Dunakanyar, 1985 (21. évfolyam, 1-3. szám)
1985 / 3. szám
cápa minős. Az engedéllyel bíró horgászok száma hatezrer. Hivatásos hrallőr tizennyolc. — Huszonhárom — szólt némi csodálkozással a vártnál felvidultabban az illetékes, de azért bosszankodott merészségemen. — Két halászbokor vethet már csak ki kerítőhálót — folytattam a leckét — de ez is megszűnik lassan. Marad a nyugdíjasoknak a 40 vársa. Minden titkok birtokosa lettem két nap alatt,nem kellett hozzájuk vezetőségi engedély, mert lexikonos horgász-bajtárs is van a Világon. Együtt szolgáltunk a tüzérségnél, s ennyi hazaárulást igazán elkövethetett érdekemben. RAFÁS BÁCSI Rafás Máté, amikor az ötvenes évek végén megismerkedtem vele, már tiszteletbelfi halász volt, utolsó, híres tagja a levitézlett bokornak. Szigetszentmártonban lakott, új házát már évek óta építgette a szigetszentmártoni parton, de a vakolás sehogysem akart befejeződni. Napjait megosztotta a kikötő mellett épült Halászcsárda és a csárdával szemben zöldreülő apró szigetecske között. Saját ladikján billegett által a szigetre, ott olyan festői, öreg, évszázados kunyhója volt, tele halászszerszámokkal, hálókkal, csáklyáskscal, hogy Hermann Ottó halászati könyvénekis becsületére vált volna. Hatalmas hársak őrizték atanyát, afféle kis erdőcske volt a sziget, egyetlen öreg lakóházzal Máté bácsi szomszédságában. Máté bácsinak — ez afféle nyugdíj és tisztelet jele vollt — negyven varsát volt szabad az apró szöget még apróbb öblébe kitennie, s csak pontyot volt szabad fognia. Amit fogott, megette a feleségével, avagy a feleség — végtelenül kedves néniké — eladta Szigetszentmártonban régi vevőinek. Bafás Máté bácsitismerték zsiliptől zsilipig, őt valóban halászdinnasztia sarjaként lehetett tisztelni. Talán már Árpád apáink bejövetelekor itt tanyázott valamelyik első Bafás. Sokat ültünk, beszélgettünk a mindig népes, népszerű csárda előtt, a vízpartra tett asztalok valamelyikén sörözve. Érdemes volt vele diskurálni, hiszen tengerész múltja volt: az első világháborút az osztrák—magyar haditengerészet két legnagyobb hajóján szolgálta végig, a Szenti Istvánon és a Viribus Unittisen. Végül nyolc évi szolgálat után a Zrínyi ről szerelt le. Ahogy ültünk a parti sörhivataliban, látszott meg, mennyire szeretik fiatalok-vének Rafás Máté bácsit. Minden arra haladó ismerős köszönt neki — egy korsó sörrel. Félóra alatt úgy körül volt már rakva az öregúr söröskriglikkel, mintha legénybúcsúját tartotta volna: — Egészségére Máté bácsi! Be is nyakalta becsületesen. A kis szigetnek nevet a közvélemény adott, róla nevezték el. Valaki azonban, — teljes befolyásával — elvetődött csónakom a szigetre, megtetszett neki, tekintélye volt, nyaralót épített Rafás bácsi szomszédságába. Aztán érkezett dereglyéken az építési, anyag csőstül. Rafás bácsi hirtelen egy nyüzsgő telep közepébe ágyazódott. Kinézték. Rafás bácsi nemsokára el is szunynyadt. Végképp. Kis háza összedőlt, már helye is másé. Az utolsó halász búcsúzott el vele. Tiszteletbalii halászként temették el. Képét ma is híven őrzöm. De lásd! Rafás bácsinak örök élete lett: a Ráckevei Duma-ág legújabb víziltérképén egy picike zöld folt mefflatt név: Rafás-sziget. Hivatalosan. Ha ezt megérhette volinia! A Rafás név azonban nem veszett ki. Mikor legutóbb Ráckevén jártam, szokásom szerint ismétcsak ellátogattam az unokatestvérhez, Bafás Károlyhoz. Szép háza, udvara, „hajóépítő” műhelye van. A számban megritkult öreg-dunai halászoknak ő készítette a ladikokat, s azokat a kicsi csónafőszerű haltartókat, amelyeket bárka néven ismer a dunai halásztudomány. Legutolsó látogatásomkor már csak egymaga fogadott, az örökké dolgos, örökké főzdögélő-siütögettő Rafás mérni, is eltávozott az Égi Mezők Virágoskertjébe. De az udvaruk hársfája még tán Mátyás királyt is látta. Az utolsó dunai gőzös leghíresebb kapitánya Bellasievich Artúr (1960-ban) (A szerző felvételei)