésük letöltése után felkeresnek az egykori vádlottak, tanácsot, segítséget kérve életük további rendezéséhez. A munkaközvetítő hivatalban kellene ugyan jelentkezniük, mégis hozzám jönnek. S később is be-bekopognak, hogy megnyugtassanak, és megosszák az örömöt: minden rendben. Ilyenkor érzem, hogy munkám nem hiábavaló. Ajtóm a panaszosok előtt is mindig nyitva áll, hiába van csak hetente kétszer fogadóórám, mert az a véleményem, hogy sok baj, pereskedés megelőzhető a felek türelmes meghallgatásával. Megtörténik, hogy a bírói emelvényen kell nevelő szándékú beszédet tartanom. Mint legutóbb egy helyszíni tárgyaláson Szárazberekben, ahol éreztem, hogy a perben elhangzónak nem győzték meg a hallgatóságot a tiltott magzatelhajtásért törvény elé állított idős szülésznő tettének társadalmi veszélyességéről. Ezért az ítélet kihirdetése után az én tört magyarságommal beszéltem az anyai hivatás szépségéről, arról, hogy a fiatalasszony felelőtlen lépésével árvaságra juttatta két gyermekét, s mennyivel jobb lett volna, ha a tragédiát elkerülik, s egy harmadik testvérkével gyarapodott volna a család. Arról is beszéltem, hogy anyáink önfeláldozó szeretettel vállalták a hat-nyolc gyermeket, egyszóval olyan dolgokról, amelyek elsősorban nem is a bírói énemből, hanem anyai szívemből fakadtak. Az arcokon lepergő könnyekből láttam, hogy megértették szándékomat, megértették a bírói ítélet igazságosságát. Jövőre vonatkozó terveim? Ha lehet, egy tokkal még jobban helytállni azokban a feladatkörökben, amelyek ma is kitöltik életemet: a bíróságon, a családban (két kislányom van) s a közösségi munkában, ugyanis municípiumi főbizottsági elnök is vagyok. Lejegyezte: LEN ILONA 3