Dunakanyar, 1985 (21. évfolyam, 1-3. szám)

1985 / 1. szám

nek használt Ördögszigetéről olvas­­takat idézte fel. Azét az Ördögszige­tet, ahol Dreyfus töltötte igaztalanul megvádolva nevezetes fogságát, ahol esténként a lenyugvó nappal együtt hunyt ki a túlélés, a visszatérés re­ménye. A Csepel-sziget e része 1944- ben valóban Ördögszigetté vált. A Tsuk-telep után itt újabb szigorú rendszabályok, ostoba, de életveszé­lyes fenyegetések következtek. Majd éjszakánként a bombatámadások ret­tenete után vakon és süketen, halá­losan kimerült idegekkel forgolódtak a foglyok ázott szalmavackukon. A magyar Ördögszigeten, a Horthy­­ligeti internálótáborban „szabotáló” napszámostól a „rémhírterjesztő” ve­zérigazgatóig szinte valamennyi tár­sadalmi réteg képviselve volt. De ju­tottak ide ügyvédi kamarából kizárt jogászok, továbbá számos orvos, mér­nök és tudós is, akik kegyetlen üzem­­ellenőrök felügyelete alatt az újkor rabszolgáiként dolgoztak reggeltől estig a romos repülőgépgyári üzemek­ben. A szerencsétlen embereket gyak­ran nemlétező mulasztásokért pofoz­ták, gumibottal ütötték és ezerféle módon megalázták. Volt, akit azért vertek véresre, mert „nem tisztelgett szabályszerűen” a főüzemellenőrnek, volt, akit büntető futás alkalmával vertek puskatussal halálra s huszon­­ketten voltak, akik a légnyomástól beomlott nyílt futóárokban végezték értelmetlenül életüket. Az utóbbiak tragédiája 1944. július 30-án, vasárnap történt. A tábor egy része az előző napi tífuszoltástól lá­zas volt, mikor délelőtt tíz órakor a szirénáik légiriadóit jelezték. A több száz főnyi internáltat a futóárkokba terelték, akik az angolszász gépek jól ismert szaggatott mozgása hallatán a futóárok mélyére lapultak. A légi­erődök csapásai a közeli hangárokat, a repülőteret érték. A sikító, sival­­kodó, kromatikus vijjogó hangok kö­zepette sorra tompa dördüléssel csa­pódtak be a bombák, sziszegve fecs­kendeztek a szilánkok. Rengett a megsebzett föld, az óvóhelyekről ki­tiltott, rettegő kényszermunkások keskeny szabadtéri árka szinte im­bolygóit, mint törékeny lélekvesztő a viharos tengeren. A szigetszentmiklósi gyártelepet hat hullámban érte légitámadás. Ho­mokgejzírek lövelltek a becsapódások nyomán az ég felé, forró és fojtoga­tó füstszag nehezedett a levegőre. Még sűrűn géppuskáztak a vadászgé­pek, mikor a táborlakók észrevették, hogy az „óvóhelyül” szolgált árok egy szakasza beomlott, s számosan közü­lük az agyagos homoktakaró alá ke­rültek. A hatalmas bombakráterek között lázas ásás indult a fuldoklók kimentésére. A segítség huszonkét társuknál azonban már későn érke­zett, ezenfelül a régészektől és a lég­nyomástól negyvenen szereztek sú­lyos sérüléseket. Az 1944. július 30-i bombázások után az internáltak körletét a hadi­üzemektől némileg távolabb költöz­tették és az éjszakai légiriadók ese­tében engedélyezték a foglyoknak is a gyári bunkerek igénybevételét. A kényszermunkások idegei azonban augusztusban már pattanásig feszül­tek. A bombapszichózissal párban járt a deportálástól való félelem. Tény, hogy csak dr. Vajda Ernő (aki maga is internált volt), a tábor egyik csoportparancsnoki beosztottja bátor­ságának és leleményének köszönhető, hogy a Gestapo nem tudta egyszerre és együtt Csepelről valamelyik náci halálgyárba szállíttatni az internált magyar újságírókat. Vajda előzőleg megtudta, hogy egy vasárnap két gépkocsi érkezik Kolosváry-i Borcsa és társai áldozataiért. Az adott napon Vajda egy erdőben rejtette el az új­ságírókat a Gestapo tisztje elöl. A náci tiszt emiatt nem tudta elszál­lítani a kiszemelt csoportot, amely eképp „lekéste” a parancsban meg­jelölt transzportot. A Horthy-ligeti internálótábort a magyar belpolitikai változások egyik jeleként, a Lakatos-kormány egy gesztusaként, a fiaskóval zárult „ki­ugrás” előkészítése időszakában osz­latták fel. A kiküldött belügyi bizott­ság 1944. augusztus 30-án folytatta le a hivatalos eljárást, mikoris lezárult a „horthy-ligeti” újságírók kálvári­ájának harmadik felvonása. Hátra volt azonban az akkor még ismeret­len finálé. A tragikus október 15, melynek következménye volt, hogy közülük csak tizenkilencen érték meg a várva-várt felszabadulást. Az üzem 1944-ben

Next