Geőcze Sarolta: Az ezeréves ország (Budapest, 1920)
Az olvasóhoz
AZ OLVASÓHOZ. E könyv ott keletkezett a nemzet őrült vihartól hányatott hajóján, mikor minden recsegett-ropogott, és minden sorában benne lüktet azoknak a rettenetes időknek minden gyötrő aggodalma. Hánykódott a hajó; tántorgott a láb; szédült, a fej; reszketett a kéz; remegett a szív, a gyönge, féltő emberi szív. Csak egy állt szilárdan: a cél. A sarkcsillag. Az a hit, hogy a hazának élnie kell. Ez nem ingott meg egy pillanatra sem. Ez biztatott abban az irtózatos sötétségben. Ez óvott meg a kétségbeeséstől. És még ma is. Oly kínzó az a gondolat, hogy az én magyar véreimet talán e percben veri véresre a vad oláh; oly kínzó, hogy az én kis bodrogközi szülőfalum áldott régén cseh rabló az úr, hogy még az én szüleim sírja s azoké.Mink ott a Czenk alatt, a latorczaparti templom tövében s a komáromi temetőben pihennek, akik oly jók voltak hozzám s akikben a magyar föld szeretete oly tiszta lánggal égett, most idegen föld lett. Nem idegen; mert az ő hű magyar szívük porlad alatta. Csak idegené."— Tudnak benne nyugodni? Nem; valamíg újra össze nem forr a mienkkel. És tudok nyugodni én ? Nem; amíg meg nem teszem a magamét az összeforrásért. Ez adott erőt, kitartást. Így jött létre ez a könyv. Létrehozta az az egy, minden egyében uralkodó érzés, hogy ezen a megkínzott nemzeten segíteni kell. Úgy fakadt ki ez a könyv a lelkünkből. Nem én magam írtam. Először ketten. De mind dolgoztunk rajta, fajunkat szerető, érte aggódó magyar asszonyok; mindegyikünk hordott hozzá egyegy való tényt. Én csak kimondtam, amit mindig